Lassan másfél éve, hogy beígértem egy posztot az egyik kedvenc válogatáslemezemről, ami a 70-es, 80-as évek fordulóján működő francia underground elektronikus színtér egy szeletét mutatja be. Akkor írtam is az albumon szereplő egyik űrdiszkó dalról, a The Droids zenekartól; ma reggel aztán úgy döntöttem, hogy nem halogatom tovább.

A So Young But So Cold válogatásról először akkor hallottam, amikor egyik ismerősöm évekkel ezelőtt átküldött egy dalt, azzal a kísérőszöveggel, hogy ez minden idők legjobb száma. Meghallgattam, és persze túlzásnak tartottam a kijelentést, de azonnal ráharaptam én is, és abszolút értettem, hogy mitől lelkesült be annyira. A Ruth zenekar Roman Photo-ja ha nem is a poptörténelem legjobbja, de hogy az egyik legkülönlegesebb és legfurcsább dal, azt bármikor hajlandó vagyok beismerni.

A számtól egy perc után lehidaltam, mondjuk nem csoda, hiszen addigra már túl voltam egy éppen képeket készítő polaroid hangján, egy megbabonázó szintitémán, egy robothangon előadott „Polaroid, Roman Photo” benyögésen, meg egy nyafis női éneken. Aztán ahogy egyre több hang és mindenféle bizbasz rakódik rá a monotonul hömpölygő dalra, egyre „terebélyesedik”, végül megérkezik az elfojtott trombitahang… Egészen bámulatos és meghökkentő. Tényleg. Az ismerősömnek csak ez volt meg, úgyhogy azonnal ugrottam is a netre, hogy mégis mi ez az egész. Aztán kiderült, hogy ez egy válogatás, amit aztán heteken át zajló, kitartó küzdelemben sikerült lehalásznom az internet egyik rejtett zugából. Megérte, de kurvára. Mert aztán úgy szippantott magába ez az addig számomra teljesen ismeretlen zenei világ, mint a pinty. Amiről sokáig nem tudtam semmit, de pont az volt benne a szép, hogy a kontextus ismerete nélkül is azonnal magával ragadtak a dalok.