Music Is My Radar

Bár ez nem divatblog, vagy mi, de ez a kép nemrég került fel a netre, és egyszerűen nem tudtam ellenállni neki, egyrészt azért, mert ahogy korábban már kiderült, odáig vagyok a szemüveges csajokért, de ami még ennél is fontosabb, hogy ez a tünemény az egyik kedvenc lemezemet, a The Zombies Odessey And Oracle című 1968-as pszichedelikus POPCSODÁJÁT tartja a kecses kezében. Hát kellett ez nekem, pont lefekvés előtt?? UTÁLOM AZ ÖSSZES SZEMÜVEGES CSAJT, AKI ZOMBIES LEMEZZEL A KEZÉBEN PÓZOL!!!!!!!!!!!

Na, szóval az van, hogy Nathan valóban megmutatta. Nem egészen úgy, ahogy gondoltam, tehát nem lett egy nagy pop-punk slágergyűjtemény, de így egy kicsit talán még izgalmasabb is cucc. Ez a beszívott 23 éves srác jól hallhatóan összegyűjtött mindenféle hatást, ami az elmúlt pár évben érdekes volt a könnyűzenében, főként persze az amerikai indie-ben, ugyanis a Post Acidhez hasonló nirvanás, green day-es dalok mellett történnek egészen váratlan és meglepő dolgok. A When Will You Come-ban például kiderül mit gondol Nathan a Phil Spector, vagy a Pet Sounds-féle monumentális hangzásról orgona, SZÁNCSENGŐ, és - ha jól hallom - GYEREKÉNEK kíséretében. A Mickey Mouse és a Baseball Cards pszichedelikusan örvénylő dallamai egyértelműen Animal Collective/Panda Bear hatásról tanúskodnak, az utolsó két, teljesen idétlen és együgyű, de elképesztően fülbemászó számról meg valamiért a Dirty Projectors tavalyi kifacsart-kitekert popdalai jutnak eszembe. Most nem lennék a megátalkodott lo-fi szektások helyében, AZ EGYSZER BIZTOS!

Ugye emlékeztek még tavalyról a korai Beach Boys hangzást üdítő frissességgel továbbcipelő, iskoláskórusokat is megidéző Magic Kidsre? Na, aki hozzám hasonlóan gyorsan megszerette a zenekart, annak örömhírt hoztam: augusztus 24-én érkezik a debütáló album, és hozzá kapcsolódóan itt van a lemezről egy dal, stílszerűen a Summer című, ami már a hatvanas évek második felét célozza be a dús vonóshangszereléssel, bár nem lett annyira fülbemászó, mint az eddigiek, a bájukból azért egy szemernyit sem vesztettek szerencsére. 

Úgy látszik máris megvan az év trendje. Szedjük fel a szomszéd csajt, majd alapítsunk vele zenekart, nem törődve azzal, hogy mi lesz akkor, ha esetleg szakítunk. Volt ugye már a Kisses, a Cults, a Sleigh Bells (bár ők nem egy párt alkotnak, ha jól tudom), és most itt a denveri Tennis, akik ráadásul férj és feleség. Reméljük nem válnak el, és az első kislemez, a Marathon gyönyörűséges doo-wop twee popja után továbbra is ontják majd magukból a nyár himnuszait.

Most, hogy megjelent a Tengerpart királya című lemezt beharangozó single, én csak azért szorítok, hogy az album többi dala is ilyen baszott nagy pop-punk sláger legyen. Szeretném látni ugyanis, ahogy a Nathan primaverás szétesésén kárörvendőknek az arcára fagy a mosoly (és tudom, hogy ez már most is megtörtént egy picit, haha!), és a képükbe lehessen ordítani: BEKAPHATJÁTOK PÖCSÖK, NATHAN MEGMUTATTA, EL LEHET TAKARODNI!!! A Post Acid az a típusú, felszabadító erejű dal, aminek a koncerten való megszólalásakor egyből az előttünk álló hátára lehet mászni, vagy mondjuk teljes erőből lehet valagba rúgni, hiszen a nagy kavarodásban úgysem derül ki, hogy melyik volt az a köcsög. Egy másik megfejtés szerint meg ez az a dal, amire akár ruhástul, dobozos sörrel a kézben ugorhatunk bele a medencébe. Szóval hajrá Nathan! 

És mellesleg meg az év homoszexuális slágere! Myles Cooper ugyanis meleg, és ha én is az lennék, akkor valószínűleg már minimum három szerelmes mailt írtam volna neki, plusz kommenteltem volna a myspace oldalára mondjuk azt, hogy I LOVE YA, XOXO!!! Amúgy meg feltűnik a Girls Lust For Life című videójában is, akikkel együtt zenélt, ahogy a The Passionistasban is, mielőtt kitalálta volna ezt a Boy George-ot idéző, vicces homoerotikus projektet.

Ha egyszer hawaii csajok rázzák a feneküket eszeveszett dobolásra, miközben a Beach Boys, Panda Bear és a Ruby Suns énekel könnyfakasztóan vidám dallamokat, amitől egyszerre 10 nap süt ki! Amennyiben nem a Hula Hoop Ladies (Let's Go) című dala lesz a nyár slágere, akkor a VILÁG HALÁLRA VAN ÍTÉLVE!!!

Pedig azt hittem. Már csak a neve miatt is. Meg ahogy kinéz. Plusz vett már fel dalt közösen Jens Lekmannal. És a zenéje is hasonlóan elegáns és könnyed, ahogy azt a skandinávoktól megszokhattuk. De nem svéd. Hanem ausztrál. Szóval akár az előző poszthoz is kapcsolódhatna. De onnan kilóg. Meg minden aktuális trendből. Nem lo-fi, nem zaj, nem 60s csajpop, nem hipszter, nagyon nem. Ő "csak" egy klasszikus-dalszerző énekescsaj. Jó dalokkal, emlékezetes dallamokkal, az állandó vesszőparipáim, tudjátok. Ráadásul csak félig-meddig új előadó. Saját neve alatt áprilisban megjelent Heart That's Pounding valóban az első lemeze. De New Buffaloként már két albumot is kiadott. Azonban ennél sokkal izgalmasabb, hogy van már egy Grammy-jelölt, és Juno-díjas dala. Csak éppen nem ő vitte sikerre, hanem Feist. Az 1234 című számot ugyanis ő írta, de annyira Feist-esnek gondolta, hogy kölcsönadta a kanadai énekesnőnek. Új albuma igazából "semmi különös", egyszerűen jó hallgatni; változatosan, gondosan hangszerelt dalok váltogatják egymást, a közepe kicsit leül, de csak azért, hogy a végére ismét izgalmasabbá váljon. Sally (akinek a férje Darren Seltmann, a The Avalanches tagja) nem az a típusú csaj, akibe azonnal és fülig szerelmesek leszünk, de a vele eltöltött idő sohasem kárba veszett, és egy picit hiányozna is, ha nem lenne. És ennyi nekem most tökéletesen megfelel. Az albumot indító számhoz már készült is egy videó, és ki más bohóckodna a kerti mulatozáson egy-egy pillanat erejéig, mint Jens Lekman.