Dear Mr. Soós,
thank you for your order. Please find details below:
Performance No. 1:
Jens Lekman
Location:
Odeon Theater
1020 Wien, Austria
Date:
26.10.2011, 20:00
Szóval bő két hét múlva Jens Lekman koncert, ami előtt a földre leborulva, újból megcsókolhatom Bécs járdáit, hogy aztán meghallgassam az egyik kedvenc dalomat a poptörténelemből, vagy a New Directionst az új EP-ről, vagy éppen az alábbi csodás számot, amitől sikerült majdnem elbőgnöm magam az előbb.
Mindenki tudja mennyire szeretem azokat a bizonyos Beach Boys dallamokat, és minden olyan zenekart, amely azokból a bizonyos harmóniákból merít és rekonstruálja azt a bizonyos 60-as évek végi Beach Boys hangzást. Amikor először meghallottam a Firework Spraying Moont a dél-afrikai Jontitól (amit be is tettem a múlt heti KHT rovatba a Recorderen) természetesen nem volt nehéz kihallani azokat a bizonyos lebegő Beach Boys vokálokat, csak éppen széteső, kaotikus, felszívódó, majd a semmiből elővillanó futurisztikus ütemek és hangok közé befecskendezve.
Na, hát ez már mindjárt más, gondoltam magamban (miközben tátva maradt a szám), és alig vártam, hogy halljam a Twirligig című debütáló albumot. Amin ha nincs is több olyan hibátlan dal, mint az előbb emlegetett, de a hiphoppal is kacérkodó, kattogó-pattogó ritmusok és a 60-as évek végi sunshine pop dallamok (vagy éppen hangfoszlányok) összeházasítása rendkívül izgalmas elegyet alkot. És mindenképpen meg kell említenem a Nightshift In Blue-t is, hiszen ahogy a részegen imbolygó fődallam szlalomozik az űrben keringő molekulák között, az több mint varázslatos. A poszt címe nyufi érdeme.
Frissítés: a lemez linkjét leszedtem, mivel figyelmeztetett a Stones Throw Records, hogy mennyire felháborító, hogy az engedélyük nélkül tettem ki. Biztosan megtaláljátok máshol is. Vagy hát vegyétek meg!
"Az van, hogy ez a Stevie lemez majdnem olyan jó, mint anyazenekarának, a Belle & Sebastiannak bármelyik albuma" - ezt írtam ki nemrég a facebookra a Man Of God dalhoz, és amint kitettem, egyből rájöttem, hogy baszki, ebben mégis mi a meglepetés?! Hiszen ez az ember írt például olyan Belle számokat, mint a Seymour Stein, a Chickfactor, a Jonathan David, a The Wrong Girl, a Step Into My Office, a Roy Walker vagy a To Be Myself Completely!!! Úr jézus, a kedvenc dalaim közül néhányat, szóval mégis mit képzeltem, hogy majd nagyon rossz lesz az első szólólemeze? Hát kurvára nem, és még annyira sem, mert ez tényleg egy közel hibátlan poplemez, kiemelni nem is nagyon tudok mit, szedjétek le, ha még nem tettétek volna.
Ne legyenek illúzióink: attól még, hogy gyakorlatilag nyár volt végig szeptemberben, simán elképzelhető, hogy egy hét múlva már 10-15 fokban fogunk fagyoskodni. De kétségbeesni nem kell, mert most bemutatok három, régi folklemezt, amiket majd elő lehet halászni, ha az ablakon keresztül akarjuk bámulni, ahogy odakint fúj a szél és veri az eső az ablakpárkányt. Egyik sem tökéletes, de mindegyiken találunk pár csodás dalt, amiktől úgy gyűrődik össze a szívünk, ahogyan a földre hullott, megsárgult-megbarnult levelek.
Kezdem is egyből a három közül a számomra legkedvesebbel, az angol Tony, Caro (aki Caroline) & John egyetlen, 1972-ben készült lo-fi albumával, az All On The First Day-jel. Lo-fi bizony, mert kétsávos magnóra vették fel otthon, ráadásul csak 100 példányt nyomtak belőle. Őrület, mintha csak egy friss, blogon feltűnt előadó új lemezének paramétereit olvasnánk! Gyorsan el is fogyott, és csak 2001-ben adták ki újra, öt bónuszdallal kiegészítve. Ha a lemezt esetleg nem is ismeritek, egy dalt biztosan hallottatok róla, méghozzá a Beach House 2006-os debütálásán, Lovelier Girl címmel. Egy apró probléma van csupán: nincs feltüntetve a borítón, hogy ez bizony nem saját dal. Tonyék lemezén The Snowdon Song néven szerepel, és bár elsőre nem tűnt fel, de másodikra nyilvánvaló lett, hogy tényleg teljesen ugyanaz a dallammenet és a szöveg! Hát így bízzatok meg legközelebb ilyen kedvesnek és aranyosnak tűnő duóban, mint ez a Beach House, még akkor is, ha később egy interjúban elárulták, hogy valóban feldolgozás!!! Az album hangzása azért nem annyira rusztikus, mint azt várnánk, és van rajta néhány érdektelen dal, de a Waltz For A Spaniel, a Hole In My Heart és a Swirling Sphere olyan varázslatos számok, hogy tényleg lyuk keletkezik tőlük a szívünkön. Töltés!
Az amerikai Linda Perhacs sem teljesen ismeretlen, hiszen Vashti Bunyan mellett Devendra Banhart Lindának is nagy rajongónak, olyannyira, hogy őt is sikerült elcsábítania egy közös éneklésre: a 2007-es Smokey Rolls Down Thunder Canyon című lemezén, a Freely-ben hallhatjuk. Perhacs szintén egy albumot jelentett meg pályafutása alatt, ez az 1970-es Parallelograms. Vashti ’70-es lemeze, a Just Another Diamond Day mellett ezt is kanonizálta már az amerikai freak-folk közösség, már ha létezik még ilyen, de mindegy is, szóval felfedezték, hiszen több szám is, de legfőképpen a címadó az, ami olyan, izé, szóval fura, a középrészen hallható elszállás például még mai füllel is hátborzongatóan lenyűgöző. Katt!
Vissza a szigetországba - egy újabb zenekar, amelyik csak egy albumot bírt összehozni (és ami újfent 1970-ben jelent meg), de az megint ott van az angol és amerikai zenerajongók kedvenc obskúrus folkalbumai között. Judy Dyble a legendás Fairport Conventionből érkezett, Jackie McAuley meg a Themből, és a Trader Horne nevet adták az együttesnek, mert így hívták a legendás rádiós dj, John Peel dadusát! Döbbenetes! A lemezük címe Morning Way, és bár ez is a folkból indul ki, azért a barokk pop és a pszichedélia felé is elkalandozik. A legbámulatosabb dal egyértelműen a Jenny May, ami egyszerre idézi a 60-as évek végi szétcsúszást és az ódon, középkori Angliát. Klikk!
Ma 20 éves a Nevermind, de nemcsak a lemez, hanem a képen látható kazi is, amire '91 őszén, 12 évesen vettem rá a bátyám eredeti műsoros kazettájáról. A cím pedig ott olvasható a jobboldali kép sarkában, mert a fotót valóban a Bravóból vágtam ki, amelyik abban az időben gyakorlatilag végigkövette a Nirvana rövid pályafutását. Mai fejjel ez egészen szürreálisan hangzik, de tényleg így történt. Boldog szülinapot Nevermind!
Persze, én készséggel elismerem azt is, hogy Jézus volt az első rocksztár (ahogy Marilyn Manson és Nikki Sixx is állította), a Jesus Christ Superstar rockopera is erre játszott rá; a hosszú hajú, szakállas Férfi, aki nők gyűrűjében rendet tesz a világban, hát oké, felőlem. Mégis - és igazából ebben sincsen semmi meglepő - ő inkább volt valami furcsa, titokzatos, kívülálló szerzet, aki sajnos éppen úgy végezte, ahogyan az ilyen furcsa szerzetek végzik sötét és ostoba korokban; még szerencse, hogy nem a középkorban élt, mert akkor még csúnyábban bántak volna el vele.
Szóval csak azt akarom mondani, hogy az ilyen, varázslatos és túlvilági történetekkel szegélyezett életpálya zenei megfelelője rockopera helyett sokkal inkább a varázslatos és nem evilági dallamokkal dolgozó freak folk és dream pop. Ez tegnap jutott eszembe, amikor a csodálatos, felülmúlhatatlan és megismételhetetlen toys and techniques blogon ráakadtam a Virgin Mary Had a One Son című tradicionális dalra a The Retreat Singers nevű kórus feldolgozásában, ami amellett, hogy az egyik legeslegszebb szám, amit valaha is hallottam, ebben az 1966-os verzióban simán ott van az első freak folk és dream pop dalok között. A kórusról bővebben itt olvashattok, amúgy meg ki is adtak egy lemezt Folk Song Life Of Christ címmel, amelyen néhol még jobban dominál a gospel és az egyházi kórusművek hangulata, amikor viszont nem, akkor a folkos dream popba fúródnak bele az elvarázsolt dallamok. A Virgin Mary egy kicsit más változatban került rá, én most a hátborzongatóan gyönyörű verziót tettem ide, mp3-ban le is tölthető erről a soundcloud oldalról.
Tavasszal már meséltem arról, hogy mennyire szeretnék Sean O'Hagan (The High Llamas) lenni, erre tessék, belefutok egy lemezbe, aminek a szerzője is jól hallhatóan Sean akar lenni, és ezek után teljesen egyértelmű volt, hogy én rajongani fogok ezért az albumért. Így is lett. Úgy hívják, hogy Jérome Didelot, francia, a zenekarának neve Orwell, és a Continental már negyedik lemeze, úgyhogy minél előbb be kell szereznem a másik hármat is, mert ez az új, nos, ez valami szuperjó.
Amellett, hogy persze nyakig merül a The High Llamas (és rajta keresztül Brian Wilson és a Beach Boys) munkásságában, elég sok helyről emel át hatásokat: az első dal például krautrockos ütemekkel csábít, aztán van itt Kraftwerk, electropop, bossa nova, a 60-as évek filmzenéinek irányába is kilendül, legfőképpen az idén elhunyt John Barry nevét lehetne felhozni, és mindezek felek ott tornyosulnak a kecses mozdulatokkal szőtt leheletfinom dallamok. Gruff Rhys, The High Llamas és Orwell, ilyen mesterhármas nem minden évben jön ki. 2011 még mindig imádlak! És még valami: ez a három előadó végképp megerősített abban, hogy végre nekiálljak, hogy lemezre álmodjam a fejemben forgó barokk- és kamarapopos dallamokat, és iszonyú csalódott lennék, ha úgy tennének be a koporsóba, hogy ezt nem csinálom meg. Ezt az alábbi videót meg nézzétek meg, mert egy Le Corbusier tervezte épületben előadni a lemez egyik legjobb dalát vibrafon, akusztikus gitár és a képen is látható stylophone nevű szerkentyű társaságában, hát arra vajon mit lehet mondani még azon kívül, hogy tökéletes.
Nem véletlenül folyattam össze a címben a lány és fiú szavakat, mert kezdem elveszteni a fonalat. Már ami a lány-fiú duókat illeti. Újabb két (!) páros lesz a posztom témája, és csak azt tudom mondani, hogy kezd nagyon gyanússá válni a dolog.
Vajon létezik valami laboratórium, ahol Frankenstein módjára kísérleteznek ki lányokat és fiúkat vegyesen? Vajon a különféle, már-már émelyítően romantikus kerettörténeteket (a Tennis esetében ugye filozófus hallgatók ismerkednek meg egymással, majd mennek el hajókázni hosszú hónapokra, a Cultsnál filmszakos egyetemisták szíve lobban azonnal lángra) maga Kozsó eszkábálja össze nekünk? Az Augustus Green és Jacqueline Caruso házaspár alkotta Los Angeles-i Thurlow vajon a római irodalom szemináriumon alakult meg, egy dohos könyvtár rejtett zugában? "Ó, Augustus, annyira cuki volt, ahogy a Plautus könyv fölött áthajolva a fülembe duruzsoltad a Monday, Monday-t a The Mamas & The Papastól!"
És a Portlandből származó Pure Bathing Culture lány és fiú tagja vajon éppen egyszerre akarta kikölcsönözni ugyanazt a John Hughes filmet a videótékából, hogy aztán úgy döntsenek, hogy együtt nézik meg egy pohár kakaó és egy csésze tea társaságában? Fontos kérdések ezek, reméljük hamarosan választ kapunk rájuk.
Először is szerdán együtt ringatózhattok a Dunán a Recorder stábjával (gondolom mást sem akartok az Élettől), hiszen az A38 tetőteraszán ünnepeljük, hogy egy éves lett a honlap, ingyenes a buli, egy rakás fellépővel, dj-kel, zenekarokkal, bővebben itt. Pénteken pedig Los Campesinos! koncert a Trafóban, ahol például biztosan összefuthattok Magyarország legjóképűbb ukulelésével is, hiszen köztudott, hogy óriási rajongója a zenekarnak! Gyertek mindkettőre!
Ez az 1965-ös dal arról szól, hogy a főhős családja Kaliforniából elköltözött New Yorkba, és most tök magányos, mert távol a haverjaitól ő az egyetlen szörfös srác a városban, ráadásul az autóját hó lepi be és hideg szél is fúj. Szerintem ez majdnem olyan szomorú, mint a terrortámadás. :(( A képen az éppen épülő WTC látható 1970-ben.
