Gondolom nem én vagyok az egyetlen, akinek a gyerekkori kedvencei közé tartozott Jules Verne könyve, a Grant kapitány gyermekei és a belőle készült szuper szovjet sorozat. Én akkora rajongó voltam, hogy nekiálltam írni egy regényt, aminek hasonló története lett volna. Nem viccelek, 11-12 évesen teleírtam 8 oldalt egy spirálfüzetben, de gyorsan alábbhagyott a lelkesedés, mert elég rossz volt, meg különben is, nem tudom, mit képzeltem magamról, hogy majd tizenévesen megírok a nagyregényt, vagy mi? Szóval ennyiben maradtunk. A füzet amúgy sajnos nincs már meg, pedig még nálatok is kíváncsibb lennék rá.

A történet ugye a 37. szélességi fok mentén halad, én az egészet imádtam, de különösen az Argentínában, egészen pontosan a Patagóniában zajló történetek hoztak lázba, eleve már magát a szót is nagyon szerettem. Annak azért örülök, hogy felnőtt koromra mégiscsak írás közelbe keveredtem, még ha nem is regény formájában, és hogy az egyik kedvenc zenészem, Gruff Rhys első, saját maga által írt és rendezett filmjének nagy része is Patagóniában játszódik, hát az végképp boldogsággal tölt el. A Separadót pedig határozottan nem csak Gruff rajongóinak ajánlom, hanem mindenkinek, aki gyerekkorában hosszú órákat töltött a térkép nézegetésével, szereti a roadmovie-ba ágyazott útifilmeket, vagy egyszerűen csak kíváncsi arra, hogy egy közösség távol a hazájától hogyan tudott valamennyire életben maradni. És hogy mindeközben fasza zenék szólnak végig (Gruff szólólemezeinek dalai, ugye), és a létező legnevetségesebb filmes trükkök is bevetésre kerülnek, az csak külön jó.

A film honlapja szerint olyan az egész, mintha a Star Wars találkozna a Buena Vistával, és bár ez utóbbit nem láttam, nincs okom kételkedni a hasonlatban. Gruff Walesen, Brazílián keresztül jut el Argentínába, hogy megkeresse gitáros-énekes felmenőjét, Rene Griffithset, és megnézze azt a kis walesi közösséget, amelyik Patagóniában él az 1865-től kezdődő betelepülés óta. Eközben összehaverkodik ugye Tony Da Gatorrával, koncertezik, és folyamatosan vezet, hol egy terepjárót, hol meg egy cuki bogárhátút. A háttérben pedig a lenyűgöző természeti tájak, az Andok, többek között.

A legkedvesebb jelenetek viszont azok, amikor a helyi művházakban lép fel, nagyjából a teljes korosztályt lefedő nézőközönség előtt, és amikor bukósisakban énekel, eltorzított mikrofonnal, az öreg nénik befogják a fülüket, miközben a tinik dőlnek a röhögéstől, majd minden a helyére kerül, az öregek is természetesnek veszik, hogy most az átlagostól kicsit jobban elütő zenészt láthatnak, és a végén együtt gurulnak a nevetéstől a többiekkel. A többit meg nézzétek meg inkább magatok, erről a torrentről leszedve, mert a legvégén persze egy csattanót is kapunk. Én addig megyek, és belebújok a térképbe.