Ahogy „öregszem”, úgy értékelem egyre jobban az egyértelmű, lényegre törő és minél rövidebb számokat, olyannyira, hogy nemrég csináltam is egy mixet a kedvenc két perc ALATTI dalaimból. Na, szóval engem már egyre kevésbé érdekel a Művészet, illetve miket is beszélek, nagyon is érdekel, ugyanis az én szememben egy kétperces tökéletes popdal megalkotása az Egyik Legnagyobb Emberi és Művészi Teljesítmény, és nem valami tehetségtelen, béna kókler kínszenvedését hallgatni egy 120 perces, dupla lemezen. Mennyivel szebb és kedvesebb lenne a világ, ha az utcán tökéletes kétpercesek jönnének szembe, ott ülnének a kocsmákban, velünk lennének a koncerteken, sőt, kétperces popdalokkal járnánk, mennyire szuper lenne! Amikor megláttam az Adventures In Stereo 1997-es első lemezének számhosszait, azonnal tudtam, hogy ez az album könnyen utat fog találni a szívembe: a leghosszabb szám 2:49, egy csomó két perc alatti, és ott figyelt egy dal 46 másodperccel!! Istenem, mekkora királyság 46 másodperces dalt írni és feltenni egy lemezre! Éljenek a 46 másodperces dalok!!! 18 szám 30 percben, lehet ez rossz? Ugyan kérem!
Főleg amikor elindult az első szám, egy koszos rock’n’roll alapra éneklő tüneményes, angyali csajvokállal, majd ugyanez a hang átfordult álmoskás pszichedéliába, aztán napsütéses 60s csajpopba, vagy táncos-funkos „diszkóba”, vagy egy nagybőgős-zongorás recsegő hangmintára felépített varázslatos 50s popba, vagy éppen Stereolabba, 60s psych-popba, és akkor itt be is fejezem. Csak annyit még, hogy ők is szerepeltek azon a bizonyos Beach Boys feldolgozáslemezen, Glasgowból jöttek, és a zenekart az a Jim Beattie alakította, aki annak idején a Primal Screamt is. Majd maga mellé vette Judith Boyle-t, és együtt megálmodták a saját hatvanas évek víziójukat, de már a 90-es évek hangmintázós megoldásaival. Az eredmény itt tesztelhető.
