Na, bár azt mondtam, hogy csak jövőre találkozunk, egyszerűen nincs idő megpihenni, egyébként is eltelt a karácsony, megvolt a lazítás, most azonban kutya kötelességem írni tovább, hiszen mindig van valami, amiről el lehet ejteni pár mondatot, főleg, ha olyan lemezről van szó, ami még rá is férhetett volna a 2010-es listámra, ha én hülye, meghallgattam volna, de sebaj, minden évben előfordul ez a szituáció, inkább az lenne a tragédia, ha nem lenne ennek az albumnak nyoma a blogomon.

A Gigi nevű projekt létezéséről tudtam, a "mibe került volna 40 percet szánni egy lemezre te barom" kérdésre azonban sajnos nem tudok válaszolni, mindegy, dendre megadta a végső lökést. Hogy mi ez, arról itt olvashattok bővebben, én csak annyit  fűznék hozzá, hogy aki ismét abba a korba szeretne visszatolatni pár évtizedet, amikor még hírből sem ismerték a torzított gitárt, viszont annál szívesebben olvadoztak az emberek egy-egy kecses fúvós-vonós megoldás, vagy valami csodásan együtt éneklő kórus hallatán, és a szívük a Be My Baby ritmusára vert, az máris kattintson, mert nem fogja száműzni a lomtárba. És az sem, aki szerette Stuart Murdoch (Belle & Sebastian) tavalyi God Help The Girl elnevezésű produkcióját, bírja a She & Him-et, és Magnetic Fields lemezek sem fekszik meg a gyomrát (amikor a Some Second Bestben belép a dörmögő férfivokál, azt még Stephin Merritt sem tudná szebben csinálni). És azok se, akik egyszerűen csak el akarják képzelni, hogy milyen lehetett egy 50-es évekbeli amerikai sulibuli!

És szerintem azok se hagyják ki, akik rajongói Rose Melbergnek, tavasszal  a Toldi moziban a Mount Eerie előtt fellépő No Kidsnek, és Owen Pallettnek, mert ők meg konkrétan szerepelnek a lemezen, sőt, a No Kids egyik tagja az agytrösztje a Maintenant című lemeznek, és ha jól emlékszem, ki is volt téve egy Gigi bakelit a pultra, legalábbis a borító rémlik, de ebben nem vagyok biztos. Viszont ha valóban így volt, akkor még nagyobb barom vagyok, hogy nem szereztem be. Egyetlen mentségem van: akkor még nem tudtam, hogy mi az.