Music Is My Radar

Talán emlékeztek tavaly év végéről a The Liminanas életmenő lemezére. Na, akinek még meg is tetszett a zenekar, most szökkenhet párat a szőnyeg közepén, mert itt egy új dal, AF3458 címmel, és ismét a jól megszokott, vadul lüktető, csörgő-zörgő monoton alapot kapjuk, ellenállhatatlan női énekhanggal, a refrénnél betorzuló gitárral. Katt.

A másik jó hír Idiot Glee új szerzeménye, róla stereomaci pontosan egy évvel ezelőtt mindent elmondott, a Don' Go Out Tonight megint egy fülbemászó doo-wop dal, xilofonnal, csapkodó dobbal, nagybőgővel, és mivel mással, mint shá-shá, beron-beron, ááá és úúú vokállal. Tölt.

Hú, állatos poszt következik! Cicás! Sőt, hogy tovább fokozzam az izgalmakat, egyenesen cicaszemekkel fogunk most farkasszemet nézni! Jaj! A zenekar neve Cat's Eyes, a lemez címe is, és erős a gyanúm, hogy listán fogja nálam végezni decemberben. A produkció nem teljesen új, abban az értelemben, hogy az egyik tagja már befutott egy másik műfajban: ő Faris Badwan, a The Horrors énekese, aki egy Rachel Zeffira nevű énekesnővel állt össze, és hát a végeredmény egészen varázslatos lett.

Ugyanis van egy jó hírem azoknak, akiknek hozzám hasonlóan még mindig fáj szegény Trish halála: Rachel ha nem is tudja pótolni őt (mert nem is lehet, és talán nem is kell), de mégis egészen közel került ahhoz az élményhez, amit Keenan hangja tudott nyújtani. És bizony egyes dalok is egy az egyben idézik a Broadcast zenéjét, itt legfőképpen a Banditre gondolok, amelyben olyan lenyűgözően van összeeresztve a 60-as évek pszichedeliája a kémfilmzenék hangulatával, hogy tényleg borsózik az ember háta. Persze Rachel tud kacér is lenni, mint a Phil Spector dobokkal feldobott nyitódalban, máskor meg egész egyszerűen csak természetesen és szépen énekel, mint a The Best Person I Knowban vagy az I'm Not Stupidban, amik önmagukban is szép dalok. A legnagyobb kedvencem viszont a Not A Friend, két percnyi utánozhatatlanul andalító gyönyörűség, amit máris felvettem azoknak a számoknak a listájára, amiket végtelenre állítva szeretnék hallgatni hanyatt dőlve, kézen fogva egy lánnyal. A lemezt ide pedig a címben látható cicaszemekkel töltöttem fel, mert eredetileg én is ilyen csomagolással szedtem le.

Ma reggel daily fun vibe rotor blogján találtam a most következő számot, és első hallgatás után is egyértelmű volt, hogy itt a helye, főleg, hogy a dalszövegben szerepel a my radar kifejezés, haha. A Santa Barbaráról érkező Gardens & Villának egyelőre két dala van, bandcampen elérhető mindkettő, és egyértelműen az Orange Blossom az erősebb. Szuper, ahogy lépdel előre a dobgépes, hülye szintihangos, funkos dal, és egyre rakodnak rá mindenféle ötletes effektek, sőt, még fuvola is előkerül, mindeközben meg az őrületes fejhangú vokál többek között feromonokról és méhek rajzásáról énekel, szóval tökéletesen passzol az időjáráshoz. 

Na, hát ilyen sem volt még a radaron. Most egy olyan előadó következik, akiről nem lehet tudni semmit. Illetve lehet tudni, de szupertitkos előadó, és ha valamit véletlenül kikotyognék, még talán bajba is kerülhetnék. Ennek fele se tréfa! Tényleg! Az első lemezét sem adta ki csak olyan könnyen a kezéből, tehát így álljatok hozzá a dologhoz. Snake Logan zenéje nintendón és laptopon készült, olyan sok mindent nem is tudnék mondani róla, elégedjetek meg a szoba elektronika kifejezéssel. Snake Logannek hívták amúgy a Bio Menace elnevezésű 90-es évekbeli számítógépes játék főhősét, az egyes dalcímek is a pályákhoz és a helyszínekhez kötődnek. Akár lehetne is ez a progi soundtrackje, sőt, hát én mostantól úgy tekintek rá. Nálam a Lab Entrance a sláger, van benne valami félelmetes, mint amikor ott állsz egy bejárat előtt, és nem tudod eldönteni, hogy most benyiss-e, vagy ha be is nyitsz, fogalmad sincs, mi fog bent várni rád. Snake Logan rajongók közben már ellepték a világot Texastól egészen Írországig, ti se habozzatok, Snake Logan, Snake Logan! Letöltés. Az oldala pedig itt található.

A legtöbb nyári számot ugye általában valami lüke, infantilis, optimista burok veszi körül, ami alá nehéz bármilyen más érzést betuszkolni, és ez így is van jól. Azonban vannak más típusú dalok, amiket inkább szomorkás mélabú ölel körbe, ismeritek, áll a főhős a tengerparton, bambán bámul bele a messzeségbe, vagy éppen ül a homokban, és dobálja bele a vízbe a hülye kavicsokat. Na, a San Diegóból érkező Dirty Gold bátran slágernek nevezhető dala, a California Sunrise inkább ezt az utóbbi vonalat erősíti. Egy testvérpár és egy haverjuk alkotja a zenekart, még gimibe járnak, és a  gitárhangzás, valamint a billentyű andalító zsongása alapján biztosan rajongói a Beach House-nak, afro-popos dobokat meg valószínűleg Vampire Weekend lemezeken hallottak. Mindenesetre ebből egy nagyszerű, melankolikus popdal kerekedik ki az óceánba belebukó nap narancssárga fényénél, vagy minél. Mp3.

Tegnap ígértet tettem, hogy ma valami vidám dologgal jövök. Hát akkor tessék! Zach Yudin egyenesen Santa Monicáról Oregon Bike Trails néven, egyedül a világ ellen, lo-fi hangzású, fülbemászó beach pop dalokkal a farzsebében. A Swimsuitot nem véletlenül tette bele a Popméter a tavaszi mixébe, én is rongyosra hallgattam már. Mert hát milyen szuper dolog, amikor Ezra Koenig (Vampire Weekend) és Panda Bear pattog óriási gumilabdákon a dal ritmusára, miközben a medencéből delfinek ugrálnak ki, keresztül mindenféle karikákon, szivárvány rajzolódik ki a háttérben, és konfetti hull alá az égből. Mp3.

Na, ilyen aranyos lesz az új Giorgio Tuma lemez borítója. Ja, hogy kicsoda Giorgio Tuma? Hát pillanatnyilag a legszuperebb olasz zenekar, nem tudtátok?! Na ne! Hát de! Szóval igen, az egyik kedvencem az elmúlt években feltűnt együttesek közül, és azt hiszem, nekem kötelező is szeretnem őket, és ez egyáltalán nem esik nehezemre. Hogyan is esne, hiszen első lemezükön (My Vocalese Fun Fair) bossa nova ritmusok napfürdőztek sunshine pop dallamokban a brazil tengerparton és folkos dalok pottyantak bele az óceánba a kaliforniai sziklákról. Az ilyeneket meg ugye nem szokta csak úgy kilökni magából a szervezetem, mint valami oda nem illő elemet, úgyhogy nem lettünk rosszban. Hallgassátok meg például a Let's Make The Stevens Cake!!! című számukat, kábé ilyen boldog-könnyed dalokat írt a The Free Design úgy 45 évvel ezelőtt.

A jó hír pedig, hogy ebben a hónapban jön az új lemezük, az In The Morning We'll Meet, ami egyelőre még nem érhető el, de aki ráakad, nyugodtan jelezze kommentben. Két dal viszont már napvilágot látott, és attól tartok, hogy ugyanúgy fogom imádni, legalábbis ez a két szám nagyon meggyőző. Bár itt nyoma sincs boldogságnak, sokkal inkább szívszorító melankólia járja át a számok lelkét. Főleg az első videóban, aminek a címe Imaginary Soundtrack For Yuri Norstein, és ebből nem nehéz kitalálni, hogy a híres orosz animátor előtt tiszteleg, a videót is az ő munkáiból vágták össze, többek között leghíresebb műve, a Süni a ködben is előkerül, ami talán a legvarázslatosabb rajzfilm, amit valaha csináltak, nem véletlen, hogy Michel Gondry is lenyúlta egy az egyben Björk Human Behaviour klipjéhez. És hát az Eyes Full Of Bitterness sem egy idilli dal (persze ez is csodaszép), engem Devendra Banhart korai, egyszálgitáros, törékeny folkos számaira emlékeztet, hosszában is, mert 1 perc 13 másodpercig tart. Bocs mindenkitől, ez most egy ilyen nap, ígérem, holnapra vidám dologgal készülök.

Hát, ez egy becsapós kép ám. Szóval nem, ők nem sebzett, túlérzékeny, fájdalmas indierockot játszanak. Az ember nem hallgat mindig olyat, főleg ha maga is túlérzékeny és sebzett. Lehet, hogy nehéz elképzelni, de ők írták az elmúlt hónapok egyik legkirályabb 80-as évek alapú elektronikus popdalát, sőt, még az is előfordulhat, hogy egész 2011-re kell ezt majd módosítani az év végi összesítésnél. A nevük Daniel Lopatin és Joel Ford, röviden Ford & Lopatin. De tavaly még úgy hívták őket, hogy Games, Daniel Lopatin pedig egyszemélyben az Oneohtrix Point Never. Tehát aki képben van, az tudja, hogy itt analóg szintik és 80-as évekbeli hangszínek csapnak össze dobgépekkel. Június elején jön a Channel Pressure című első albumuk az új nevük alatt, és a felvezető kislemez, az Emergency Room valóban egy szuperfülbemászó sláger. A dallam mellett a kedvenc részem úgy középtájon található, amikor ilyen tipikus 80-as évekbeli gitárszóló szilánkok fúródnak bele a dalba, gyogyós puttyogások kíséretében. Észveszejtő, de tényleg. Akinek megtetszett a videós lefülelés után, innen szedheti le.

Mert hát ott lesz Magyarország legjóképűbb ukulelése! Naná, hogy Modestomiról beszélek, aki többször is járt már itt a blogon, másik zenekara a Sad Kolibries ürügyén. Most új formációban szerepel, a Calico Islandben, ahol a Jacked frontembere, Mórocz Tamás énekel, Kristóf Norbert basszusgitározik, de Kreif Zsuzsanna és Szmodics Natália személyében két hegedűs lány is zenél a színpadod, a dobos, Török Máté mellett, biztos jó lesz. Két másik zenekar is fellép, róluk itt. Ez a videó meg a koncertet harangozza be. Szóval menjetek, már csak Tomi miatt is!

Stereomaci már beharangozta a negyedik BOAT lemezt, a Dress Like Your Idolst, azóta meg is jelent, úgyhogy nagyjából szanaszét hallgattam, pedig elsőre egy-két szám kivételével úgy zúgott el a fülem mellett, hogy szinte észre se vettem. De aztán.

Ahogy maci is leírta, nyilvánvaló, hogy melyik két zenekar munkássága vív itt nagy csatát a fülbemászó dallamokért. Rendkívül szellemes hasonlattal élve a BOAT a Pavement és a Weezer között húzódó amúgy sem nagy távolságot is futólépésben teszi meg, hol hátra, hol előre tekintgetve. És ehhez a zenéhez tényleg elég néhány jól eltalált verze vagy refrén, és az sem hátrány, ha ez a két dolog mondjuk egy dalban összpontosul, hogy legyen mire öklöt lendíteni és fejet rázni. Szerencsére mindegyik esetre van példa, bár az is igaz, hogy a lemez hullámzó színvonalú, eleve az egyik legkevésbé sikerült dallal indít, és a végére is ellaposodik, de közben szuper power popos dallamok és bombasztikus stadionrock refrének váltogatják egymást (itt most kifejezetten pozitív értelemben használom a szót), miközben azt is megtudjuk, hogy mit mond Frank Black. Részemről ez így teljesen rendben van. 

BOAT "(I'll beat my chest like) King Kong" from Magic Marker on Vimeo.