Music Is My Radar

Üdvözlöm a blog olvasóit, Tim Gordon vagyok, 37 éves, egyedülálló férfi. Oxfordban születtem, de most már Londonban élek, és a BBC Radio 1 archívumában dolgozom. Szeretem a munkámat, de titokban arról ábrándozom, hogy mindezt jobb lenne mondjuk 1971-ben csinálni. Sebaj, soha rosszabb állást, ugye! SZTK keretes szemüvegem van, hajamat oldalra szoktam fésülni, és előszeretettel hordok barna ruhákat; könyökvédős, kordbársony zakóm is ilyen, de bőr kézitáskám sem pompázhat más színben. Ezek után talán mondanom sem kell, hogy hatalmas bakelitgyűjteményem van, szinte rosszul érzem magam, ha nem vehetek naponta legalább egy lemezt, a hétvégéimet pedig rendszeresen lemezboltok dohos pincéjében töltöm. Szokták is mondani a barátaim, hogy nem ártana néha napra is menni.

Legénylakásban lakom, a lemezeim és a hifi rendszerem szinte elfoglalják az egész teret, de így érzem jól magam. Kedvenc albumaim közé tartozik a Broadcasttől a Haha Sound, a Stereolabtól a Space Age Bachelor Pad Music, és persze szívesen hallgatom a BBC Radiophonic Workshop válogatásokat is. Legfrissebb favoritom viszont a Ghost Box kiadó egyik meghatározó arcának, Jon Brooksnak, The Advisory Circle néven kiadott vadiúj albuma, az As The Crow Flies. Csakis ajánlani tudom, hallgassátok meg. Na, hát Tim Gordon voltam, remélem nem bántátok ezt a pár percet, amit együtt töltöttünk. Minden jót!

The Advisory Circle - As The Crow Flies -Now Ends The Beginning (Ghost Box) by pdis_inpartmaint

Nemrég akadtam erre a videóra, és hát egyelőre nem találok szavakat. Egyik kedvenc dalom, a világtörténelem egyik legvarázslatosabb száma összeeresztve a Piros léggömb képsoraival, szóval a gyermeki fantázia két ilyen lenyűgöző alkotása egyszerre nekem túl sok. Teljesen meghatódtam.

Elnézést, de most egész egyszerűen a kényelmesebb megoldást fogom választani. Olvassátok el, hogy mit írt Gasztro, a Popméter egyik dj-je és a már többször emlegetett Destroy The Plastic Chairs egyik fele erről a szuper lányról. Hozzátenni én is csak annyit tudok, hogy a Cat Inside az egyik legjobb dal, amit mostanában hallottam.

Cat Inside by My Badger Claws

Nem is tudom mikor volt ilyen utoljára. Ez már az ötödik poszt idén, ami magyar vonatkozású. És ennek feltétlenül örülni kell, mert hát úgy néz ki, hogy tényleg vannak bemutatásra érdemes dolgok. Most például a Random Characters, amely mögött Frendl György, egy debreceni srác áll, akit személyesen is megismertem ezen a két héttel ezelőtti, nagyszerű egri bulin. Szobazenész ő is, nyilván, bár egyáltalán nem lo-fi, és hogy őszinte legyek, ennek is szívből örülök. Kifejezetten szépen kivitelezett, tiszta hangzású számokat gyárt, gitárokkal, néhol loopokkal, programozott alapokkal, és mindezek tetején ott csücsül Gyuri csodásan szétesett, már-már J Mascis-i magasságokban szárnyaló énekhangja; abszolút igaza volt a Popméter poszterfiújának, Ma-uglynak, amikor a Dinosaur Jr énekeséhez hasonlította. És hogy legyen még egy párhuzam: J Mascishez hasonlóan neki is van bostoni kötődése. Ami viszont a legfontosabb, hogy szuper dalokat is tud írni: a Let Go, a Core vagy a Destroy The Plastic Chairs egyik felével készült, megkapóan aranyos Hey Gal! mind-mind olyan számok, amelyek egy normális világban rádiókban agyonjátszott slágerek lennének, az utóbbinak (ami a debreceni egyetem arborétumában készült) például simán ott lenne helye a Juno második részének a soundtrackjén. Nem viccelek. A teljes eddigi életmű elérhető bandcampen. Facebookon is lehet rajongani.

Vannak bizonyos műfajok, amelyek leginkább egy adott közegben működnek a legjobban, mert eleve ott születtek meg, és más szituációban nem is nagyon tudjuk elképzeli, persze most sarkítok, és számtalan kivételt fel lehetne sorolni. Vegyük például a levegős, szellős hangzású; folkos (vagy esetleg kamarapopos) beütésű indie gitárpopot. Az én fejemben ez egy klasszikus amerikai eset, egy zenekar valahonnan Colorado, Wyoming, Montana vagy Idaho államból, egy nem túl nagy városból, a háttérben a Sziklás-hegység valamelyik csúcsával, szóval ahol egyszerre ér össze a város zaja és néha rossz levegője a természettel.

Csúnyácska, melankóliára hajlamos férfiak szomorkás dalokkal, sok-sok akusztikus gitárral, nagy ritkán rálépnek azért a torzítóra is, de csak azért, hogy ne nézzék őket melegeknek, néhol feltűnik egy istenverte vonósszekció, ukulele, banjo, vagy valami csilingelő bizbasz, legtöbbször persze xilofon. Ezekkel a dalokkal azonban legtöbbször az a baj, hogy túlságosan hasonlóak, kicsit szürkék, sokszor jellegtelenek, és még a dalok szerzőinek is komoly fejtörést okozna, ha mondjuk fel kellene idézni SAJÁT számaik refrénjét. Kivételek persze itt is akadnak bőven. Az Alamo Race Track nagy meglepetésemre Amszterdamból érkezett, ami viszont ennél sokkal fontosabb, hogy tud elsőre megjegyezhető, kerek popdalokat írni.

Pedig előző lemezük, a 2006-os Black Cat John Brown minden volt, csak nem folkos indie, hanem valamiféle poszt-punkban, new wave-ben gyökeredző akármi, a címadó szám mondjuk pont nem ebbe a kategóriába tartozik, hanem lenyűgöző keveréke a hatvanas éveknek, Tom Waitsnek és a The Coralnak, egy hibátlan fődallammal, rozsdás orgonahangzással; szétszakított, fejbekólintó dobokkal; simán az egyik legjobb szám, amit mostanában felfedeztem egy ismerősnek köszönhetően. A Unicorn Loves Deer viszont már egyértelműen a fenti műfaji besorolás alá esik, néhány töltelékszámmal, és legalább öt-hat csodás dallal, fenséges dallamokkal, amiktől apró darabokra hullik az ember szíve, főleg az Apples és a Hypnotised I alatt. A címadó dal pedig itt is a legnagyobb sláger, szuperfülbemászó refrénnel, szinte axiómaszerű kijelentéssel, miszerint az egyszarvú szereti a szarvast, és a szarvas szereti az egyszarvút. Minden világos.

Harmincvalahány fokos melegben mi mást is ajánlhatnék, mint pár olyan dalt, amiket olyan körülmények között rögzítettek, ahol ez gyakorlatilag mindennapos. "Recorded mostly on a couch in West Hollywood and sometimes in a carpeted room in South Los Angeles" - ahogy a Celestial Shore bandcamp oldala fogalmaz, csak ebben pont az az érdekes, hogy egy brooklyni zenekar mutatja meg, hogy milyen az, amikor az óceán felől fújó szél által reptetett Beach Boys dallamok találkoznak egy koszos New York-i bérház alagsorában megszülető, például a Dirty Projectors néha rendkívül idegesítő, már-már káoszhoz közelítő, kitekert hangszerelési fordulataival. Csak éppen a Sam Owens vezette együttes tudja, hogy mikor kell abbahagyni, hiszen az eddig megjelent öt szám közül csupán egy tart tovább két percnél.

Egy évvel ezelőtt már egyszer körberajongtam Szarvas Árpádot, és most sem tudok más tenni, mint leborulni dalszerzői tehetsége előtt. Az EZ Basic és az Evil Men Have No Songs mellett tavaly év végén indította el ezt a vicces nevű projektjét, ami elektronikusabb a másik kettőnél, de ugyanolyan fülbemászó. A Ghost Kid is jó volt, de vadiúj dala, a Move To Iceland még szuperebb.

Models Can't Fuck - Move to Iceland by madcap

Egyik kedvenc filmes jelenetem az, amikor a Bronxi mesében Sonny bárjába megérkezik egy csapat motoros hippi, megígérik, hogy nem fognak balhézni, majd azzal a lendülettel elkezdik kirázni a sört a pultra. Erre visszajön Sonny, bezárja a bár ajtaját, és közli, hogy senki nem megy sehová. Mindenkinek lemerevedik az arca, aztán a hátsó ajtón át érkezik az erősítés baseballütős, elhízott, öltönyös maffiózók képében, és a meglepett hippiket jól megcipőzik, majd gyakorlatilag rommá verik, kidobják őket az utcára, ahol még a motorjaik is megsínylik a gazdáik rendetlen viselkedését (itt megnézhető). A legszebb az egészben viszont a zeneválasztás: az elején a Beatles Come Togetherje szól, majd amikor az egyik dagadék nekipasszírozza az egyik motoros arcot a wurlitzernek, a gép egy doo-wop számra vált át. Két "kultúrkör", a pszichedelikus 60-as évek csap össze az addigra kissé elavultnak tűnő, 50-es évek végi doo-woppal, mert akkor még volt tétje a dolgoknak, még akkor is, ha csak inkább jelképes ez az összeütközés. Idiot Glee hamvas és bájos doo-wopja szerencsére nem fog senkiből ilyen szélsőséges érzelmeket kiváltani, és talán jobb is ez így mindenkinek.

A lexingtoni, 23 éves srác, James Friely már szerepelt itt, most pedig végre megjelent debütálása, a Paddywhack, aminek nemcsak a borítója csodás (mert az egyik kedvenc lemezem borítóját idézi), hanem a rajta hallható zene is. Mert hát tényleg, miért ne lenne bámulatos egy olyan album, amelyen a doo-wop, a Motown soul és a Beach Boys ad egymásnak hatalmas pacsikat, majd összekapaszkodva szökdelnek keresztül egy 50-es évek végi, fehér kerítésléces, klasszikus amerikai kisváros főutcáján, házak között kifeszített feliratok alatt, hatalmas tortákat, a felvonuló embereket kerülgetve, miközben megcsapja az orrukat a kerti sütögetés illata. 2011 nyarának soundtrackje nálam biztosan ez a lemez.

Tavaly decemberben jelent meg először a blogokon a Soda Shop zenekar, és máris a Tennis és a Cults követőjének tituláltam. Új daluk tovább erősíti ezt az állítást, annak meg külön örülök, hogy nyáron jelent meg a Longing, hiszen mégiscsak jobban passzol a dal hangulatához, mint a téli zimankó. Mp3.

Szigorúan ABC sorrend, a vonatkozó "szakirodalom" beszúrva a lemezcím alá, viszont a szokásossal ellentétben most nem tíz, hanem tizenöt albumot választottam ki, mert egyszerűen nem lett volna szívem kihagyni egyiket sem a félévzáróból. És ahogy kértem, jöhetnek a ti kedvenceitek kommentben, persze csak ha van kedv, meg ilyesmi. Köszi előre is! A képet innen loptam.

BOAT – Dress Like Your Idols
Brown Recluse - Evening Tapestry
Cat’s Eyes – Cat’s Eyes
Chad VanGaalen – Diaper Island
Cults - Cults
Fergus & Geronimo - Unlearn
Gruff Rhys – Hotel Shampoo
Jonny - Jonny
Nodzzz - Innings
Secret Cities – Strange Hearts
Tennis – Cape Dory
The High Llamas – Talahomi Way
Thurston Moore – Demolished Thoughts
Unknown Mortal Orchestra – Unknown Mortal Orchestra
Woods – Sun & Shade