Tavasszal már meséltem arról, hogy mennyire szeretnék Sean O'Hagan (The High Llamas) lenni, erre tessék, belefutok egy lemezbe, aminek a szerzője is jól hallhatóan Sean akar lenni, és ezek után teljesen egyértelmű volt, hogy én rajongani fogok ezért az albumért. Így is lett. Úgy hívják, hogy Jérome Didelot, francia, a zenekarának neve Orwell, és a Continental már negyedik lemeze, úgyhogy minél előbb be kell szereznem a másik hármat is, mert ez az új, nos, ez valami szuperjó.

Amellett, hogy persze nyakig merül a The High Llamas (és rajta keresztül Brian Wilson és a Beach Boys) munkásságában, elég sok helyről emel át hatásokat: az első dal például krautrockos ütemekkel csábít, aztán van itt Kraftwerk, electropop, bossa nova, a 60-as évek filmzenéinek irányába is kilendül, legfőképpen az idén elhunyt John Barry nevét lehetne felhozni, és mindezek felek ott tornyosulnak a kecses mozdulatokkal szőtt leheletfinom dallamok. Gruff Rhys, The High Llamas és Orwell, ilyen mesterhármas nem minden évben jön ki. 2011 még mindig imádlak! És még valami: ez a három előadó végképp megerősített abban, hogy végre nekiálljak, hogy lemezre álmodjam a fejemben forgó barokk- és kamarapopos dallamokat, és iszonyú csalódott lennék, ha úgy tennének be a koporsóba, hogy ezt nem csinálom meg. Ezt az alábbi videót meg nézzétek meg, mert egy Le Corbusier tervezte épületben előadni a lemez egyik legjobb dalát vibrafon, akusztikus gitár és a képen is látható stylophone nevű szerkentyű társaságában, hát arra vajon mit lehet mondani még azon kívül, hogy tökéletes.