Hát ahogy ígértem, kicsit beleerősítettem a félév végére, ez már a harmadik poszt bő egy nap leforgása alatt, remélem mindenki tartja a lépést. Tehát az Unknown Mortal Orchestra rendkívül hülye nevével kábé tavaly ilyenkor találkoztam először az I Guess I'm Floating blogon, és ahogy másoknak is, nekem is az volt az első kérdésem, hogy mégis kik ezek az arcok, akik torzított, koszos hiphop és funk ütemekre szórnak Kevin Barnes (Of Montreal) fejhangú vokáljait idéző dallamokat. Stereomaci is rácsodálkozott a dologra, és ezek után tényleg csak azt vártam, hogy mikor jelenik meg a debütáló lemez. Ami végül pár héttel ezelőtt meg is érkezett, azóta a Pitchfork is kiosztotta rá a maga 8.1 pontját, na nem mintha ez bármit is számítana, sokkal fontosabb, hogy ÉN mit gondolok az albumról, haha.
Nyilván azt, hogy elég fasza. Rajta van az összes eddig megismert a dal, bár a lemezre írt többi szám csak majdnem olyan jó, mint a slágerek, mégis tényleg lenyűgözően természetes módon van összeeresztve a hiphop és a funk az Elephant 6 kiadó pszichedelikus dallamvilágával, a kiwi poppal meg az indie rockkal. És hogy milyen a megszólalás? Hát lo-fi, mi más. Erősen ajánlott!
Pompomlány indulók, pompomlány esztétika - tavaly ugye a Sleigh Bells kapcsán kerültek elő, azonban mostantól ezekről a kifejezésekről a Pretty Bird zenekar Soon The Moon dala jut majd eszembe, mert ennél eufórikusabb és elsöprőbb szám nem fúródott még a fülembe 2011-ben. És ehhez az égvilágon semmi más nem kellett, csak néhány veszettül megkergült tinédzser, akik majmok módjára rikoltoznak, sikoltoznak, ordítoznak, énekelnek és vernek dobokat egy beszakadt ajtajú, összehugyozott, elhagyott garázsban (a valóságban egy erdei kunyhóban rögzítették), de úgy, hogy legszívesebben te is ott visítoznál és csapkodnád velük együtt tiszta erőből. Egyszerre hiphop és pompomlány indulós ütemek, lo-fi és no-fi, garázsrock, noise és punk, Beastie Boys és Beck, úgy általában meg a felnőtté válás előtti utolsó önfeledt pillanatok teli torokból való belekiabálása a világba. A bandcampről ingyen letölthető lemez többi dala már nem ennyire magával ragadó, de a pusztán énekre és ütemekre kihegyezett zene így is tartogat meglepetéseket és érdekes hallgatnivaló marad végig.
Az elmúlt hetekben kevés új előadó fogott meg igazán, ezért volt ritkábban bejegyzés, meg hát amúgy is sokat posztoltam az eltelt három hónapban, szóval nem ártott egy kis pihenő. Most azonban a félév vége felé egy kicsit beleerősítek megint pár zenekarral, aztán majd június legvégén vagy július elején érkezik a szokásos féléves lemezösszesítés, és csak azért szólok előre, mert ha majd lesz valakinek kedve, akkor nyugodtan írja meg a kedvenc albumait 2011 első feléből komment formájában. Szívesen venném és érdekelne is.
Most viszont következzék Trevor Powers (Youth Lagoon néven, a képen a billentyűknél), egy szomorú szemű zenész Idahóból, egy hálószobából, ahol mindig be van húzva a függöny és soha nem süt be a nap. Vagy hát csak erősen megszűrve. A The Year Of Hibernation amúgy kifejező lemezcím, mert közel egy éven keresztül tényleg be volt zárkózva a lakásába, hogy megírja ezeket a dalokat. Amelyek lehet, hogy nem túl változatosak, és nagyjából csak egy hangulatot ragadnak meg, de azt nagyon erősen. Adva van Trevor Daniel Johnston elfúló, magas hangjára emlékeztető, visszafogott éneke; programozott dobalapok, amik néha fel is pörögnek, és a folyamatosan zsongó, csilingelő orgona/zongoratémák, néhány elszórt gitárakkorddal a tetején, szóval elég minimál a hangszerelés, de mégis betölti a teret és maximális érzelmi töltettel bír, néhol szívszorítóan szép (és szomorú) dallamokkal. A kásásra kevert ének pedig úgy szól, mintha a mikrofontól méterekre lenne, valahol a háttérben. Az egyik legjobb példa a July, ami lógó orral, poroszkálva indul el, majd a közepe táján égnek emeli a fejét (ahogy berepülnek a képbe a videóban madarak), és Trevor kiengedett énekével egészen felkavaróvá válik.
Idézem a Művész Urat: "Új magyar Phil Elvrum/Kurt Vile/Daniel Johnston/korai Sebadoh/Hó Márton". Én csak annyit szeretnék még hozzáfűzni, hogy a Félszemű Bogarak elején hallható ping-pong labda pattogás a legszuperebb ötlet, amit mostanában hallottam. Bandcamp.
Erre a válogatásra kábé két éve készülök, de valamiért mindig elhalasztottam, viszont most végre szakítottam rá egy kis időt, meg hát különben is nyár van, ilyenkor jobb is egy időre a szőnyeg alá söpörni a sok fájdalmas fehér zenét. Amúgy egyet-kettőt ezek közül már elszórtam facebookon és tumblren, de most álljon itt összegyűjtve, időrendi sorrendben a tíz kedvenc hiphop számom.
Aki tudni szeretné, hogy a Belle And Sebastian tagok közül ki készít fogprotéziseket, ki az, aki hentesmunkát végez, és ki dolgozik újrahasznosító üzemben, az feltétlenül nézze meg a stúdióban újrakevert Come On Sisterhez készült videót (jövő héten az I Didn't See It Coming animációs klipjét is bemutatják)! A másik meg egy feldolgozás: a The Bees követte el, az újrahasznosított dal pedig a Go Where You Wanna Go, a The Mamas & The Papas 1965-ös slágere; super 8-as kamerával, városokkal, hegyekkel, kutyával, tengerrel, cangával.
Na, melyikőtök akar belépni Gruff méz/méhész szektájába? Ha nem lesz jobb dolgom, akkor én lehet, hogy csatlakozom. Ja, hogy miről beszélek? Hát nézzétek meg a Honey All Over videóját, és egyből kiderül.
A kilencvenes évek végén tök nagy lelkesedéssel figyeltem az akkoriban egyre jobban elszaporodó, hangmintával dolgozó arcokat, a kedvenceim is éltek vele néha, gondolok itt Beckre, Beastie Boysra, vagy Money Markra, és annyira felkeltette az érdeklődésemet, hogy én is megpróbálkoztam otthon hangminta barkácsolással, de aztán gyorsan alábbhagyott a dolog (egy érdekes történet azért kikerekedett belőle, aki még nem olvasta, reblog formájában itt megteheti). Utána már csak maradt az álmodozás, hogy de szuper lenne beszabadulni valami bakelitekre szakosodott lemezbolt dohos pincéjébe, feltúrni mindenféle obskúrus lemezt, apró részleteket leszedni róluk, jól beledobálni egy samplerbe, és végül kiadni limitált példányszámú, fehér tokos kislemezeken.
Amúgy ez az egész csak a képen látható, Monster Rally név mögött meghúzódó 23 éves ohiói srácról jutott eszembe. Ugyanis nem csinál mást, mint fog egy surf, tropicalia, beach pop, soul, easy listening hangmintát; egy apró, recsegő részletet (egy fúvósrészt, egy gitártémát, egy dobot, bármit), kiáll vele egy sziklaszirtre, és amilyen messzire csak bírja, belehajítja a tengerbe, rábízva aztán a természetre, hogy csináljon vele azt, amit akar. Hol ringatóznak, hol vad hullámok ráncigálják, hol csak a szél sodorja ide-oda, hol pedig partra veti őket a tenger, lassú hullámzással, miközben folyamatosan süt a nap, és meg-megcsillan egyik vagy másik hangmintán. A teljes munkássága meghallgatható/leszedhető a bandcampen (az idei nagylemez, egy friss EP, arról van az alábbi két szám, tavalyi kislemezek, EP-k). Lemezboltot akarok, egy samplert és nyarat, lehetőleg egész évben!
Jaj, nemár! Megint garázsrock? És egyszerre három lemez??!! Ráadásul lo-fi?!! Most komolyan, hát van neked szíved? Kinek hiányzik ez, de tényleg? De várj, mit keres itt Chad VanGaalen? Na látod, máris izgalmasabb a dolog!
Teens - Teens
Ha egy lemez a "One, two, three, four" bekiabálással indul, és olyan dalcímek vannak rajta, hogy Die With You, I Won't Waste My Time, Bleeding, hát az könnyen válhat nevetségessé, de itt valamiért mégis működik a dolog, meggyőző lendülettel zajonganak végig nyolc dalon, 16 percen keresztül. Sláger is akad, az O'Lay, és egyébként is, egy kocsmázás előtti készülődés alatt simán végig lehet pörgetni, és közben még arra is marad idő, hogy az asztalról levert ceruzatartót és a földre csapott párnát visszategyük a helyükre. Egy letöltést megér.
Thee Oh Sees - Castlemania
A Thee Oh Sees már egy fokkal komolyabb eset, egy rakás lemezzel, EP-vel és kislemezzel a hátuk mögött. A kedvenc terepük nekik is a recsegős garázshangzás, de a lo-fi jelző talán nem is annyira indokolt. Mindegy is, mert az új lemezük az egyik legjobb a műfajon belül idén, rajta az egyik legkirályabb 2011-es dallal, a Stinking Clouddal, ami pont azért szép, mert nem is annyira garázsrock, hanem egy csodálatos pszichedelikus popdal: szintivel indul, majd jön a hülye vertyogó vokál, aztán alatta úszik végig mellotron vonós alap, a háttérben meg trombitatéma tér vissza újra és újra (miközben fuvola is rászabadul néha dalra), de úgy, hogy én egyáltalán nem ismertem fel, hogy mi lehet az, annyira furán szólt, ezért szakértő segítséget kellett hívnom. Hátborzongatóan jó, annyi szent. A lemezzel maximum annyi baj lehet, hogy kicsit több szám van rajta a kelleténél (mondjuk ebből kettőfeldolgozás). A letöltése azért ajánlott.
Chad VanGaalen - Diaper Island
Szóval? Chad mit keres itt? Én úgy tudtam, hogy ő dalszerző-énekes, aki néha gitáron kíséri magát, néha meg elektronikát ereszt a dalaira. Igen, jól tudtad, most azonban csinált egy ROCKLEMEZT. Vagyis hát rock is, meg nem is. Pontosabban rocklemez, de sokszínű, változatos, néhol noise, néhol garázs, meg hát pszichedelikus is, végig koszos, torz hangokkal, de az első dal például olyan, mint egy viharvert, nyers Fleet Foxes szám, az utolsó meg egy Devendra Banhart dal is lehetne, nagyjából 2004-ből, amikor Devendra még aranyos, folkos erdei manó volt, és nem modellekkel Las Vegasban összeházasodó ficsúr. Ennek amúgy már a szövege is pikáns, hiszen egy férfi énekli, hogy Shave My Pussy, hm. És két-három dal kivételével tök fülbemászó az egész, szóval ezt ajánlom a legjobban a három közül.
Magam sem hittem el, amikor megnéztem. Szóval ugye azt állítottam, hogy én majdnem mindig a Beach Boys és/vagy Brian Wilson nevét emlegetem, ehhez képest idén csupán négy azaz NÉGY posztban tettem rájuk utalást. Nyilvánvaló, hogy ez így nem mehet tovább. Úgyhogy most az elvonási tünetek kezelésére mindenkinek a vénájába fecskendezek egy kis adagot a Young Dreams nevű norvég zenekar dalaiból. Csak nehogy elrántsátok a kezeteket, mert a végén még megsérültök, és azt gondolom ti sem szeretnétek.
