Music Is My Radar

Mielőtt valaki azért nem hallgatná meg a Young Buffalót, mert nyilvánvalóan a Fleet Foxes-féle együtténeklős iskolán nevelkedtek, az nagy hibát követ el, mert itt egy kicsit másról van szó. Bár kétségtelen, hogy Robin Pecknoldék hatása érződik a zenén, a dalok gyorsabbak, lendületesebbek, a dallamok izgágábbak, a nyomorult dobra is rendesen ráütnek ezek a Mississippi államból érkezett, 19-21 éves tinik, és a gitárokkal sem bánnak olyan udvariasan. Afrobeatről is regélnek egyesek, mondjuk én ezt még nem hallom annyira, de a Catapilah ütemeiben biztos van egy kis afropop, bár nekem inkább egy The Dodos számnak hangzik. Most jelenik meg az első kislemezük, februárban, bandcampen elérhető a zenekar eddigi "életműve", ami még ezen kívül három dalból áll.

Ha meg kellene neveznem, hogy melyik a kedvenc zenekarom, azok közül, amelyek nem jutottak el végül nagylemezig, nagyon gyorsan tudnék rá válaszolni: a kaliforniai The Nerves, hát ki más. És hogy miért? Egyrészt ők írták a Hanging On The Telephone-t, amit később Blondie vitt világsikerre, másrészt meg az 1976-os öncímű, egyetlen EP-jük másik három dala is maga a power pop tökély, mindösszesen nyolc percben. Töltés!

Hát persze hogy Gruffnak köszönhetem! Ezt is. Volt ugye a Shark Ridden Waters a friss lemezről, abban hallatszott, hogy egy másik számból vett hozzá hangmintákat, és ma derült ki végre, hogy mi is az a dal. Hatalmas királyság természetesen, egy 60-as évekbeli zenekar, a The Cyrkle 1967-es Neon lemezéről az It Doesn't Matter Anymore. Itt van hozzá az album is, illetve a leghíresebb slágerük, a Red Rubber Ball, amit meg egy másik "szerelmem", Paul Simon írt nekik, közösen Bruce Woodleyval, a The Seekers egyik tagjával.

Most van az, hogy le kell ülnöm valahová (jó, persze hogy ülök amúgy is). Ugyanis megtudtam, hogy Euros Childs és a Belle And Sebastian után harmadik legnagyobb kedvencemet is láthatom idén tavasszal, mert Gruff "Super Furry Animals" Rhys is Bécsbe érkezik, március 6-án. Ennyi, kész, innentől már csak magát a Super Furryt kéne látnom, és utána felőlem bármikor becsapódhat egy meteor a Földbe. Ennél többet most nem tudok mondani.

Most már egyre biztosabb vagyok benne, hogy teljesen jogos a Minek van? blog stílusában feltett kérdés. Múltkor ugye a basszeros, Katy bizonyított, most pedig az énekes, Cassie győzött meg arról, hogy felesleges tovább erőlködni az anyazenekarral. A The Babies-t a Woodsból ismerős Kevinnel hozta össze, és én már első dalukat, a Meet Me In The City-t is elég sokat hallgattam, és hamarosan megjelenő debütálásukat is szeretem, hiszen első hallgatásra is több dallamot tudtam megjegyezni, mint a Vivian Girls esetében, többszöri lefülelés után. Előre szólok azonban, hogy ne várjon senki semmit tőle, ez "csak" garázs rock, ráadásul nem is olyan sokszínű, mint a Fergus & Geronimo album (ami egyébként is régen túllépte a műfaj szűkös kereteit), ám mégis sikerült egymástól megkülönböztethető, fülbemászó dalokat írni, amikre jókat lehet bólogatni, és ez engem tökéletesen kielégít.

Ez a rendkívül aranyos üzenet fogadja azokat, akik rámennek a Ducktails mögött megbújó Matthew Mondanile honlapjára. Matt még az új lakcímét is leírja, le is lehet ellenőrizni google mapsen, klasszikus brooklyni utcakép, és ha jól látom, valami lengyel bolt fölé költözött. Ha valaki nem tudná, ő "civilben" a Real Estate gitárosa, de saját projektjével már jóval előtte, még 2006-ban kezdett el foglalkozni. Első albuma 2009-ben jött ki, azóta volt még egy, most itt az új (Ducktails III: Arcade Dynamics), és nekem ez jön be a legjobban.

Eddig nagyrészt lo-fi trutymóba mártott instrumentális hangtapétákat gyártott, ezen viszont már több énekes dal is helyet kapott. Jobb pillanataiban olyan, mint egy jó Real Estate, rosszabb esetekben meg értelemszerűen mint egy gyengébb Real Estate. Két slágert is simán kitermelhet, az egyik a Killin' The Vibe, amit külön felvettek Panda Bear énekével is, a másik - személyes kedvencem - a Don't Make Plans. Ez utóbbi hallgatása közben jöttem rá, hogy mi ugrik be nekem a Ducktails zenéjéről: azok a trópusi tájakat ábrázoló, teljes falfelületet betakaró képek, amelyeket egy csomó magyar lakótelepi lakásban lehetett látni még a 80-as években. Ülünk a nappaliban, végül is elvagyunk, de a szívünk húzna másfelé, ám mégis maradunk, hiszen lehetne rosszabb is.

Meghallgatható itt egy újabb Gruff Rhys dal a hamarosan megjelenő Sampon Hotel lemezről. És már megint iszonyú jó szám, már megint iszonyú jó dallamokkal. Gruff a legnagyobb dallamgyáros! Gruff a dallamkirály!

Ezzel a meglepetéssel zárom az emlékezést. Trish még az ausztrál turné előtt összeállított egy mixet az egyik barátjának, tele szuper, obskúrus pszichedelikus poppal, aki úgy döntött, hogy megosztja a világgal. Minden további infó innen beszerezhető, ahogy a letöltési link is. Ezzel a gyönyörű dallal fejeződik be a mix. Köszönjük mindkettőjüknek!