Vannak bizonyos típusú dalszerzők, akiknek elég csak ránézni a fejére, és máris tudjuk milyen zenét csinálnak. Joe Pernice az egyik kedvenc zsánerem mintapéldánya: amerikai, egyszerre kopaszodik és őszül, néha szemüveget visel, pulcsit húz ingre, melegnek hiszik, pedig csak túlérzékeny, biztos nagyon magányos, vagy ha most nem, akkor korábban tuti az volt, zenéje nem forgatja meg az egész világot, nem késztet az Élet Fontos Kérdéseinek megválaszolására, a lányok sem akarják leszaggatni róla a pulcsiját/kardigánját. Éppen csak ír néhány fantasztikus és/vagy szép dallamot, a Beach Boys, Byrds, Teenage Fanclub, The Shins vonal mentén, és ennyi elég is a Boldogsághoz. Legalábbis az enyémhez feltétlenül!
Egyébként néhány órával ezelőtt ismertem csak meg, de rögtön tudtam, hogy még ma ki kell kerülnie ide egy posztnak. Az pedig külön hatalmas véletlen, hogy a Saddest Quo című csodás, a Teenage Fanclubot megidéző dala kapcsán utánanéztem, hogy van-e köze Norman Blake-hez (a Teenage Fanclub agyához), erre mi derül ki? Hát csupán az, hogy idén közös lemezt adnak ki The New Mendicants néven, sőt, már egy EP-jük meg is jelent! Úgyhogy remélem velem együtt ti is jobban elmerültök majd a munkásságában.
