Egyik kedvenc filmes jelenetem az, amikor a Bronxi mesében Sonny bárjába megérkezik egy csapat motoros hippi, megígérik, hogy nem fognak balhézni, majd azzal a lendülettel elkezdik kirázni a sört a pultra. Erre visszajön Sonny, bezárja a bár ajtaját, és közli, hogy senki nem megy sehová. Mindenkinek lemerevedik az arca, aztán a hátsó ajtón át érkezik az erősítés baseballütős, elhízott, öltönyös maffiózók képében, és a meglepett hippiket jól megcipőzik, majd gyakorlatilag rommá verik, kidobják őket az utcára, ahol még a motorjaik is megsínylik a gazdáik rendetlen viselkedését (itt megnézhető). A legszebb az egészben viszont a zeneválasztás: az elején a Beatles Come Togetherje szól, majd amikor az egyik dagadék nekipasszírozza az egyik motoros arcot a wurlitzernek, a gép egy doo-wop számra vált át. Két "kultúrkör", a pszichedelikus 60-as évek csap össze az addigra kissé elavultnak tűnő, 50-es évek végi doo-woppal, mert akkor még volt tétje a dolgoknak, még akkor is, ha csak inkább jelképes ez az összeütközés. Idiot Glee hamvas és bájos doo-wopja szerencsére nem fog senkiből ilyen szélsőséges érzelmeket kiváltani, és talán jobb is ez így mindenkinek.

A lexingtoni, 23 éves srác, James Friely már szerepelt itt, most pedig végre megjelent debütálása, a Paddywhack, aminek nemcsak a borítója csodás (mert az egyik kedvenc lemezem borítóját idézi), hanem a rajta hallható zene is. Mert hát tényleg, miért ne lenne bámulatos egy olyan album, amelyen a doo-wop, a Motown soul és a Beach Boys ad egymásnak hatalmas pacsikat, majd összekapaszkodva szökdelnek keresztül egy 50-es évek végi, fehér kerítésléces, klasszikus amerikai kisváros főutcáján, házak között kifeszített feliratok alatt, hatalmas tortákat, a felvonuló embereket kerülgetve, miközben megcsapja az orrukat a kerti sütögetés illata. 2011 nyarának soundtrackje nálam biztosan ez a lemez.