Music Is My Radar

A pár nappal ezelőtt bemutatott Family Trees-nek már egy videója is elkészült, a Dream Talkin' kislemez másik dalához, amit ráadásul a dobos csaj, Amanda Finn rendezett. Bár enyhe hippiszagot áraszt magából, a lányok szépek, a szám is rendben van, és egyébként is passzol az időjáráshoz, szóval nem is lehetett kérdés, hogy kitegyem-e. 

Abban a pillanatban, hogy kitettem az előző posztot, és előkapartam a régi Beck lemezeket a fülbemászó elnevezésű mappámból (és amik még MÁSOLT KAZIN is itt figyelnek valahol a szobámban), Bullard, aki már több posztom ötletgazdája is volt akaratlanul, a facebook üzenőfalára kitette az alábbi Beck videót. Ez még 1993-ban készült, a nagy befutás, a Loser című dal és a Mellow Gold album megjelenése előtt, és még nem ismertem, mert ez akkor csak limitált példányszámban B oldalon jelent meg, és annak idején örültem, hogy egyáltalán a Mellow Goldhoz hozzájutottam (tudjátok, ez még az internet előtti korban volt). És nem is lehetne aktuálisabb, hiszen Beck gyakorlatilag ezekkel a botrányosan retkes, a manapság ezerszer elátkozott LO-FI hangzású dalokkal lett milliós lemezeladásokat produkáló popsztár. Igen, POPSZTÁR. Ok, ehhez persze kellett az előbb emlegetett Loser is, ami mondjuk szintén nem az orvosi rendelőben felvett, kristálytiszta stúdióhangzásáról híres. Ez a Teenage Wastebasket különben az 1994-es One Foot In The Grave tavalyi deluxe kiadásán elérhető (nekem csak a sima verzió van meg, de most beszerzem), ezt a lemezt amúgy is az amerikai lo-fi indie atyaúristene, a Beat Happening oszlopa, Calvin Johnson producerelte, és adta ki a legendás K Recordsnál. Az ilyen videók láttán szoktam elbizonytalanodni, hogy vajon Becket vagy Kurt Cobaint imádom-e jobban a 90-es évekből.

Az milyen lenne már, ha Paul McCartney valahol a Hawaii-szigeteken, egy pálmafának dőlve, gitárral a kézben, mezítláb trappolna a homokban, gyöngyöző homlokkal, miközben a háttérben Brian Wilson erősítene rá "úúú" és "ááá" énekkel, kókuszdiókat egymásnak koccantva, a hátát simogató bikinis-szörfös csajokkal. Csodás lenne, efelől semmi kétségem sincsen. Az ausztrál Richard In Your Mind is így gondolta, amikor megírta az I Will-t, ami  hasonlít is egy picit a Beatles ugyanilyen című, szuperjó dalára. A myspace oldalukon található többi dal (például a Candelabra) azonban egy kicsit más, kicsit Beck, tőle is a 90-es évek közepének barkácspop korszaka. My Volcano címmel nemrég jelent meg második lemezük, de ezt még nem dobta felszínre az internet. Még.

Tízcsilliárdszor volt már szó itt a blogon egyik legnagyobb kedvencemről, a walesi Super Furry Animalsről, annak frontemberéről, Gruff Rhysről, és különféle projektjeiről (lásd Neon Neon, saját szólólemezek). Legújabb agyament ötlete dél-amerikai utazásai során fogant, Brazíliában, ahol egyik hőse, a csöves hippinek kinéző Tony da Gatorra, a brazil Waszlavik László él, mint tévé- és videószerelő, miközben saját készítésű hangszerével, a Gatorrával (ami félig dobgép, félig gitár) gyárt bolondabbnál bolondabb dalokat. Lemezt is vettek fel együtt, ami július végén jelenik meg, ezzel az elképesztő borítóval. Tony nem tud angolul és walesiül sem, Gruff pedig portugálul, ezért a ZENE KÖZÖS NYELVÉN kommunikáltak egymással, aminek az első eredményét már alább láthatjuk. Ebben a dalban nincsenek olyan perfekt dallamok, ahogy azt Grufféktól megszokhattunk, viszont van egy húzós, monoton alap, azon egy FOGÓS gitár...öö..pontosabban gatorratéma, rajta Gruff kántálása, mindez öt teljes percen át. Kiváló alapanyag AGYATLAN bólogatáshoz. A dalhoz készült videó amúgy az egyik Super Furry szám, a Slow Life klipjére HAJAZ.

Nincsen annál csodálatosabb érzés, amikor egy ismerős mutat valami olyat, amit eddig nem ismertél, és azonnal lehidalsz tőle. Kevin Ayers-t persze ismerem, és első zenekarát, a 60-as évek végének egyik meghatározó pszichedelikus együttesét, a Soft Machine-t is, de Kevin szólókarrierje minimum 600 oldalas lexikonnal ér fel, szóval ezt a dalát SPECIEL még nem hallottam. Most azonban örökre beleégett a memóriámba. A csodálatos homoerotikus videóról nem is beszélve. Kösz Bullard!

2008-hoz és 2009-hez hasonlóan most is lesz egy félévzárás, de csak a tényekre szorítkozom, vagyis ABC sorrendben felsorolom azt a tíz lemezt, amit a legtöbbet hallgattam az első hat hónapban. Nagy meglepetés nem lesz, hiszen aki követte az eseményeket itt a blogon, az már valószínű tudni fogja, hogy mik lesznek ezek. Wavves ugye augusztusi, azért nem került ide, de év végén biztosan előkelő helyen fog szerepelni.

A Pitchfork újságírói közül az egyik kedvencem Nitsuh Abebe, az identitászavaros, cuki néger (pontosabban félvér), aki aranyosan keresztbe tett lábakkal készít megszeppent interjút a Sonic Youth tagjaival, és gyakorlatilag minden zenekarért rajong, amelyben fehérbőrű srácok játszanak hangos noise-rockot. Amikor kábé egy hónappal ezelőtt lelkendezett a londoni Male Bonding debütálása kapcsán, először NEM HITTEM NEKI. Majd többszöri hallgatás után rájöttem, hogy ez egy szuper lemez, amin természetesen fehérbőrű srácok játszanak hangos noise-rockot, egészen fülbemászó dallamokkal. Másrészt szerintem tök érdekes, hogy ezek fiúk egyáltalán nem úgy hangzanak, mint valami angol zenekar, hanem úgy csinálnak, mintha ők lennének a Sonic Youth, a Nirvana meg a Dinosaur Jr. egyszerre (plusz a Sub Pop kiadóhoz szerződtek, az utolsó dalban meg a Vivian Girls csajai vendégszerepelnek), miközben nincs semmi wannabe köcsögség érzése az embernek. Aztán persze lehet, hogy ők is csak identitászavarban szenvednek, és legszívesebben Beatles feldolgozásokat játszanának a 30 fős baráti körüknek, hiszen a Weird Feelings verzéje például teljesen olyan, mint a Please Please Me főtémája. Vajon mi az igazság?

Őrületes poén a youtube-on! Mi lenne, ha a Shins legendás dalát, a New Slanget Nathan Williams (Wavves) producerelte volna? Az alábbi videóból kiderül, haha! Van Beck és Neutral Milk Hotel is. Köszi Staley!

Na, tegyék fel a kezüket azok, akiknek már elegük van az "úúúú" vokálból, a zengetett gitárokból, a visszhangos énekből, a naplementéből, a szikláknak csobbanó óceán hangjából, a tengerparti homokban és a nyaralók teraszán henyélő ifjúságból, akik egész álló nap Beach Boys, Real Estate és Beach Fossils lemezeket hallgatnak, ahelyett, hogy csinálnának VALAMIT. Szóval örülhettek, mert itt egy újabb zenekar, amitől a falra mászhattok, méghozzá Brooklynból, ami hát egy újabb gyűlöletes információ, nem igaz? Én viszont szeretek ugyanazon a viccen 345-dikre is hangosan nevetni, így természetesen örömmel hallgatom a Family Trees első kislemezét, és azokat a további dalokat, amiket a myspace oldalukon és itt találok meg.

Vajon készíthet-e emberi fogyasztásra alkalmas zenét egy olyan zenekar, amelyet két ex-Panic At The Disco tag alapított? Hát ha engem kérdeztek, egy lyukas garast sem adtam volna ezért, de valami csoda folytán ez mégis megtörtént. A The Young Veins debütáló lemezében ugyan semmi eredeti nincsen, de olyan ügyesen hozzák a Beach Boys, Byrds, és Monkees imitációkat, hogy egy picit el is nézem nekik azt a pusztítást, amit korábbi zenekarukkal végeztek. Persze három hallgatásnál több nincs bennük, de egy szuper nyári slágert azért bőven összehoztak. Rég lepődtem meg ennyire.