Music Is My Radar

Ezt a kurva nagy égést! Nemrég tudtam meg, hogy ma 45 éves a Pet Sounds, hiszen 1966-ban május 16-án jelent meg. A hónapra emlékeztem, de teljesen kiesett a kerek évforduló, úgyhogy ennek alkalmából innen csókoltatom Brian Wilsont, és csak annyit szeretnék mondani, hogy SZERETLEK!!!

"Jó estét Hintermass Tábornok Úr, remélem jól utazott. Egy kávé vagy egy tea esetleg? De aztán siessen, mert Adolf Úr már várja Önt a szobájában." - körülbelül ez a jelenet játszódott le a fejemben, amikor először hallottam a Hintermass nevet. A valóságban szerencsére semmi köze nincsen a nácikhoz, de még a németekhez sem. A kiötlője azonban nem ismeretlen: Tim Felton, aki először a Broadcastet alapította, majd kilépett, megcsinálta a Seelandet, aminek a tavalyi lemezét nagyon szerettem, és most meg Hintermass néven ügyködik egyet. Egy dolgot viszont nem értek: a Hintermass mindkét dala tök ugyanazt a hangulatot hozza, mint a Seeland; ugyanaz az ábrándos retrofuturista pop. Miért kellett ezért külön projekt? Engem mondjuk ez annyira nem zavar, főleg, hogy az Are You Watching talán a legslágeresebb szám, amit Felton eddig írt, szóval felőlem jöhetnek az újabb dalok.

Bizonyára mindegyikőtöknek volt már olyan élménye, hogy mindenféle szuper dolgot olvastatok egy zenekarról, és anélkül, hogy akárcsak egy dalt is hallottatok volna tőle, elképzeltétek, hogy ennek az együttesnek márpedig rajongói lesztek, ha törik, ha szakad. Majd amikor először szembesültetek a zenével, nem tudtátok úgy igazán megszeretni, pedig tényleg nagyon akartátok, és egy picit még rosszul is éreztétek magatokat, hogy a francba is, biztos velem van a baj, fussunk neki még párszor. Aztán mégsem. Az én történetemben ez a zenekar a Sonic Youth.

Pedig a nevüket is tök imádtam az elején, mennyire jó már kiejteni azt, hogy Sonic Youth. Aztán a tagok, Thurston Moore, Kim Gordon vagy Lee Ranaldo, ezek is milyen kurva jó nevek, meg ahogy kinéztek. Az isten verje meg - gondoltam magamban - én ezt a zenekart tényleg szeretni fogom. De az istennek sem sikerült. Pár dalukat azért kedvelem, köztük legelső helyen természetesen a Teen Age Riotot, arról azt gondolom, hogy tényleg az egyik legfaszább lemezindító szám, kezdve az elejétől fenntartott feszültségtől addig a pontig, amikor elindulnak az egymásba gabalyodó gitárok, megérkezik a dob, hát ez a rész konkrétan a popzene legcsodálatosabb pillanatai közé tartozik, amitől még nekem is felállt a szőr a hátamon, amikor először hallottam, és akárhányszor beteszem, egy picit én is vigyázzba vágom magam, mint a híres újságíró. A rajongásom azonban ennél tovább sajnos nem tart. Viszont ha lenne egy olyan Sonic Youth koncert, amiről tudnám, hogy a Teen Age Riottal kezdődik, hát isten bizony befizetnék rá, alig várnám, hogy elkezdődjön, a zenekar meg az eredetileg 7 perces számot mondjuk 10-12 percig húzná, végigőrjöngeném, majd fognám magam, lelécelnék, és kilépve a koncertterem ajtaján én lennék az egyik legboldogabb ember a világon, mert volt 12 tökéletes perc az életemben, és ha ott maradtam volna, biztos odalett volna a varázs, remélem ezt a Sonic Youth rajongó ismerőseim is megértik.

Most viszont itt van ez a szép, új Thurston Moore lemez (Demolished Thoughts), és megint lelkiismeret-furdalásom van, amiért nem szeretem eléggé anyazenekarát. Tegnap, amikor elérhető vált a cucc, még 25 fok volt és napsütés, ma viszont ősz van; borongós, esős idő, 13 fok, és talán ez jobban is illik ehhez a szomorkás, melankolikus, néha szívfacsaróan szép lemezhez, aminek a producere amúgy Beck volt. Néhol gyorsabb, néhol lassabb tempóban csordogálnak a dalok, a legrövidebb négy, a leghosszabb hét perc, Moore pedig legtöbbször akusztikus gitár és vonósok kíséretében énekel. Személyes kedvencem egyből az első, a Benediction, az egyik legszebb dal, amit mostanában hallottam, és nemcsak a zene, hanem a dalszöveg miatt is (a beágyazott videóra kattintva youtube-on elolvasható). Egészen megható így együtt a két egymást erősítő eleme a számnak. És talán majd most ennek hatására újból előveszem a Sonic Youth lemezeket is. Hátha.

Sziasztok! Seth Sutton a nevem, egy 19 éves srác vagyok, Tennessee államból. Mint azt a mellékelt fotón láthatjátok a bőröm színe fekete, vagy mondjuk inkább azt, hogy félvér. Azonban nem fogjátok kitalálni, hogy mi történt velem: egyik nap lefeküdtem aludni, és másnap úgy ébredtem, hogy egy fehér punksrác vagyok, Londonból, 1977-ből! Meg egy kicsit 1966-ban is éreztem magam, a garázsrock színtérről! És ennek nagyon örültem, mert ezeket a zenéket hallgatom a legszívesebben. Alapítottam is gyorsan egy zenekart, Useless Eaters néven, megjelent pár kislemezünk is. Most azonban itt a nagylemez, Daily Commute címmel, át is adom nektek, vihetitek nyugodtan.

A számokat nagyrészt egyedül játszottam fel, elég béna a hangzása, de hát ettől szép a dolog, ugye. Szerintem elég jól sikerült, hallgassátok meg! De ne csak azért, mert hűű, milyen érdekes, hogy egy fekete punkol, mert ilyen már történt máskor is, hanem mert elég jó riffek meg ordibálások kerültek rá, sőt, még sláger is akad rajta, például a How U Doing. Szóval, mint mondtam, én szeretem ezt a lemezt, nem hosszú, a legtöbb dal alig lépi át a két percet, remélem nektek is tetszeni fog! Ja, és képzeljétek, Jay Reatard a barátom volt, amíg meg nem halt szegény, itt van rólunk egy közös videó. :( Na, hát ennyit akartam csak igazából, sziasztok!

- Na mi van söcsö, ráuntál a két és fél perces csilingelő popdalokra, és máris a kísérleti elektronika ölelő karjaiban találod magad? Mi lesz a következő posztod témája? A kortárs komolyzene aktuális állapota? He?
- Ne beszéljünk hülyeségeket, de tényleg. Először is kurvára nem untam rá semmire, hiszen a szívem konkrétan egy két és fél perces csilingelő popdal, és halálom előtti utolsó lélegzetvétellel is egy twee pop posztot fogok élesíteni. Másodszor: aztán miért ne hallgathatnék én kísérleti elektonikát? Fogalmad sincsen arról, hogy mi mindent hallottam már életemben. És különben is, nem árt néha meglepni a blog olvasóit meg egy kicsit magamat is. Megjelent nemrég egy válogatás a műfaj egyik meghatározó zenekarától, az Autechre-től, az 1991 és 2002 között megjelent EP-ket gyűjtötte össze, úgyhogy ennek kapcsán most elmesélem kontextusba helyezve, hogy milyen volt tizenvalahány év után újra hallani Autechre és Mouse On Mars lemezeket.
- MÁR ALIG VÁROM!

Te jó ég, hogy én mióta várok ezekre a nyomorult videókra! Nem tudom mi tartott eddig, amikor már egyből a márciusi Gruff koncert után beharagozták képek kíséretében, hogy majd hamarosan kikerülnek. Az utcán és különféle egyéb extra helyeken (például liftben) zenélő együtteseket videóra rögzítő francia La Blogotheque osztrák változata, a They Shoot Music megkérte Gruffot, hogy a koncertje másnapján (aki még esetleg nem olvasta volna, írtam beszámolót recorderre) adjon elő két dalt: a Shark Ridden Waters egy minorita templomnál, az If We Were Words meg a parlament előtti parkban szólalt meg. Nyilván aranyos mindkettő, főleg az utóbbi, mert Gruff körül tucatnyi zsákkal betakart fa van a téli hideg miatt.

Ami meg külön vicces, amikor a Shark Ridden videó elején látjuk, amint Gruff a metrójegy vétellel bénáskodik egy automatánál, ahogy mi is tettük, amikor először álltunk előtte, hogy mégis hogyan működik az a szar. Nagyon-nagyon szuper lenne, ha a Belle & Sebastianról is készültek volna ilyen videók, de ennek sajnos semmi jele. Amúgy teljesen megrohantak az emlékek, úgyhogy be is fejezem, mielőtt sírásra görbülne a poszt szája, főleg azzal a tudattal, hogy másnap mi is bent mászkáltunk és metróztunk a városban, szóval akár össze is futhattunk volna vele.

Most pedig elárulok egy titkot. Gondolom mindenki nagyon izgul. Amíg felkészültök a Titokra, addig gyorsan leírom ezt a mondatot. Már kész is. Semmi különös amúgy. Csak annyi, hogy nekem volt már egy blogom, majdnem ugyanilyen névvel, még 2005 év végén-2006 legelején csináltam freeblogon, de csak néhány posztot ért meg, mert valamiért nem volt kedvem folytatni, később aztán töröltem is. Na, és ott írtam először Jim Noir-ról, illetve a képen látható Herman Dune (vagy Düne) zenekarról. Szépeket. Nyilván. Bár hogy miket, arra igazából már nem is emlékszem, viszont az biztos, hogy előkerült Devendra Banhart neve. Mert a remegő-reszkető énekhangjáról egyértelműen ő jutott eszembe. A zene is ilyen aranyos folkos dalokból áll (néha country és blues körítéssel), akusztikus gitárral, ukulelével, tapssal, nagy adag fülbemászással.

Nekem a 2005-ös Not On Top lemez tetszik a legjobban, a címadó számot meg szanaszét hallgattam egy svájci ismerősnek köszönhetően, aki először azt küldte át kedvcsinálónak. Julie Doiron rajongók kedvéért pedig elmondom, hogy ezen a lemezen végig ő basszusgitározik, és néha az éneklésbe is beszáll. Most pedig új albuma lesz, és arról már megnézhető az első videó a Tell Me Something I Don't Know című dalhoz, amit elsőre kicsit hosszúnak találtam, és a zene is csak úgy két és fél perc körül kezdődik, de van benne egy nagyon cuki kék szörnyecske, ami miatt még véletlenül se hagyja ki senki. Alá meg beillesztettem egy másik régebbi, de elképesztően kedves videóját.

Feltett szándékom, hogy egyszer szörfdeszkára pattanjak. Mielőtt azonban erre sort kerítenék, nem árt pár dolgot átgondolnom. Például azt, hogy én annál azért beszaribb alak vagyok, mintsem hogy mindenféle deszkákra pattanjak, egyszer próbálkoztam gördeszkával, bár jobban tettem volna, ha maradok a földön. Másodszor nem biztos, hogy olyan jól mutatna egy szörfdeszka a fonnyadt testem mellett, ráadásul szemüveges vagyok, azt ugye le kéne vennem, de nélküle nem látok rendesen, ki tudja mi lenne a vége. Szóval ezek lennének az akadályozó tényezők. Mindegy, ha mégis összejönne valahogy, akkor azt szeretném, ha a rólam készült videóban (haha) közben a The Turnstyle Riding A Wave című száma szólna. Jönne valami gigantikus hullám, teljesen beterítene, és mikor már mindenki azt hinné, hogy megfulladtam, előbukkannék egy szédületes szaltóval!!! (édes jó istenem!)

A dal amúgy 1968-as, és egy 17 éves srác írta, aki még felvett egy dalt, majd egy prog-rock zenekarban kötött ki. A Riding A Wave nem surf-rock szám, inkább pszichedelikus popdal, a hullámokhoz hasonlíthatóan kacskaringózó vonósbetéttel, torzított gitárral, veszettül lüktető ritmussal és hibátlan refrénnel. Az egyik legkirályabb szám, amit mostanában hallottam. Köszi delfin! Mp3.

Biztos, hogy vannak jobb és tehetségesebb dalszerzők Ben Espositónál, olyanok, akik több emlékezetes dalt tudtak összehozni, ez tuti. Ám mégis van benne valami, amitől nem tudok szabadulni, ami miatt közelebb áll a szívemhez sok más hasonló arcnál. Hiszen az életben is sokszor előfordul, hogy valaki olyat kedvelünk meg, aki még véletlenül sem a legtökéletesebb, de mégis mond valamit, amin percekig nevetünk vagy éppen nem mond semmit, de úgy is azt érezzük, hogy vele lenni a legszuperebb dolog a világon. 

Ben számai sem tökéletesek, kicsit szét is esnek, de pont ez a jó bennük, kellően lököttek és kótyagosak, picit furák, legtöbbször viccesek, néha meg szépek, nagyrészt egyedül vannak feljátszva, egy gitárral, de a hangképbe gyakran berepülnek mindenféle hülye hangkeltő eszközök, valamikor meg ő szájtrombitál és affektál, de egyáltalán nem idegesítő módon. Szóval mókás. Bandcampen elérhető mindkét albuma, ingyen is viheti, aki akarja. Egy videója is van már az egyik legjobb dalához, a The Robbies-hoz, amiből megtudhatjuk hogyan kell egyszerűen bankot rabolni. Érdemes megnézni, mert egy brokkolit is kivégeznek például, először csákánnyal, majd vasrúddal ütik szét.

The Robbies from Matt Berk on Vimeo.

És most következik a CÁPA ZENÉJE!!! Na persze. A képen látható emberek viszont nem véletlenül menekülnek, hiszen a poszt főszereplője Danger Beach névre hallgat. Pedig a zenéje egyáltalán nem veszélyes, inkább ártalmatlan surf-rock/beach pop, pár jobban sikerült pillanattal (innen lekapható). A projekt mögött amúgy egy ricsaj lo-fi arc áll, LA Thomas, aki az Assassins 88 egyik tagja, amelyről 2009-ben elfelejtettem írni, de mindegy is, mert annyira zajos volt, hogy már az én dobhártyáimat is megfeküdte. Tavaly egyébként kijöttek egy új dallal (Beach People), ami nem annyira fülsértő, és nem is rossz egyáltalán (itt meghallgatható/megtekinthető). Viszont amiért igazából írni akartam, az a Danger Beach Apache című számához készült videó. Szóval ha valami igazán ötletes és közben elképesztően cuki animációs dolgot szeretnétek  látni, ki ne hagyjátok, és most a lehető legkomolyabban mondom ezt. Kedvenc videóm eddig 2011-ből, de tényleg. Itt egy interjú arról, hogyan készült. Köszönet egy ismerősömnek, hogy megmutatta.

Apache from oneedo on Vimeo.