Music Is My Radar

Ha a Gorky's Zygotic Mynci egykori énekese, Euros Childs és a Teenage Fanclub agya, Norman Blake összeáll Jonny néven, abból csak valami őrületes dolog jöhet létre, erre itt alább a bizonyíték. Lemez január végén, egy EP már letölthető, olyan dalokból, amelyek nem kerültek rá az albumra.

Egyszeri Ernő (ő is küldött listát) mikroblogján találtam tegnap este egy videót, ami alá az volt írva, hogy az év (mármint a tavalyi) legizgalmasabb klipje. A klip persze valóban nem túl izgi, illetve szerintem így is tök vicces, mindegy, most nem is ez a lényeg, hanem az alatta megszólaló zene. Amikor először meghallottam, annyit tudtam csak mondani, hogy húúú. Aztán letöltöttem a lemezt, és akkor meg azt, hogy aztaaaaa.

A Yellow Ostrich mögött egy aranyos srác, Alex Schaaf áll (a képen szakáll nélkül), társa pedig a Bishop Allenből ismerős Michael Tapper (értelemszerűen ő a szakállas). Tavaly októberben megjelent lemezét nagyrészt egyedül vette fel különböző helyeken (üresen álló moziban, lakásban, garázsban), ami azért érdekes, mert a sok vokáltól úgy tűnik, mintha többen énekelnének a lemezen, de ezeket is Alex rögzítette különböző sávokra. Nekem egyből az jutott eszembe, hogy olyan az egész, mint egy hálószobába zárt Akron/Family-The Dodos-Grizzly Bear hármas. Egyszerre szép, vicces és felkavaró dallamok, minden dalban egy-egy váratlan csavar, fordulat, de közben mégis azonnal mászik a fülbe az egész. Lenyűgöző, de tényleg. Alább a lemez egyik csúcspontja, a Whale, az előbb emlegetett videóval együtt, alatta meg egy elképesztően jó élő fellépés, itt is előkerül a Whale, és a lemez leggyönyörűbb dala, a Mary, bár a vokálokban itt már többen is Alex segítségére sietnek. A The Mistresst itt lehet meghallgatni, és akinek megtetszett, innen szedheti le.

Yellow Ostrich, Traffique, High Life | A Take Away Show | Live @ CMJ 2010 from La Blogotheque on Vimeo.

Persze hogy a Tennis. Ha már a kezdetektől fogva figyelemmel kísértem őket, akkor legyen egy rövidke poszt az albumnak is. Aminek a felét persze már eddig is ismertük, a másik öt dal meg mondjuk nem lett annyira jó, mint a slágerek, de ennek akkor is ott kell majd lennie a 2011-es listámon. Feltöltöttem magamnak is, úgyhogy innen le lehet szedni, ha valaki nem tette volna meg eddig. A lényeg, hogy ez az év is remekül indult. A Cape Dory borítójáról viszont inkább nem mondanék semmit.

Hogy is lehetne befejezni ezt a nagyszerű évet, mint így: az év utolsó napján végre elérhetővé vált a Tennis lemez, és a zenekar, amelyik a kedvenc albumomat csinálta idén, elkészíti a Beach House Zebra című dalának gyönyörű feldolgozását. Tökéletes zárás, BUÉK mindenkinek!

Régen találkoztam már olyan előadóval, akinek a hangja szinte megtévesztésig hasonlít valaki máséra. A White Wishes mögött álló berlini srác (akinek még a nevét sem lehet megtalálni az interneten) Erlend Oye és Eirik Boe azaz a Kings Of Convenience legjobb tanítványa, csak éppen a zene tök más, mert a melankolikus akusztika helyett jégcsaphideg shoegaze-poszt-punk karcolja a dobhártyánkat, olyan gitárhangokkal, mintha valaki a körmét húzná végig egy táblán. De pont ettől a két ellentétes dologtól lesz olyan ellenállhatatlan az egész. Legalábbis számomra mindenképpen. Bandcampen minden fent van tőle, amit eddig csinált.

Na, bár azt mondtam, hogy csak jövőre találkozunk, egyszerűen nincs idő megpihenni, egyébként is eltelt a karácsony, megvolt a lazítás, most azonban kutya kötelességem írni tovább, hiszen mindig van valami, amiről el lehet ejteni pár mondatot, főleg, ha olyan lemezről van szó, ami még rá is férhetett volna a 2010-es listámra, ha én hülye, meghallgattam volna, de sebaj, minden évben előfordul ez a szituáció, inkább az lenne a tragédia, ha nem lenne ennek az albumnak nyoma a blogomon.

A Gigi nevű projekt létezéséről tudtam, a "mibe került volna 40 percet szánni egy lemezre te barom" kérdésre azonban sajnos nem tudok válaszolni, mindegy, dendre megadta a végső lökést. Hogy mi ez, arról itt olvashattok bővebben, én csak annyit  fűznék hozzá, hogy aki ismét abba a korba szeretne visszatolatni pár évtizedet, amikor még hírből sem ismerték a torzított gitárt, viszont annál szívesebben olvadoztak az emberek egy-egy kecses fúvós-vonós megoldás, vagy valami csodásan együtt éneklő kórus hallatán, és a szívük a Be My Baby ritmusára vert, az máris kattintson, mert nem fogja száműzni a lomtárba. És az sem, aki szerette Stuart Murdoch (Belle & Sebastian) tavalyi God Help The Girl elnevezésű produkcióját, bírja a She & Him-et, és Magnetic Fields lemezek sem fekszik meg a gyomrát (amikor a Some Second Bestben belép a dörmögő férfivokál, azt még Stephin Merritt sem tudná szebben csinálni). És azok se, akik egyszerűen csak el akarják képzelni, hogy milyen lehetett egy 50-es évekbeli amerikai sulibuli!

És szerintem azok se hagyják ki, akik rajongói Rose Melbergnek, tavasszal  a Toldi moziban a Mount Eerie előtt fellépő No Kidsnek, és Owen Pallettnek, mert ők meg konkrétan szerepelnek a lemezen, sőt, a No Kids egyik tagja az agytrösztje a Maintenant című lemeznek, és ha jól emlékszem, ki is volt téve egy Gigi bakelit a pultra, legalábbis a borító rémlik, de ebben nem vagyok biztos. Viszont ha valóban így volt, akkor még nagyobb barom vagyok, hogy nem szereztem be. Egyetlen mentségem van: akkor még nem tudtam, hogy mi az.

Nem rajongok túlságosan a háttérvetítésekért. Mármint nem zavar különösebben, de sokszor teljesen felesleges szemfényvesztésnek érzem. Viszont ha van zenekar, amelynek a koncertjén szívesen bámulnám, ahogy geometrikus alakzatok bújnak ki a földből, miközben a háttérben valami pszichedelikus tűzhányó okádja ki magából a füstöt és a hamut, akkor az az angol The Soundcarriers lenne. Nyáron viszonylag sokat hallgattam a második albumot, de valamiért aztán nem írtam róla, most azonban elővettem megint, és úgy döntöttem, hogy nem hagyhatom szó nélkül. Amúgy Stereolab és Broadcast rajongók előnyben (ismét!), mert gyönyörűen, telten szóló retrofuturista pszichedelikus popjuk az előbb említett két zenekar által bezárt 60 fokos szög felénél azaz 30 foknál található. Na jó, hagyjuk a hülye hasonlatot, hallgassátok meg inkább a Celestét, aztán vetítsetek valamit a szoba falára. De pszichedelikus legyen ám! Ja, és szegény Chris Dedrick is a kedvencei között emlegette őket.

Captain Beefheart nevével jó tíz évvel ezelőtt találkoztam először, a Pop, csajok, satöbbiben, amikor Jack Black félig kilógó fenékkel megszívatta azt a szemüveges, félnótás zenerajongót, és mégsem adta el neki az első (FRANCIA KIADÁSÚ!) Beefheart lemezt. Ha jól emlékszem, először nem is tudtam kiről van, mert csak a Beefheart szót mondták ki, azt is elég gyorsan, és mivel netem sem volt még akkor otthon, nem tudtam utánanézni a dolgoknak. Legközelebbi találkozásom a The Coral 2002-es bemutatkozó lemezénél történt, hiszen a zenekar tagjai sok helyen nyilatkozták, hogy mekkora hatással volt rájuk (a Skeleton Keyt hallva, efelől semmi kétségünk nem lehet), ráadásul egy rádióadásban a Moonlight On Vermontot válogatták be a kedvenc dalaik közé, amiről egyből az jutott eszembe, hogy jéé, ez olyan, mint a Coral őrültebbik énje. Nem lettem rajongója Beefheartnak, mert néha soknak tűnik nekem a belőle kitörő, gurgulázó halálsikoly, de pár dalát szeretem, főleg ezt a kettőt. Nyugodjék békében!

Twee-funk?? Az meg micsoda? Létezik ilyen fogalom? Hát a Los Angeles-i The Tartans szerint igen. Legalábbis abban a kevercsben, amit előállítottak, benne van, mert a poszt-punkos lüktetés mellett egészen húzos, szinte funkos basszus rángatja a dalokat (ez a két dolog azért járt már máskor is kéz a kézben, lásd Gang Of Four), miközben az énekdallam meg erősen twee orientált. Mondjuk az egész produkció hasonlít kicsit a Love Is All-ra, a férfi melletti női énekhang és a szaxofon is a svéd zenekar irányába mutat, de talán a funk miatt táncosabb az egész. Több kislemezük is van már, én a háromszámos West Of La Brea alapján szűrtem le ezeket, aminek a címadó dalát ebben a szent minutumban végtelenre loopolva tudnám hallgatni napokon keresztül.