Életem két legfontosabb lemeze egy időben, egy helyen, és gyakorlatilag egyszerre készült. 1967, London, az EMI két szomszédos stúdiója. Az egyik a Bors őrmester a Beatlestől, a másik pedig a szinte teljes egészében Syd Barrett által írt első Pink Floyd lemez, a The Piper At The Gates Of Dawn, aminek semmi köze a későbbi Floyd hangzáshoz. Az előbbit édesapámmal hallgattam lemezről, úgy 1985-86 körül, 6-7 éves koromban, az utóbbit jó 15 évvel később, 2000-2001 körül vettem mindenféle előismeret nélkül egy használt cd-ket árusító boltban. Választani nem tudnék, mindkettőt másért szeretem. Ám ha mégis kéne (tudjátok, egy lakatlan szigetre), akkor Syd Barrett lenne az. Okaim számosak, de talán majd máskor mesélek róluk. Egy biztos: amikor már túlságosan rám telepszik a felnőttlét minden nyűge, borzalma, humortalansága, merevsége, sótlansága, akkor szoktam ehhez a lemezhez nyúlni. Nem, a Piper nem a tinédzserlét, hanem a gyermekkor esszenciája, amikor még utoljára érzi azt az ember, hogy minden rendben van, és ez örökké így is marad. Erről választottam a Madárijesztőt, életem legkedvesebb dalát, a lódobogással, a kóválygó orgonával, Syd 5 éves kisgyerekek éneklését megidéző hangjával, a dal végén a végtelenbe úszó elszállással.