Music Is My Radar

Na, úgy néz ki, hogy idén a bilifrizurás lányok fognak a sírba vinni. Úgy örülök. Bár Keren Ann azért egy picit más eset, mert hát, khm, Komoly, Érett Nő, aki lassan már negyven felé jár, de bármilyen meglepő, ha egy seregnyi szemüveges tinilány és közte kellene döntenem, hát isten bizony, hogy Keren nyerne. Aki követi a blogomat, és még esetleg személyesen is ismer, az tudja, hogy ez mekkora dolog!!! Bár elsőre talán olcsó hatásvadászatnak tűnhet az új lemezének borítóján látható kép, sajnálom, nem tudok mit tenni, én mindenféle szemfényvesztő női trükknek be tudok dőlni.

Szóval van új Keren Ann lemez (a címe 101, róla meg bővebben itt), és majd talán pont én fogom kihagyni őt a blogomról, na persze. Főleg, hogy egy évvel ezelőtt is szerepelt nálam, még ha képletesen is, mert ő írta Emmanuelle Seigner albumának dalait, aki szintén közelebb áll hozzá korban, sőt, ugye nemes egyszerűséggel le is milfeztem, mindenféle szégyenérzet nélkül. Keren dalai sohasem szenvednek adrenalin-túltengésben, inkább nyugodt, melankolikus vagy kedves-romantikus hangulatban ringatóznak a Szajna egyik partjától a másikig, miközben a háttérben folyamatosan hullanak a megsárgult levelek. Új számai sem képeznek kivételt ez alól, bár néha kileng a lemez az olyan daloknál, mint például a Sugar Mama, személyes kedvencem viszont a Blood On My Hands, egy fafúvósokra és vonósokra hangszerelt gyöngyszem, a közepén olyan kacskaringózó-keringőző résszel, hogy ha legközelebb összefutok vele az utcán, felkérem egy táncra. Remélem nem utasít vissza.

Vajon mi kell egy közel hibátlan popdalhoz? Hát a válasz gyakorlatilag kiszúrja a szemünket: bilihajú svéd csajok, összecsapott tenyerek, úúúú és lálálá háttérvokál, nagyjából öt hangból álló basszustéma, és egy szívrepesztő refrén. Tök egyszerű, nem?  De. Bringing Up Baby volt olyan kedves, hogy egyszer már írt a Liechtenstein zenekarról, úgyhogy nem kell nekem vele bajlódnom, hallgassátok inkább meg az új lemezt beharangozó dalt, a Meantime-ot.

MONDOM, hogy 2009 van!!! A Bleeding Knees Club két szerencsétlen ausztrál tinit takar, akik minden bizonnyal még szüzességük elvesztése előtt állnak (az egyetlen elérhető EP-jük címe Virginity), a zenéjüket pedig röviden úgy lehetne leírni, hogy Nathan féle, pöcslóbálós úúúú vokál, recsegő mikrofon, szuper garázspop slágerek egymás hegyén-hátán, és a torzított gitárral való ordibálás felszabadító érzésének mámorító pillanatai, ami miatt soha nem lesz unalmas, ha meghallod azt az agyonhasznált, pofonegyszerű refrént, hogy I Just Wanna Have Fun. Köszi Gumipop János! A poszt címéért pedig a kalapemelés természetesen szegény megboldogult Varázsgarázs blognak jár, mert ebben az országban soha senki nem tett annyit 2009 Lángjának Őrzéséért, mint ők.

Baszki, már megint 2009 van! Tök jó! Legalábbis én nagyon bírtam azt az évet, kifejezetten jól éreztem magam itt a blogon is. Befutott a Wavves, de ott tolongott a lo-fi folyosóján egy rakás fasza zenekar: Woods, Ganglians, Real Estate, Beach Fossils,Tonstartssbandht, stb. És most újból itt lopakodik, amit mi sem bizonyít jobban, minthogy a Wavves nemrég feldobta a blogjára a 2009-ben, Zach Hillel közös dalokat, köztük a Hula Hoopot, az egyik legkirályabb számot, amit Nathan valaha is írt. Plusz itt van ez a High Pop nevű zenekar, aminek a Concrete Surfer című dala akkora Wavves nyúlás, hogy ilyet már Nathan is csak súlyos tudatmódosítás után tudna megszülni. És hát a tumblr oldaluk tetején lévő kép, egy macskát ábrázoló fotóval, a szeme helyén marihuánalevéllel!  Elképesztő! Mondjuk ekkor kezdtem el gondolkozni azon, hogy vajon nem a Hipster Runoff szórakozik-e velünk. Előbb-utóbb úgyis kiderül.

Na, akkor felteszem az álnaiv kérdést: szerintetek mekkora esélye volt annak, hogy utálni fogok egy olyan lemezt, ami úgy kezdődik, mintha Brian Wilson találkozna a lo-fi-val egy karib-szigeteki fészerben? És szerintetek hangosan káromkodtam, amikor a The Park közben egy varázslatos női hang milliméterről-milliméterre szorította össze a szívemet? És mit gondoltok, a laptop tetején ugráltam, amikor meghallottam a No Pressure szupervidám popját? És ti hogy látjátok, mikor akartam kihajítani a gépet az ablakon: amikor a Strange Hearts alatt egy akkora túlvilági vokál esett a fejemre, mint egy kurva nagy kókuszdió? Vagy akkor, amikor olyan érzés fogott el a Forest Of Love alatt, mintha egy seregnyi megkergült kisgyerek szaladgálna az erdőben? Vagy amikor az utolsó, Portland című dallal a fent emlegetett énekeslány angyali vokálja egy nyikorgó orgona felett lebegve bevitte a kegyelemdöfést? Na látjátok. A zenekar neve Secret Cities, Fargóból jöttek, tavaly már volt egy lemezük, Pink Graffiti (!) címmel, de az idei, a Strange Hearts sokkal jobban sikerült. Nekem elhihetitek.

Gondolom nem én vagyok az egyetlen, akinek a gyerekkori kedvencei közé tartozott Jules Verne könyve, a Grant kapitány gyermekei és a belőle készült szuper szovjet sorozat. Én akkora rajongó voltam, hogy nekiálltam írni egy regényt, aminek hasonló története lett volna. Nem viccelek, 11-12 évesen teleírtam 8 oldalt egy spirálfüzetben, de gyorsan alábbhagyott a lelkesedés, mert elég rossz volt, meg különben is, nem tudom, mit képzeltem magamról, hogy majd tizenévesen megírok a nagyregényt, vagy mi? Szóval ennyiben maradtunk. A füzet amúgy sajnos nincs már meg, pedig még nálatok is kíváncsibb lennék rá.

A történet ugye a 37. szélességi fok mentén halad, én az egészet imádtam, de különösen az Argentínában, egészen pontosan a Patagóniában zajló történetek hoztak lázba, eleve már magát a szót is nagyon szerettem. Annak azért örülök, hogy felnőtt koromra mégiscsak írás közelbe keveredtem, még ha nem is regény formájában, és hogy az egyik kedvenc zenészem, Gruff Rhys első, saját maga által írt és rendezett filmjének nagy része is Patagóniában játszódik, hát az végképp boldogsággal tölt el. A Separadót pedig határozottan nem csak Gruff rajongóinak ajánlom, hanem mindenkinek, aki gyerekkorában hosszú órákat töltött a térkép nézegetésével, szereti a roadmovie-ba ágyazott útifilmeket, vagy egyszerűen csak kíváncsi arra, hogy egy közösség távol a hazájától hogyan tudott valamennyire életben maradni. És hogy mindeközben fasza zenék szólnak végig (Gruff szólólemezeinek dalai, ugye), és a létező legnevetségesebb filmes trükkök is bevetésre kerülnek, az csak külön jó.

A film honlapja szerint olyan az egész, mintha a Star Wars találkozna a Buena Vistával, és bár ez utóbbit nem láttam, nincs okom kételkedni a hasonlatban. Gruff Walesen, Brazílián keresztül jut el Argentínába, hogy megkeresse gitáros-énekes felmenőjét, Rene Griffithset, és megnézze azt a kis walesi közösséget, amelyik Patagóniában él az 1865-től kezdődő betelepülés óta. Eközben összehaverkodik ugye Tony Da Gatorrával, koncertezik, és folyamatosan vezet, hol egy terepjárót, hol meg egy cuki bogárhátút. A háttérben pedig a lenyűgöző természeti tájak, az Andok, többek között.

A legkedvesebb jelenetek viszont azok, amikor a helyi művházakban lép fel, nagyjából a teljes korosztályt lefedő nézőközönség előtt, és amikor bukósisakban énekel, eltorzított mikrofonnal, az öreg nénik befogják a fülüket, miközben a tinik dőlnek a röhögéstől, majd minden a helyére kerül, az öregek is természetesnek veszik, hogy most az átlagostól kicsit jobban elütő zenészt láthatnak, és a végén együtt gurulnak a nevetéstől a többiekkel. A többit meg nézzétek meg inkább magatok, erről a torrentről leszedve, mert a legvégén persze egy csattanót is kapunk. Én addig megyek, és belebújok a térképbe.

Hála a jó istennek! Végre! És micsoda időzítéssel! Minden évben van az a fajta lemeztípus, amit izzadó tenyérrel várok, ami még csak köszönőviszonyban sincs a korszellemmel, és semmivel, ami éppen aktuális vagy menő, hanem egyszerűen csak tele van fülbemászóbbnál-fülbemászóbb dalokkal, és olyan referenciákkal, amiktől a magamfajta zenerajongó gyomra azonnal összeugrik, és amiket szinte mantraként lehet mormolni: 60-es évek! The Zombies! The Beach Boys! Belle & Sebastian! Of Montreal! Apples In Stereo!  Fúvósok! Analóg szintik! Csembaló! Mindezt öt lehetetlen fazontól, Brown Recluse név alatt, Philadelphiából, a lemezkiadó pedig nem más, mint a legendás Slumberland Records!

És az Evening Tapestry szinte minden egyes másodpercében ott van a tavasz, a hársfaillat, meg az összes nyomorult közhely, amit csak el lehet képzelni. De ha mégis ki kellene egy pillanatot emelni, akkor az a Monday Moon vége lenne: amikor már azt hinnéd, hogy lejár a dal, és nem történik semmi, akkor váratlanul érkezik egy olyan vertyogó analóg szintiszóló, aminek hallgatása közben még az sem tudna érdekelni, ha felrobbanna a paksi atomerőmű, hiszen mit számít, ha egyszer szól a Világ Legboldogabb Szintiszólója. Aki jót akar magának, az töltse le azonnal! Frissítés: kommentben közben érkezett  az infó, hogy egy mini LP-jük is elérhető itt.

Annyi apró különbséggel, hogy ezt még a földrengés előtt írta, és a Sensations In The Dark B-oldalára tette fel. Rohadt hosszú címe van, de leírom, ha valaki keresné, szóval: Follow The Sunflower Trail (Theme Tune For A National Strike). És hogy miért mondtam, hogy ez akár válasz is lehetne? Hát mert teljesen olyan a dallamvilága, mintha Japánban készült volna: Gruff áll a Fuji-hegy oldalában, körülötte gésák hajlonganak legyezővel, fejkendős férfiak vernek dobokat, a cunami már a hegy lábát nyaldossa, az ég alján atomfelhő látszik, és mintha a vulkán is ki akarna törni, de ő csak énekel rendületlenül. Remélem mindenki elképzelte. Töltés

Most, hogy lassan 20 fok lesz kint, és a fák is rügyezés előtt állnak, ki más is következhetne, mint a Nő, aki nem egyebet állít, minthogy Jönni Fog A Halál, és ez most nem tréfa!!! Na jó, igazából nem akarnék gúnyt űzni a Death Will Come című dalból, mert szerintem egy tök szép szám, éteri vokálokkal, főleg az áááá rész tetszik benne. A lemezzel viszont már egy kicsit több bajom van. Ja, amúgy a Phaedra nevű előadóról beszélek, ő egy norvég énekesnő, akinek persze van rendes neve is, Ingvild Langgard.

A honlapja sajnos nem sok jóval kecsegtet, mármint túlságosan is ki van hangsúlyozva, hogy ő Művész, aki a dalszerzés mellett fotózik, filmezéssel is foglalkozik, sőt, néha performance-okat is előad, és hát igen, bizony még installációk is kicsúsznak a kezei közül, szóval csupa olyan dolog, ami inkább visszatetszést, mint szimpátiát kelt egy popzenei előadó esetében. Legalábbis engem sokkal jobban érdekel az installációi helyett, hogy milyen dalokat ír.

Talán azért okozott csalódást az egész lemez, mert a honlapon a fenti dolgok mellett azt az infót is elszórták, hogy akár Joe Boyd is lehetett volna a lemez producere, úgy negyven évvel ezelőtt, és máris elképzeltem magamnak, hogy ez egy szuper folkos pszichedelikus album, amiből én bármikor és bármennyit hajlandó vagyok elfogyasztani, és aztán jött az előbb emlegetett nyitószám, ami csak tovább fokozta az izgalmakat, már vártam is, hogy na, ez lesz az egyik kedvenc lemezem idén, de sajnos a The Sea gyorsan belesüllyedt hol ebbe a misztikus, északi folkba, vagy mibe, hol meg unalmasabb dream popba, és maguk a dallamok sem túl érdekesek, egyedül a Sister okozott további pulzusszám emelkedést, aztán nyolc dal után le is járt a lemez. Nem baj, a Death Will Come azért így is megmarad a kedvenceim között, és ki tudja, még bármi lehet, hiszen ez egy trilógia első darabja, várjuk meg inkább, hátha az a másik két album jobban sikerül.

Letöltés

Más poszttal akartam folytatni a blogot, de hát ez nemrég ugrott elém, és nyilvánvaló volt, hogy minden egyéb dolgot lesöpör az asztalról. Szóval aki megrendeli a Jonny lemezt, az egy ilyen szép luficsokorral lehet gazdagabb, jól jöhet valami szülinapi zsúron, ahol Euros Childs lép fel a cuki szintijével. Persze ha azt hiszik, hogy ezzel megbocsájtjuk, hogy törölték az európai turnét, így a bécsi koncertet is, hát nagyon tévednek!