Music Is My Radar

Azt már ugye mindenki tudja, hogy itt a blogon legtöbbször (azaz  mindig) a Dallamokért szoktam rajongani, és a hívószavakkal is nyilván tisztában vagytok: csilingelő,  twee, pszichedelikus, kicsit/eléggé/kurvára Beach Boys, menthetetlenül/elmondhatatlanul/ellenállhatatlanul hatvanas évek, illetve hát ezek variációi. Most. Azonban. Valami. Más. Következik.

A seattle-i The Webelos idei lemezén, a Shadow Seasons-on például nagyon jók a dob és basszus részek. Sőt, én most hirtelen nem is hallok mást, csak dobot meg basszust. Na jó, ez így hülyeség, de annyira vastagon és ugyanúgy szól mindegyik számban a basszusgitár, hogy egyszerűen nem tudok másra odafigyelni, csak megbabonázva hallgatom, ahogy ficánkol. Nem túl bonyolult, pont ez a jó benne, és nagyrészt hihetetlenül monoton, de hát nem azt szeretjük a popzenében, hogy ismétlődő részek mennek végig 2-3-4 percen keresztül? Mondjuk a dalok egy részében nincs is ének, szóval nem nehéz a basszusra koncentrálni, de azért van valami gitár is, meg zörejek meg nem is tudom mik, mert hát mondom, tök jó a basszus! És ha meg is szólal az énekes, hát abban sincs sok köszönet: monoton zenéhez monoton és levert fahang. Igazából halálra is lehet unni az egészet, de nekem nem megy. És a legkedvesebb dalomhoz készült egy cuki videó, úgyhogy én nem is akarnék reklamálni. Ja, az egyik számról (In My Last Act) meg azt hittem, hogy Kispál, mert úgy kezdődik, mint a Húsrágó, hídverő. Ha van kedvetek hozzá, ti is tegyetek velük egy próbát.

Ha egy dal úgy kezdődik, hogy páááápápápápááá, majd úgy folytatódik, hogy pingvin, pingvin, másfél perc alatt véget ér, és mindezt Gruff Rhys énekli, akkor vajon ez a cukiság milyen fokán áll? Egyáltalán ki lehet-e fejezni számokkal ennek az aranyosság értékét? Szerintem nem nagyon. A dal amúgy a Separadóban is hallható. De mielőtt azt gondolnátok, hogy ezek a pingvinek mennyire kedves kis állatok, jobb ha tőlem és Grufftól tudjátok meg, hogy igazából nem is, mert amikor a Separadót forgatták, akkor a két kamerából az egyiket őrizetlenül hagyták, és azt gyakorlatilag SZÉTÜTÖTTE, sőt, RIPITYÁRA TÖRTE  egy cuki pingvin. Hát így haverkodjatok legközelebb pingvinekkel!!! Katt!

Eleanor Friedbergert két helyről is ismerhetjük: egyrészt a The Fiery Furnacesből, amit tesójával Matthew-val csinál, másrészt meg az Eleanor Put Your Boots On című Franz Ferdinand dalból, hiszen Alex Kapranos neki írta, mert járnak. Eleanor most szólólemezt ad ki júliusban Last Summer címmel, az első szám a My Mistakes, ami egy teljesen követhető, egyenes vonalban haladó popdal, nem fenyegeti fenékbe- vagy oldalba rúgás, nem akarja senki keresztezni az útját, és még csak paradicsommal sem próbálják fejbe dobni, ahogy azt megszokhattuk a Fiery Furnaces csapongó stílusváltásainál. Fülbemászó refrénje is van neki, a végére meg egy szaxiszóló is jut, úgyhogy teljes az öröm, ezek után nyilván kíváncsian várom a lemezt. Mp3.

(tök béna cím) Természetesen harmadszorra nem fogom elsütni, hogy már megint és nagyon 2009 van. Pedig megtehetném. Mert itt van újra 2009 nyarának egyik emblematikus lo-fi zenekara, a Ganglians, amiről természetesen megírtam akkor, amit tudni kell. Augusztusban érkezik új lemezük, és arról már elérhető a Jungle. A zene továbbra is olyan, mint egy zabolátlan, fésületlen, nyers Fleet Foxes, bár nyoma sincs szomorkás melankóliának, hanem inkább valami sírnivalóan boldog és eksztatikusan vidám hangulat ereszkedik a dalra, főleg a refrénre. És az ilyen soha nem jön rosszul.

Ganglians - Jungle by souterraintransmissions

Lost In The Pancakes - szerintem idén ez a legcukibb dal- és lemezcím. Nem mellesleg az egyik kedvenc számom mostanában (és a Narancsvidék sorozat rajongói azt is tudják, hogy Summer nyulának neve is Palacsinta/Pancakes volt, elképesztő!). De az album sem rossz. Az elkövető zenekar neve Pipes You See, Pipes You Don't, ez is elég aranyos. Persze ez senkinek nem mond semmit, viszont a projekt vezetője talán már igen: ő Peter Erchick, aki a The Olivia Tremor Control billentyűse volt. Az OTC meg hát a legendás Elephant 6 kiadó egyik gyöngyszeme, ahonnan ugye az Apples In Stereo, az Of Montreal, a Beulah vagy a Neutral Milk Hotel is indult.

2001-ben és 2003-ban adott ki lemezeket, ez most a harmadik. A zene persze pszichedelikus pop, mert hát mi mást is lehetne várni ilyen fazonoktól, azonban nem az anyazenekarának őrült változatát kell elképzelni, hanem inkább a kései Spiritualized lassan kibomló, emelkedett hangulatú dalait. Erre a legjobb példa a Dream Together, ami botladozva indul, de aztán olyan szépen emeli fel a felhők fölé, hogy csak meghatódni és szipogni tudok a hallgatása közben. Vagy az utolsó, a közel kilenc percen keresztül tartó The Next Anything, amiből a dal végére egy kiterebélyesedő monumentális izé lesz. Töltés!

(szerintem én ezt a címet már elsütöttem valahol) Valamelyik nap unokaöcsémékkel sétáltunk, és még itt jártunk a szomszédos utcában, amikor azzal kezdtek el szórakozni, hogy az éppen virágzó japán cseresznyefák lehulló rózsaszín virágszirmait szedték össze a földről és dobták egymásra, meg rám. Ezt csak azért hoztam elő, mert a The High Llamas új lemezét hallgatni olyan érzés, mint amikor a fejedre hullik egy rakás virágszirom napsütéses 25 fokban. Ami ugye nem annyira kellemetlen dolog. Sőt. 

A Talahomi Wayről azonban eszembe jut még valami. Hogy mennyire szeretnék olyan arc lenni, mint mondjuk Sean O'Hagan. Aki nemcsak dalokat ír, hanem komponál meg hangszerel, meg egyáltalán a fejében össze tud rakni egy teljes albumot, és aztán van egy határozott elképzelése arról, hogyan is szólaljon meg ez az egész. Ülnék valami kordbársony, könyökvédős zakóban egy magas belterű, lambériás stúdió üvegfallal elválasztott részében, és magyaráznék a sessionzenészeknek, hogy figyi, te rossz helyen léptél be; hé, nem elég autentikus annak az orgonának a hangzása, szerezz be egy másikat vagy haver, hallottad te valaha is a Pet Soundsot, mert ha igen, akkor tudnád, hogy annak a vonósszekciónak nem így kellene szólnia. Hm, tök jó móka lenne. Amíg ez nem jön össze, addig marad a rajongás meg nyomorult cikkek és posztok írása például arról, hogy milyen jó, amikor a High Llamas ugyanazt csinálja, amit eddig: időtlen és kifinomult barokk sunshine kamarapopot gyárt a Beach Boys, a Free Design és Burt Bacharach modorában.

Gondolom azért kíváncsiak vagytok arra, hogy milyen volt Bécs és a Belle And Sebastian koncert, ha már úgy beharangoztuk itt a blogon, ugyebár. Hát akkor tessék, beljebb  kerülve kimerítő részletességgel elolvasható minden.

Megveszekedett hatvanas évek őrültek, a Farfisa és Vox orgonák, analóg szintik hangját könnybe lábadt szemmel hallgatók, a Broadcast, a Stereolab, a francia csajpop rajongói most ismét összegyűlhetnek egy közös zenehallgatásra. A lemezjátszóra egy fehér papírtokból előhalászott ötszámos EP kerül, rajta egy szimpla DEDE felirat, ugyanis ez a brooklyni zenekar énekesnőjének a beceneve. Csalódás kizárva.

Na, hát akkor szombaton Belle and Sebastian koncert Bécsben. Sokat gondolkoztam azon, hogyan lehetne felvezetni itt a radaron, végül azt találtam ki, hogy mivel én már annyiszor emlegettem őket és Recorderre is írtam róluk kimerítően, szólaljon meg valaki más a témában. Így hát felkértem egy kedves lányismerősömet, aki mellesleg az Ország Legnagyobb B&S Rajongója (és titkos vágya, hogy Stuart Murdoch megtáncoltassa a koncerten), hogy dobja össze tíz kedvenc dalát a zenekartól. Különben ő is blogger, csak nem zene, hanem cicablogger, ugyanis övé a világszerte méltán népszerű yourcatwasdelicious tumblr. Amúgy meg tavaly év végén az ő listájával is találkozhattatok a 2010-es összesítésénél. A dalokhoz nyúlfarknyi, de szupercuki megjegyzéseket is fűzött, úgyhogy én most el is hallgatok.

Earth Girl Helen Brown nyilvánvalóan egy tébolyodott nőszemély, de ennek tiszta szívből örülök, mert amikor tébolyodott emberek nyúlnak a popzenéhez, abból általában nem szoktak annyira béna dolgok kisülni. Persze viszontagságos élete volt, szóval nem csoda, hogy megkattant egy kicsit: gyerekkorában egy baseball balesetben egyik szemére megvakult, súlyos drogfüggésen is átesett, de előfordult, hogy néha késsel szurkálta össze magát, most éppen Alaszkában él, ahol indián sámánokkal haverkodik. Izgi történet, mi? Főleg, hogy nem is igaz, haha, őrületes tréfa.

A háttértörténet kiötlője pedig Sonny Smith, a Sonny & The Sunsets énekese, aki a The Sandwitches nevű csupa csajból álló zenekar egyik tagjával, Heidi Alexandrával állt össze, és hozta össze ezt a projektet, aminek első EP-je, a Story Of An Earth Girl már elérhető. Rajta pedig hat csodás, retkes garázs lo-fi környezetbe pakolt soul, R&B és girl group dallal: az I Walked All Night akkora 1965-ös évjáratú soul sláger is lehetne, hogy arra nincsenek szavak, az Operation Self-Destructban meg a The Troggs és a Velvet Underground kúrja szét a gitárokat, miközben Heidi megkergülve visítozik. Az EP-n nincs rajta a tavaly rögzített I Wanna Do It, de beletettem azt is a mappába, mert hát az is egy gigantikus 60s sláger, nem véletlen, hogy a Sonny & The Sunsets idei, szintén a 60-as években kalandozó lemezére is felkerült, ami szintén nem lett rossz, szedjétek le innen.