(szerintem én ezt a címet már elsütöttem valahol) Valamelyik nap unokaöcsémékkel sétáltunk, és még itt jártunk a szomszédos utcában, amikor azzal kezdtek el szórakozni, hogy az éppen virágzó japán cseresznyefák lehulló rózsaszín virágszirmait szedték össze a földről és dobták egymásra, meg rám. Ezt csak azért hoztam elő, mert a The High Llamas új lemezét hallgatni olyan érzés, mint amikor a fejedre hullik egy rakás virágszirom napsütéses 25 fokban. Ami ugye nem annyira kellemetlen dolog. Sőt.
A Talahomi Wayről azonban eszembe jut még valami. Hogy mennyire szeretnék olyan arc lenni, mint mondjuk Sean O'Hagan. Aki nemcsak dalokat ír, hanem komponál meg hangszerel, meg egyáltalán a fejében össze tud rakni egy teljes albumot, és aztán van egy határozott elképzelése arról, hogyan is szólaljon meg ez az egész. Ülnék valami kordbársony, könyökvédős zakóban egy magas belterű, lambériás stúdió üvegfallal elválasztott részében, és magyaráznék a sessionzenészeknek, hogy figyi, te rossz helyen léptél be; hé, nem elég autentikus annak az orgonának a hangzása, szerezz be egy másikat vagy haver, hallottad te valaha is a Pet Soundsot, mert ha igen, akkor tudnád, hogy annak a vonósszekciónak nem így kellene szólnia. Hm, tök jó móka lenne. Amíg ez nem jön össze, addig marad a rajongás meg nyomorult cikkek és posztok írása például arról, hogy milyen jó, amikor a High Llamas ugyanazt csinálja, amit eddig: időtlen és kifinomult barokk sunshine kamarapopot gyárt a Beach Boys, a Free Design és Burt Bacharach modorában.
