Számtalanszor előkerül az a téma zenebuzik között, hogy manapság, amikor hatmilliárd lemez kerül fel naponta a különféle frekventált albumletöltő helyekre, a tagek már nem mindig nyújtanak megfelelő támaszt, ezért sokszor borító alapján választunk ki magunknak egyes kiadványokat. Amint megláttam a Brazíliából származó duplodeck eddigi egyetlen EP-jét, tudtam, hogy olyan nagyon nem nyúlhatok mellé. És hát igazam lett. Megint. Legfőképpen a francia új hullámról elnevezett számba lettem azonnal szerelmes, nem csoda, hiszen olyan elegáns, mint maga a filmes irányzat, és nem volt nehéz belelátni a Stereolab brazil változatát: búgó orgona, vibrafon, tararü-pararé vokál, és bizony a portugál nyelv is legalább olyan imádnivaló, mint a francia. Bandcampen ingyen fent az egész.
Na, az a helyzet, hogy mostantól én veszem át Gumipop Jánostól a Képzeletbeli Heti Top 10 rovatot a Recorderen, szóval a következő időszakban ott leszek aktívabb, és máris olvashatjátok az első összeállítást. De azért nem kell megijedni, a radart is igyekszem majd frissíteni. Köszi a figyelmet továbbra is!
A csodálatos tavasz után szépen alakul az őszi koncertsorozat is Bécsben. Október 13-án Ganglians (last.fm event), október 26-án Jens Lekman (last.fm), és november 15-én pedig Fleet Foxes (last.fm). Ja, és hogy ne feledjük, aki éppen Brüsszelben jár szeptember 22-én, az Brian Wilsont is láthatja, valószínűleg utolsó turnéján (last.fm). 2011 ÖRÖKRE A SZÍVEMBEN ÉL!!!
Van az a tipikus, berögzült sztereotípia, hogy a háttérzenészek általában ilyen körszakállas, bőrmellényes arcok, akik valami közepesen vagy nagyon híres előadó mögé beállva a koncerteken látványosan unatkozva zenélnek; gitárszólók közepén rápillantanak az órájukra, vagy elcsíphetjük őket, amint dobolás közben félrefordítva a fejüket ásítanak egy hatalmasat, meg hát egyébként is biztos sótlan és unalmas emberek. Aztán ha arra adják a fejüket, hogy kiadjanak egy lemezt, akkor abból általában érdektelen tapéta funky jam lesz, amit még egy liftben sem lehetne betenni a háttérben, nehogy elaludjanak az utasok. Mint minden sztereotípiának, nyilván ennek is van alapja, azonban most olyan arcokról lesz szó, akikre ez egyáltalán nem érvényes.
Pedig azokról, akik Alicia Keys és 50 Cent mögött zenélnek, nem biztos, hogy izgalmas dolgokat feltételezhetnénk, de a The Stepkids néven alapított zenekar határozottan rácáfol erre. Én konkrétan majdnem ott tartok, hogy a szeptemberben, a legendás Stones Throw hiphop kiadónál megjelenő debütáló lemezüknél jobban nem is várok albumot az év hátralévő részében. Mert az eddig megismert dalok egészen lenyűgözőek. Nyilván funk itt is a kiindulási pont, de nem a műanyag, kifehérített, kiherélt változat, hanem a 60-as, 70-es évek fordulójának pszichedelikus változata, elképesztően szuper vokálokkal, a hangtájkép égboltján szivárványként ragyogó, gyönyörű fúvósokkal, soullal és filmzenés hatásokkal súlyosbítva. Pazar, nincs rá jobb szó.
Sírok! Zokogok! Hangosan nyüszítek! A földön gurulva kacagok! Ilyen nincs! Ezt nem hiszem el! Elképesztő! Amúgy meg teljesen le vagyok döbbenve. Mégis ki volt az, aki eddig rejtegette előlem a Világ Legjobb Feldolgozáslemezét? Orbán Viktor? Gyurcsány Ferenc? Mert hogy nálam biztosan ez az Univerzum Legjobb Tribute Lemeze, az hétszentség, és nem csak azért, mert a világ legtökéletesebb dalai közül vettek kezelésbe 18-at, hanem mert, hát, mindjárt mondom. Szóval nem nehéz kitalálni, hogy ez itt egy Beach Boys cover album 1998-ból, nagyjából a Pet Soundsról, és kedvenc Beach Boys lemezemről, a világtörténelem első lo-fi szobapop albumáról (konkrétan Brian nappalijában, a kanapén rögzítették), a '67-es Smiley Smile-ról válogatva (a cím is erre utal), illetve az akkor ismert Smile bootlegek közül csemegézve (ne feledjük, Brian Wilson csak 2004-ben vette fel újra és adta ki a lemezt, addig csak a neten keringtek a dalok különféle verziói).
Szóval, hogy miért szuper ez a lemez (ami csak Japánban jelent meg)? A lényegre tökéletesen világít rá az egyik kritika: "Primarily because it seems the artists are having such fun with the music." - és bizony itt van a kutya elásva, mert az történt, hogy a lemezen szereplő előadók (például a legendás Olivia Tremor Control, meg egy rakás teljesen ismeretlen japán zenekar) egyáltalán nem ijedtek meg ezektől a daloktól, nem rémültek meg, hogy jaj, ott van a Surfin' USA, csak nehogy rálépjünk a lábára; nem rezeltek be, amikor meglátták a feliratot, hogy vigyázat, a Good Vibrations frissen van mázolva, neki ne dőljön senki; illetve nem fosták össze magukat, amikor figyelmeztették őket, nehogy leverjék a falról véletlenül az I'm Waiting For The Dayt!!! Hanem szépen ráléptek a Surfin USA lábára, összepiszkolták a Good Vibrationst, és úgy verték le a falról a Waitinget, ahogy kell. Miközben hallatszik, hogy kiválóan szórakoztak, ennek köszönhetően a hallgatónak is garantált a közel egyórányi felhőtlen mókázás. Dalt én most nem is szeretnék kiemelni, ám ha mégis kellene egyet, akkor az Thurston Moore lenne, aki a Here Today-jel beült egy kurva sötét kriptába, egy recsegő gitárral, és elszörcsögte a dalt, és amikor a Love Is Here sorhoz ér, akkor, nos, hát valahogy így képzelem el Nosferatu és Vampira mindent elsöprő szerelmét betetéző vad csókolózását. Letöltés.
Én nem tudom milyen szerekkel élnek a Ganglians tagjai, de már megint sikerült egy olyan dalt (Drop The Act) bemutatni a 23-án megjelenő Still Livingről, aminek a hallgatásához az autentikus helyszín egy kurva nagy mező, tele szénakazlakkal, amin ruha nélkül keresztülfutunk, hogy a végén elterülő tóba ugorjunk egy gigantikus seggest. Magáról a zenéről meg újból csak azt tudom mondani, hogy olyan, mint egy kibaszott boldog Fleet Foxes (miközben vicces, hogy így kezdődik a szövege: this is a sad sad song for all the sad sad people); gyönyörű, szélnek eresztett vokálokkal. Endorfin ez baszki, endorfin. Mp3.
Amióta az internet rászabadult a hatvanas-hetvenes évekre, igyekszik minden létező országból előtúrni obskúrusabbnál-obskúrusabb zenéket, Pakisztántól Thaiföldön át egészen Iránig. Fehér foltok nyilván így is maradtak, én például még soha nem hallottam zambiai, libanoni lemezeket, borzasztó is volt nélkülük élni. Egészen eddig a pillanatig, mert az internet ismét szemfülesebb volt. Mostantól ha valaki a Sly & The Family Stone-nal szeretne menőzni előttetek, kacagjatok egy nagyot, és nyugodtan dobjátok be a zambiai The Peace nevét, ha netalántán valaki a Beatles/Kinks/Stones szentháromsággal próbál fárasztani titeket, vonjátok meg a vállatokat, és súgjátok a fülébe: a libanoni Sea-Dersnek is van ám egy rakás hibátlan beatslágere! A brazil Beat Boyst csak azért nem emelem ki külön, mert az Os Mutantes óta nem kell semmin meglepődni.
Na, ki tudja megmondani mi Zambia fővárosa? És ha vaktérképen kellene megmutatni, vajon sikerülne eltalálni, hogy egyáltalán merre van maga az ország? Bár nagyon szeretem a földrajzot, így hirtelenjében mindkét feladatból megbuknék. Amúgy Lusaka, és Afrika déli felén található, Angola, Kongó, Tanzánia, Zimbabwe és Mozambik által körülölelve (Hogy hol van Zimbabwe? Na jó, nem szívatlak tovább titeket, főleg, hogy már itt az ölemben a térkép, haha!). Azt pedig már meg sem kérdezem, hogy meg tudnátok-e nevezni egyetlen előadót is onnan, mert az szerintem végképp nem menne senkinek (persze akadhatnak kivételek). A The Peace nevét viszont én örökre megjegyeztem, nem csoda, hiszen a 70-es évek közepén felvett Black Power úgy szuper, ahogy van. A pszichedélia, a rock, a funk és a soul ötvözete olyan csodásra sikeredett, hogy az országban kibányászott összes vörösréz sem érhet fel hozzá (kedvenc könyvem a NAGY VILÁGATLASZ!!!). Aki nem tölti le, az élete végéig dolgozzon rézbányában!!!
Palesztin kendő mögül kibuggyanó gombahajak! Szövevényes harmóniákkal megrendítő csapásokat mérő elektromos buzuki! Beatlest megszégyenítő, fülbemászó, többszólamú énekdallamok! Igen, ez mind együtt a libanoni Sea-Dershez köthető! A '60-as évek közepén rögzített egész életművük tíz dalból áll, ebből kettő valahol elveszett a stúdiók mélyén, de a fennmaradt nyolc is minden igényt kielégít, és tényleg, akkora slágerek adják egymásnak a kilincset, hogy arra nincsenek szavak! Illetve vannak: most jó libanoninak lenni!!! Aki nem akarja most azonnal a magáévá tenni, az nemcsak hogy szereti a halrudit, de kifejezetten imádja is a szájába tenni!
A '60-as évek brazil popzenéjéről már két éve írtam egy picit az Os Mutantes kapcsán, a Beat Boys is ebből a körből nőtt ki, annyi különbséggel, hogy argentin zenészekből alakult a zenekar Sao Pauloban, de a nagy brazil arcokkal ők is közeli kapcsolatban álltak, színpadon és stúdióban is együtt zenéltek például Caetano Velosóval és Gilberto Gillel; saját, több feldolgozást (például a remek Green Tambourine-t) is tartalmazó lemezük 1968-ban jött ki. A pszichedélia náluk is megkerülhetetlen, de vicces orgonabetétekkel megtöltött, megkergült garázs beat dalokban is otthonosan mozogtak, a Zombies féle barokk popba is belekóstoltak, ahogy komolyzenei idézetek beemelése is mindennapos volt, ebben is közösek az Os Mutantesszel. Aki nem akar a pampák királyaival és Pelével együtt bulizni a Copacabanán, az nem is érdemli meg, hogy éljen!!!
Először is megjelent a papír alapú Recorder első száma, több cikkem is szerepel benne, az egyik közös stereomacival; a Cults kapcsán összeszedtük az elmúlt egy-két évben feltűnt lány-fiú duókat, úgyhogy már csak emiatt is olvassátok el, meg hát tök ingyen van. A másik rendkívül izgalmas hír, hogy világsztár lettem, miután egy floridai honlap a tegnapi Yacht Rock-os posztomról azt írja, hogy 1000% awesome!!! Nem viccelek, itt olvasható, hogy milyen kontextusban. Mostantól ezzel a tudattal látogassátok a blogomat!!!
Sziasztok! Ugye ti is unjátok már a sok nyavalygó, esetlen, szerencsétlen fakezű indie és lo-fi "sztárt"? Ugye te is szeretnétek már valami mást, valami izgalmasat, valami újat, valami férfiasat hallani? Ugye ti is új hősöket szeretnétek magatoknak? Ugye ti is bőrmellényben akartok pompázni az utcán??!!! Hát akkor tessék, én már döntöttem, a szívem mostantól a YACHT ROCKÉ!!! Toto? IGEN! The Doobie Brothers (képünkön)? Ó, CSAK ŐKET AKAROM! Steely Dan? Na végre, AZ IGÉNYES ROCK CSÁSZÁRAI! Most pedig új nevet fogtok megtanulni: Estate Sale Boat! Minden ízében kimunkált, pallérozott szoft-pop!!! Saját kézzel hímzett, habkönnyű és légies dallamok!!! A rendkívül kifinomult hangszerelésű dalok úgy etetik magukat, mint egy szelet Fekete erdő torta!!! Ne is habozzatok tovább, faljátok őket, ahogy csak bírjátok!!!
Szándékosan igyekeztem megkönnyíteni a saját dolgomat, amikor kivételesen nem zenekari fotót, hanem az album borítóját tettem ide ki (akit érdekel, így néznek ki). Mert az új-zélandi Wet Wings első, Glory Glory névre hallgató lemezén található zene pontosan olyan, mint amit a kép sugall. Kedves, aranyos; tele szép, színes, könnyed dallamokkal, női-férfi énekkel, akusztikus és elektronikus hangszerelési megoldások vegyítésével, szerelmesen zsongó-búgó analóg szintikkel, vidáman lüktető loopokkal, néhol hálószobában magányosan búsongó dalokkal, szóval változatos hangzásvilággal. Bandcampen meghallgatható itt, letölteni innen lehet.
