Ismét lesz hamarosan egy koncert, aminek a létrehozásában az egyik ismerős blogger keze van, úgyhogy kutya kötelességem reklámozni. A Not 90s Forever tulajdonosa (aki vixton néven szokott hozzám is kommentelni) az egyik szervezője az eseménynek. A fellépők egy magyar barkács pop zenekar, a Bioberber, a másik meg a cseh Cocorosie (mondjuk), a DVA. A plakáton minden infó rajta van, facebook esemény itt, zenekari linkekkel együtt.
Ma már kikerült ide egy felszabadult garázsrock lemez, de pont az élesítés után olvastam Gil Scott-Heron cseppet sem felszabadító halálhírét, ezért ezt nem lehet figyelmen kívül hagyni, már csak azért sem, mert egy éve, májusban én is láthattam élőben, Szombathelyen, ahol a Mediawave keretén belül adott egy remek koncertet, és szemmel láthatóan szuper formában volt, ezért is váratlan a halála. Nekem ez az 1971-es ős-hiphop szám a kedvencem, úgyhogy ezzel búcsúzom tőle. 62 éves volt. RIP.
Édes mindegy, hogy 1966-ot, 1974-et vagy mondjuk 2011-et írunk, egy garázsrock lemeznek mindig ugyanazt kell nyújtania: hasson elsőre, ne kelljen a szálak kibogozásával tölteni az időt, legyenek rajta ordítható refrének, fasza riffek, és legyen végig szuper a hangulata, mintha megittunk volna öt korsó/üveg/doboz sört vagy egy üveg bort. De a legfontosabb, hogy a hallgatása közben érezzük úgy magunkat, mintha a haverjaink zenélnének a szomszédos családi ház kertjében. A Nodzzz (vagy NODZZZ) új albuma pedig a lehető legtökéletesebben hozza ezt, sokkal jobban és slágeresebben, mint az első lemezük, ráadásul olyan rajzfilmhangon, hogy képtelenség neki ellenállni, egymás után ötször is bármikor végig lehet hallgatni. Amúgy az Innings szinte prog-rock, már ami a hosszúságot illeti, az előző 15 perces volt, itt most 23 percbe zsúfoltak bele 14 számot! Pont eddig tart kábé két hosszabb fogmosás! A következő talán már félórás lesz! Töltés.
Figyi, attól tartok, hogy éppen a saját pályádon akar valaki megverni, méghozzá Svédországból próbálnak megelőzni. Persze korai még bármit is mondani, hiszen egyelőre csak egy dala van a Light Vibesnak (bár már készül a lemez is), de ez nekem sokkal jobban tetszik, mint bármelyik számod a legfrissebb, Tomboy lemezedről, ami - valljuk be - nem sikerült annyira jól. Szóval aggódnod még nem kell, csak gondoltam szólok, hogy figyelj oda jobban rájuk, mert a csilingelő elektronikával körbenyaldosott Animal Collective és Panda Bear dallamok úgy terítenek be, mint a hűs víz nyáron, 32 fokban, amiből az istennek se akarnék kikecmeregni legalább egy órán keresztül. Mp3.
A fenébe is, jól kibabrált velem a Papas Fritas zenekar! Na jó, igazából ők semmiről sem tehetnek, csak én nem voltam elég figyelmes. Szóval az történt, hogy lekaptam az albumukat egy friss lemezekre koncentráló blogról, mert megtetszett a nevük (ami amúgy sült krumplit jelent), és eleinte abban a hitben voltam, hogy ők valóban egy elsőlemezes együttes, ám egyből gyanús lett, amint meghallottam az első pár dalt: nem, ez nem lehet 2011-es, de még csak kétezres évekbeli sem, inkább a 90-es évekre tippeltem. Visszakerestem, és ott állt, hogy 2003, ami a letöltésnél elkerülte a figyelmemet. Akkor mégis mi a francot keresett azon az oldalon? Na, akkor járjunk a végére, aztán a wikipédia gyorsan meg is adta a választ: 1992-ben alakultak Massachusetts államban, ’95-ben jelent meg az első lemezük, ez a 2003-as album pedig egy válogatás pályafutásuk fontosabb dalaiból. Hát akkor tényleg nem tévedtem. A dolog aktualitását pedig az adja, hogy újra összeálltak, legalábbis koncertezni, többek között Barcelonában is fellépnek, az éppen most kezdődő Primaverán.
Messze még az év vége, és bármi történhet, de könnyen lehet, hogy nekem idén a Papas Fritas lesz a kedvenc felfedezésem, már ami a régebbi zenekarokat illeti. Persze semmi őrületes csodára ne számítson az, aki majd leszedi a lemezeket (innen megtehetitek, három album csak), mert semmi hókuszpókusz nem történik, csak éppen van pár daluk, amiket nagyon jó hallgatni, ha rosszabb hangulatban vagyok, mert egy kicsit elterelik a gondolataimat, vagy ha mondjuk éppen boldog vagyok, mert még jobban ráerősítenek erre az érzésre, és ennél többet én igazán nem várok a popzenétől. Ebben sincs semmi meglepő.
Az elején még azt is hittem, hogy a Thermals 90-es évekbeli verziójára akadtam: ordítozós részek váltakoztak szuperfülbemászó dallamokkal, és a zene is a klasszikus amerikai indie rocknak tűnt. Majd amikor a képeikre kerestem, még kísértetiesebbé vált a hasonlóság: két bohókás hófehér srác és egy félvér csaj, bár ő nem afroamerikai, hanem indiai származású.
De hamarosan kiderült, hogy itt azért színesebb az összkép, legfőképpen az 1997-es Helioself című lemezükön, ami egyértelműen a legszuperebb albumuk (mindenképpen ezzel kezdjétek a lefülelést), mert nincs két egyforma dal, van rajta legalább három-négy tök nagy sláger, és a többi szám is azonnal beletapad a hallójáratokba, a zene pedig a Thermalstól a powerpopon, a Beach Boyson át a They Might Be Giants vagy akár az Eels féle gyógyegér popig terjed, a hagyományos rockzenekari felállás mellett zongorával, xilofonnal, orgonával, néhol programozott dobalapokkal, és egyéb hangkeltő cuccokkal kiegészülve. A legkedvencebb dalom tőlük pedig a Lame To Be, amit azért emelek ki külön, mert egyrészt tényleg egy kurva nagy gitárpop sláger (ráadásul majdnem ugyanazzal a basszustémával indul, mint a Violent Femmestől a Prove My Love), másrészt mert kétféle változatban is rögzítették, az első lemezre egy szolidabb-visszafogottabb verzió került, én nem arra gondolok, hanem ami a válogatásra is felkerült. Külön betettem a lemezes mappába ezt is. Úgyhogy jó szórakozást annak, aki úgy dönt, hogy megismerkedik a zenekarral.
És hozott magával egy újabb kislemez B oldalas, hiphopos lüktetésű Gruff Rhys dalt (Xenodocheionology), benne 1:01-től egy olyan lüke orgonatémával, amilyenekkel Beastie Boys lemezeken lehet találkozni. A másik cucc meg az új Jonny videó (You Was Me), amit Wales nyugati partjainál forgattak; téli-tavaszi tájjal, bogarakkal, virágokkal, madarakkal, fókákkal és lovakkal. Hangulatos.
Én akkor most jósolni fogok (bélből, nyilván): szerintem a Woods ugyanazt a pályát fogja befutni, mint a Ramones vagy a Motörhead. Ezt arra értem, hogy körülbelül 417 évig fognak létezni, kiadnak nagyjából 328 lemezt, amiket a legőrültebb Woods rajongók, de még édesanyjuk sem tudnak majd megkülönböztetni egymástól. Mert mindig ugyanazt a dalt írják meg, pontosan úgy, ahogy a Ramones és a Motörhead. Adva van egy vernyákoló énekhang, aki mintha torzított megafonon keresztül énekelne a ruhásszekrénybe bújva, valaki főzőkanállal ver dobokat, a gitárok meg úgy szólnak, mintha a gitáros ujja néha beleakadna a húrokba, szóval olykor egészen nevetséges a cucc, és teljesen érthető lenne valami felháborodott kommentelő beírása valahová, hogy DE HISZEN ILYET ÉN IS BÁRMIKOR TUDOK CSINÁLNI!!! Ok, haver, akkor CSINÁLJ JOBBAT, ÉRTVE VAGYUNK???!!!
Van új lemez megint (Sun & Shade), 2006 óta már a hatodik, és hogy milyen? Hát tök ugyanolyan, mint a tavalyi vagy a harmadik. Vagy a relatív befutást meghozó 2009-es Songs Of Shame. Mert hát U.G.Y.A.N.A.Z.T. a dalt írják meg időről-időre. Nekem amúgy ez jobban tetszik, mint a 2010-es At Echo Lake, de hogy miért, arról fogalmam sincsen. Talán elsőre jobban a fülembe másztak a szokásos lo-fi, freak folkos dallamok, de hát ebben sem vagyok biztos. Csak valamiért jobban bejön és kész. Úgyhogy én nem is méricskélek itt tovább a patikamérlegen, döntsétek el ti magatok!
Ha esetleg létezik még olyan zenerajongó az országban, aki nem tudja, hogy melyik együttes lép fel két előzenekar társaságában jövő vasárnap, az jól nézze meg a plakátot. Az esemény egyik szervezője amúgy stereomackó, szóval már csak azért is kötelező a megjelenés, hogy a nevetségesen olcsó koncertbelépő árából aznap este be tudjon rúgni, miközben ugye a Kultúrát is támogatjuk. Ő már mindent elmondott a Grass Widowról, én csak a teljes életművet ajánlom letöltésre, két album az egész. Last.fm-en itt, facebookon meg emitt érhető el a koncert. Gyertek!
Nálam a következőképpen működik a letöltési rendszer: van mindig egy, az adott évhez tartozó mappám, abban vannak a letöltött albumok, és mindig van egy külön mappa, amiben csak dalok vannak. Ezek általában arról a 10-15 blogról származnak, amiket minden nap átnézek. Mindig letöltöm az aktuális felhozatalt, és igyekszem is azonnal meghallgatni őket, hogy a nem tetsző számokat kapásból törölni tudjam, amiket viszont kétszer is el tudok viselni egymás után, azok szépen átkerülnek ebbe a dalos mappába. De néha előfordul, hogy nincs időm vagy kedvem meghallgatni egyből, minden bekerül oda, így aztán egy idő után félelmetes méretben elkezdenek halmozódni ezek a tetves dalok, ezért havonta, kéthavonta végig szoktam hallgatni az egészet, és aztán erős szelekció következik, majd a végére marad úgy ötven. Most megint meghallgattam ezt a maradékot, és kiválogattam nektek tízet, amelyek talán érdemesek arra, hogy bemutassam, feltéve persze, ha még nem ismeritek ezeket. Úgyis lassan eltelik a félév, mondjuk majd csak június végén, de mindegy, ez legyen akkor egy ilyen féléves válogatás. Aki letölti, az remélem azért talál magának majd legalább egyet, ami megtetszik neki. Vagy nem. Mert hát ez is könnyen előfordulhat. Na, katt a tovább gombra.
Bár egyik sem új dalhoz készült. De kiteszem, mert két kedvenc tavalyi előadómhoz kapcsolódik. A Chalk And Numberst She & Him és Fabienne Delsol rajongóknak ajánlottam, a másik meg a Treefight For Sunlight, amelyik meg ugye a kedvenc lemezemet csinálta 2010-ben. Egyik videó sem olyan hűdejó, viszont cserébe aranyosak. Szóval ez most itt igazából egy alibi poszt. Bocs.
