Szerelmes vagyok ebbe a képbe. Igen, a képbe. Na jó, elsősorban persze Chantal Goyába. De attól még tényleg az egész képbe. A mikrofonba. Igen, szerelmes vagyok a mikrofonba. Meg a fejhallgatóba. Meg a fotó színébe. Mondom, szerelmes vagyok az EGÉSZ KÉPBE. És azt hiszem, hogy ez a kedvenc, emberről készült képem. Mert hát tényleg gyönyörű.

Ez most csak azért jutott eszembe, mert éppen tegnap fejeztem be egy cikket a hatvanas évek francia popjáról (ami majd nyomtatásban meg is jelenik a szokott helyen), és gondoltam, hogy akkor legyen itt is legalább egy poszt a témában. Mert Chantal Goya a kedvenc énekesnőm a korszakból. Meg persze filmekben is játszott, leghíresebb szerepe Madeleine volt Godard 1966-os klasszikusában, a Hímnem-Nőnemben (ami teljes egészében fent van 'tube-on, magyar szinkronnal!), ahol egy kicsit saját magát is alakította, hiszen a filmzenén hallható dalokat énekli, mint a karrierjét éppen beindító énekesnő. A hatvanas évekbeli dalai, amik ezen a válogatáson megtalálhatóak, a film zenéjével együtt, szóval azok a dalai állnak legközelebb hozzám a korabeli francia számok közül. Beat, soul, yé-yé, barokk pop, cuki csilingelő pop, orgonás dalok, bármi jól állt neki. Imádom az összeset, kivétel nélkül. És jártam volna vele, bármikor, most is, visszamenőleg is, akármikor. Ja, és még annyi francia vonatkozású hír, hogy ugye vasárnap meg Jane Birkin lép fel a hajón, Serge Gainsbourg dalaival, de erről már biztos tudtok.