Music Is My Radar

Ez a kép az egyik utolsó koncertjén készült, Melbourne-ben, tavaly decemberben. Lehet, hogy már benne lappangott a vírus, ezt már nem fogjuk megtudni. Egy biztos, ez a fotó a Broadcast zenéje: egyszerre szép és hátborzongató. Sokat gondolkodtam azon, hogyan tudnék méltóképpen elbúcsúzni tőle, neki is álltam egy szövegnek, de végül kitöröltem. Túl fontos volt nekem. Elégedjetek meg most annyival, hogy számomra ő volt Syd Barrett női párja. Beszéljen helyettem inkább az egyik legfelkavaróbb dal, amit valaha hallottam, legfőképpen azért, mert a szöveg tökéletesen kifejezi a jelenlegi állapotot, ahogy a zene is, amikor hirtelen véget ér a szám, majd pár másodperces szünet után jön egy közel másfél percig tartó zajongás. Mint amikor megszakad a tévéadás, és megjelennek a hangyák a képernyőn... Trish, nyugodj békében!

Clouds float away like iron tools on the moon
All my time is in half life
Memories over memories
Can I see more than I'm programmed to be

Constellation of orion
A picture with a past
A future so vast
A mnemonic game
On the arc of a journey

I report
There once were cities
Open academies
Avenues and trees
Human law
Automatic oracles
Calender, the years
Verbal hemispheres

Constellation of orion
The repositioned light
The post atomic night
Informing me I'm near
The axis of feeling

Constellation of orion
A picture with a past
A future so vast
A mnemonic game
On the arc of a journey

Ez egyszerűen elképesztő, ma reggel meghalt. :(((((((((((((((((((((((((((

Trish Keenan, a Broadcast énekesnője ebben a pillanatban is az életéért küzd, ugyanis a tavaly decemberi ausztrál turné után H1N1 fertőzést kapott, és most súlyos tüdőgyulladással kezelik, miközben lélegeztetőgépre van kapcsolva. Remélem nem lesz semmi baj, és rendben felépül! További részletek itt. Neki küldeném az egyik kedvenc dalomat.

Ezt írja a last.fm: Bitch Prefect is Scott, Pat and Liam from South Australia. They play pop songs in the same vein as The Clean with the same work ethic as Robert Pollard, often with the same quality recordings as Beat Happening. Személyesen garantálom, hogy ezeknek a zenekaroknak a rajongói az alábbi videót egyenesen imádni fogják. De odáig lesznek ezért és ezért a dalért is. Erről nem is beszélve. És mindenki másnak is ajánlom, aki szimplán csak szuper és kellően ütődött garázspop slágereket szeretne hallani, mert például a Holiday In America is mászik azonnal a fülbe és egyből lehet ordítani a refrént. Mp3 innen.

Ilyen sem mostanában történt velem. Az előbb, úgy negyed kilenc felé elbóbiskoltam.  Ennyire korán szerintem utoljára gyerekkoromban aludtam el. Persze nem tartott sokáig, csak pár percig, aztán felriadtam, felcsaptam a laptopot, és ezt a videót találtam. Talán nem is kell elmagyarázni ezek után, hogy miért tetszett meg egyből ez a dream pop szám, legfőképpen így, ezzel a két tüneményes lánnyal együtt.

Most már biztos: elképesztően indult a 2011-es év. Nem elég, hogy pár napja, a videó után elérhetővé vált a Jonny lemez, kiderült, hogy március 9-én, Bécsben, az Arena egyik kistermében élőben is megnézhetjük ezt a két indie legendát. Nekem Euros Childst látni olyan lesz majd, mint Gruff Rhyst, mert a Super Furry Animals mellett a Gorky's Zygotic Mynci a másik nagy kedvencem az elmúlt húsz évből (a két walesi csoda), de ezt már tudjátok szerintem, mert elégszer rajongtam körbe őket itt a blogon. És hát a Teenage Fanclub sem egy béna zenekar, ugye. Erről Kurt Cobain is tudna mesélni, ha még élne szegény, hiszen nagy rajongója volt. A Belle And Sebastian áprilisi koncertje mellett nálam ez lesz a tavasz másik nagy pillanata.

Amikor tavalyelőtt írtam először Caitlinről, szegényt jól letehenészlányoztam, nem is értem miért, talán rossz fotót néztem róla, mindenesetre nem akartam megbántani senkit, nem rosszindulatból mondtam ezt, szóval most elnézést kérek és mindent visszaszívok. Hát úgy néz ki ez a tünemény, mint egy tehenészlány? Persze hogy nem. És ha megnézitek a tavalyi debütáló lemezének címadó dalához készült, friss videót, végképp egyértelművé válik a dolog. Főleg amikor a hajáról az orrára csúsztatja a napszemüvegét, vagy amikor lehajtott fejjel, kapucnis dzsekiben megy végig a folyosón, és telefonál a sárga készülékkel, hát ezektől hátast lehet dobni. Wurlitzernek pedig tökéletesen igaza van abban, hogy amikor az ágyon üldögél, úgy néz ki, mint Gryllus Dorka. Ja, és aki akarja, meg is nézheti őt élőben, február 25-én Bécsben.

Erősen belekezdett a 2011-es év, csak kapkodom a fejem. Annak meg külön örülök, hogy ismét egy friss magyar kezdeményezésről lehet írni. Az elkövető az egri Popméter csapata, őket talán már nem kell senkinek bemutatni. Destroy The Plastic Chairs! név alatt kiadtak egy instrumentális EP-t, bandcampen elérhető. Az első dal után még azt hittem, hogy ilyen kis aranyos bohóckodás lesz, aminek természetesen én mindig nagyon tudok örülni, azonban vannak itt egészen figyelemreméltó dolgok is. Leginkább a Boróka című dalra gondolok, ami úgy kezdődik, mint bármelyik csodás amerikai erdei folkdal, az Appalache-hegység mélyéről, majd a pikulázásnak (?) és a csilingelésnek köszönhetően átcsap twee folkba, de úgy, hogy attól el lehet olvadni. Egyszerűen gyönyörű. A Tinédzser Lavór már-már Csermanek Lakótelep-i magasságokba emelkedik, a Tejbegrízút elején hallható videójátékhangtól meg hangosan felnevettem. Egy dolgot szeretnék kérni: vegyétek fel vokállal is a Borókát.

Csak éppen a 70-es évekből, egy magyar zenekartól, a Geminitől. Ha nem számítjuk a tipikus gitárszólót, akkor a ritmus egyértelműen Panda Bear (mondjuk a Comfy In Nautica), a vokál meg a Beach Boysból kiinduló Animal Collective (és persze Panda Bear) vérvonal. Hatalmas köszönet dendrének!

Végre valahára elkészült a Fergus & Geronimo az első teljes hosszúságú albumával, hiszen már 2009 óta jelentettek meg kislemezeket. A végeredménnyel én maximálisan elégedett vagyok, bár biztosan lesznek olyanok, akik majd húzzák a szájukat, hiszen a garázspopból és rockból, valamit a 60-as évek pszichedéliájából összetapasztott Unlearnhöz hasonló zenét már rengeteget hallottak az előző évtizedben, például a Black Lipstől is. Engem ez azonban nem nagyon tud érdekelni, hiszen a Black Lips soha nem tudott olyan agyafúrt, ám mégis szuperfülbemászó dalt írni, mint a Wanna Know What I Would Do?, aminek a refrénjében egy fuvola a Popcorn egyik dallammenetéhez nagyon hasonlót játszik a háttérben, a hülye hahahazásról nem is beszélve. Plusz van itt két konkrét soulszám is (Powerful Lovin', Unlearn), és még egy iszonyú jó basszussal kísért folk is befigyel (Where The Walls Are Made Of Grass, amiben meg szaxi susog!), a többi pedig csak a szokásos ellenállhatatlan rock'n'roll, tele slágeres dallamokkal. Egy újabb lemez kipipálva a 2011-es listámon.