Maradunk 2005-nél, és kezdenek beszivárogni a FOLKOS előadók a kedvenc dalok közé. Videók beszúrva a szövegbe, mp3-ak alul.
Angels Of Light – Lena’s Song
Michael Gira nevével akkor találkoztam először, amikor megismertem Devendra Banhart zenéjét, mert a Young God Recordsot - ahol Devendra első lemezeit kiadta – Gira alapította. Holott már tekintélyes múlttal rendelkező zenészről van szó, aki ráadásul tinédzser korában még börtönben is ült drogkereskedésért, méghozzá Izraelben, ahonnan aztán apja az Interpol segítségével visszahozatta az USA-ba. Zaj-rock zenekarokban kezdte a 80-as években, majd szép fokozatosan jutott el az amerikai blues- és folkhagyományokhoz, az egyszerűséghez, a puritánsághoz, és a szépséghez. A Lena’s Song ez utóbbira példa, szerintem az egyik legszebb albumindító szám; egy tüneményes popdal, Gira jellegzetes baritonjával, a háttérben felcsendülő „pápápá” vokállal, xilofonnal. Ugyanolyan jó, mint az Absolutely Cuckoo.
.jpg)
Eels – Hey Man (Now You’re Really Living)Mark Oliver Everett a könnyűzene elmúlt tizenöt évének egyik nagy különce, egy magának való, szeretnivaló figura, aki 33 éves volt, mire befutott, és ezzel majdnem beérte Hobót, mert neki 36 éves korára sikerült ismertté válnia. Zenekarával a popzene szinte összes létező alműfaját sikerrel járta körbe, a hiphoptól kezdve, a country-n, a blues-on, a garázsrockon át a dúsan hangszerelt kamara-popig, sok-sok emlékezetes dallal, és mindeközben még szép nagy szakállt is növesztett, ahogy az IGAZI FÉRFIAK szokták. Ezek közül az egyik legjobb a 2005-ös dupla lemezén található, amelynek olcsó, low-budget videójában feltűnik kutyája, Bobby Jr. is.
Art Brut – Good WeekendSo we went to the cinema
We came home from the cinema
We went through the front door
Up the stairs
Through her bedroom door
Onto the bedroom floor
I've seen her naked twice!
I've seen her naked TWICE!
We came home from the cinema
We went through the front door
Up the stairs
Through her bedroom door
Onto the bedroom floor
I've seen her naked twice!
I've seen her naked TWICE!
The Ordinary Boys – Life Will Be The Death Of MeAz Ordinary Boyst egy kézlegyintéssel szokás elintézni, mint azt a zenekart, amelynek az énekese az angol Big Brotherbe beköltözve elvette feleségül a győztes csajt. Na, a helyzet az, hogy a zenekar 2004-es bemutatkozása pár dal kivételével úgy hibátlan, ahogy van. Samuel Preston ügyes dalszerző, aki olyan nagyszerű proli dalokat tud írni, mint a punkos Maybe Someday, vagy a focihuligán kórussal megtámogatott Talk Talk Talk. A legjobb daluk viszont ez itt, a második lemezről, és úgy kezdődik, mint az I Fought The Law, és a refrénben sem tágít a Clash mellől. Ez pedig jó, nagyon jó.
Field Music – It’s Not The Only Way To Feel HappySunderland városa két nagyszerű zenekarral is hozzájárult ahhoz, hogy izgalmasabbá váljon az évtized brit popzenéje: a Futureheadsről már volt szó, a másikról pedig most essen pár keresetlen mondat. A Field Music az angol gitárzenei színtér furcsa zárványa: egyfelől benne van az évtized közepének posztpunkos, new wave-es nosztalgiája, bár kevésbé izgágább formában, mint kortársaiknál, viszont a hatvanas évek iránti szeretetük is majdnem ugyanolyan fontos a zenéjükben, tehát maradjunk inkább abban, hogy ez „csak” egy ötletes, okos és szellemes gitárpop együttes emlékezetes, karakteres dalokkal.
The Rakes – RetreatHogy Angliában mennyivel jobb zenekarok tűntek fel a Franz Ferdinand és az Arctic Monkeys befutása között, mint 2006 után, azt a Rakes példája is jól mutatja. Persze a posztpunkos panelek, amelyekből ők is merítettek, mára már szanaszét lettek koptatva, de a Rakes még friss volt és üde, és mellé olyan nagyszerű táncparkett-rengető dalokat bírtak írni, mint a Retreat.
Devendra Banhart – I Feel Like A ChildAz évtized HÜLYE HIPPIJE cím boldog tulajdonosa csakis Devendra Banhart lehet. A kezdetben folkközeli, egyszálgitáros erdei kobold szép csendben lett az indie műfaj egyik sztárja, és ezzel párhuzamosan a zenei spektruma is szépen terebélyesedett minden irányba, persze legfőképpen a hatvanas évek felé. És hogy eközben megmutatta tekintélyes méretű hímtagját, néha műpéniszekkel kirakott szoknyában lépett fel, és elcsábította egy rövid időre Natalie Portmant is, végképp kivívta minden elismerésemet. És hát a videó...
Wolf Parade – I’ll Believe In AnythingRégen minden sokkal egyszerűbb volt: a popzenében két ország létezett, USA és Anglia, köreiket csak szökőévente zavarta meg más helyről érkező zenekar. Na, azok a rohadt kétezres évek ezt is jól elrontották. Két magyarázat: az egyik Svédország a másik Kanada. Egy időben úgy tűnt, hogy az USA északi szomszédjából csak zaklatott lelkivilágú, hiperaktív és magas vérnyomásban szenvedő zenekarok kaptak belépést a határon. A legneurotikusabbnak kétségkívül a Wolf Parade bizonyult. 2005-ös debütáló lemezüket meghallgatva azonnal ideggyógyászhoz küldenénk az énekest, de aztán megkönyörülnénk rajta, mert akkor biztos nem tudna már többé ilyen jó dalokat írni. A dalhoz forgatott videó érdekessége, hogy Magyarországon készült, és megjelenik benne a háttérben a már emlegetett, LEGTRÚBB magyar zenebuzi is. NEM MONDOM MEG, HOGY HOL!!!!!!!!!!!
Jim Noir – My PatchAz óceán mindkét partján feltűnt dalszerző-énekesekből ebben az évtizedben minimum három tengert és öt, Nílus nagyságú folyót lehetne rekeszteni. Aki ebből az irtózatos nagyságú masszából ki bírt tűnni, az már bőven elismerést érdemel. A manchesteri Jim Noirnak sikerült, és ehhez nem kellett más, csak elsőre megjegyezhető, slágeres dalok, azonnal felismerhető hangzás, és persze egy videó, amiben Jim egy óriáscsirkével küzd meg.
The Clientele – (I Can’t Seem To) Make You MineAz évtized egyik legromantikusabb dala, és ez nekem, mint MENTHETETLENÜL ROMANTIKUS alkatnak bármilyen pillanatban jól tud esni. Főleg ilyenkor, ősszel, 13 fokban.
