Music Is My Radar

A mai napig nem tudom felfogni, hogyan hagyhattam le az angol The Beest a kedvenc dalos listámról, pedig nagy rajongójuk vagyok, hiszen ők is ahhoz a neo-pszichedelikus eklektikus vonalhoz sorolhatók, mint a Super Furry Animals, a Beta Band vagy a The Coral, bár műfaji sokszínűségben talán ők merészkedtek a legmesszebbre (afro-beattől a skán át a garázsrockig); a lényeg viszont, hogy írtak egy rakás emlékezetes popdalt, amelyek harminc év múlva is működni fognak, ráadásul első lemezükön feldolgozták az Os Mutantes A Minha Menina című számát. Most pedig végre új lemezük érkezik, már a negyedik, az előző, 2007-es Octopus után. Az első dal, a Silver Line akusztikus popcsodája remélhetőleg egy újabb nagyszerű album előhírnöke.

Mondtam már, hogy szeretem a hatvanas éveket? Na jó, szóval most kénytelen leszek pár szót mondani két arcról, akik hozzám hasonlóan elolvadnak egy tökéletes vokáltól, vagy egy fineszes vonóshangszereléstől, és akik biztosan hetekig forgolódnának az ágyban, ha a lemezükről lehagytak volna egy surranópályán beosonó, alig hallható orgonahangot. Ezek után aztán fel sem kéne sorolnom, hogy ők is szeretik a Beach Boys-t, a Free Designt, vagy kortársaik közül a High Llamast. A The Superimposers már harmadik lemezét adja ki, és kétségkívül ezen áll össze a legjobban a hatvanas évek és azon belül is a sunshine pop iránti rajongásuk, még ha nincs is többről szó, mint ügyes másolásról. A videóban nem J Mascis látható, hanem Shawn Lee, aki a lemez producere, és ez a leghíresebb száma.

Vigyázat, ebben a posztban egyszerre fog elhangzani a JAZZ, az OPERA és az OKTÁV kifejezés!! Szóval szégyellje magát minden magyar zeneblogger, köztük én is! Rácuppanunk mindenféle obskúrus hülyeségre, mint például pakisztáni pop, szíriai marháskodás, kambodzsai garázsrock, aztán nem vesszük észre, hogy micsoda KINCSEK vannak itthon is. Szirmai Márta JAZZ- és OPERAénekes csaj Kaposváron született még 1939-ben, de a szíve-lelke valahol a brazíliai dzsungel mélyén dagonyázott a párában, a fekete párducok világában. Olyannyira, hogy rögzített is egy dalt 1964-ben, ami valószínűleg az első tropicalia felvétel volt itthon, na nem mintha annyira képben lennék a magyar tropicalia történetében, már ha létezik egyáltalán ilyen. Ez a blog ugyan nem arról híres, hogy bárkit is csupán csak a hangi adottságai miatt istenítsünk, de Márta elképesztő, isten tudja hány OKTÁVOS hangját mindenképpen ki kell emelni, mert szerintem azóta sem született itthon ilyen hangú énekesünk. Persze aki irtózik a jazzes bossa novától, főleg ha egy ilyen csalogány adja elő, az biztosan menekülni fog a dal hallatán, de aki vevő a zenei perverzitásokra, az nem fog csalódni. A dal mp3-ban elérhető itt, de aki bakeliten is hozzá akar jutni, itt licitálhat rá. A jelenlegi árajánlat, ahogy tisztességes ritkaság esetén szokás, nem kevés, már 7600 Ft!!! A licit azóta befejeződött, csak ez elkerülte a figyelmemet.

Remélem a ti nyaratok is hasonlóan telik, és nem hagyjátok, hogy csak úgy süssön bele a nap a SEMMIBE! Amíg visszatérek az ÉLETBE, hallgassátok meg Jim Noir új, négyszámos EP-jét.

Nemrég vitába keveredtem egy ismerősömmel (persze nem volt komoly vita, vagy ilyesmi), aki azt kifogásolta, hogy a blogoszférában túl sok a karizmamentes, ARCTALAN SENKI, és ebben tök igaza van, de azt válaszoltam neki, hogy engem annyira, de annyira nem tud érdekelni ez a dolog, legyenek jó dalok, jó lemezek (pontosabban "jó", mert ugye minden relatív), és felőlem arctalan senkik is csinálhatják, ha egyszer nekem tetszik, jónak tartom, és ronggyá tudom hallgatni, és annyi, de annyi nekem tetsző dal van, és lehet, hogy az az előadó soha többet nem csinál semmi értékelhetőt, de nekem akkor is KELL AZ AZ EGYETLEN DAL, mert IMÁDOM A ZENÉT, és meg akarom hallgatni egymás után hússzor, ÉRTITEK? Persze, hogy értitek.

Szóval itt van ez a White Fence nevű ARCTALAN SENKI, akinek van most egy lemeze, amit semmiképpen se hallgasson végig az, aki ki nem állhatja a 60-as éveket, pláne ha ezt LO-FI hangzásban tálalják, de mivel van rajta egy szám, az I'II Follow You, ami olyan mintha egy elveszett Syd Barrett dal lenne 1967-ből, nem tudom nem agyonhallgatni, hiszen imádom Syd Barrettet. Ja, meg a ZENÉT. De ezt már mondtam.

Nem, szerencsére NEM nyírták ki a Magiskát.

Hogy milyen lehetett Hong Kong a hatvanas években, arról természetesen lövésem sincs, azt viszont tudom, hogy a londoni Hong Kong In The 60s egy egészen jó kis zenekar. Ahogy a képen is látszik, rajongói a filmeknek, a filmzenéknek, elsősorban ugye a hatvanas évekre gondoljunk; az ázsiai származású énekesnő (aki élt Japánban, Hong-Kongban, és szereti a kínai popot, szóval ezek után döntse el valaki, hogy honnan is jött eredetileg!) puha, bágyadt hangja a legösszekuszálódottabb idegeket is kisimítja, és hát a mindenféle analóg szintihanggal, játék Casio prüntyögéssel, és néhány akkordos gitárkísérettel előadott zenétől sem emelkedik a pulzusunk 80 fölé.  Így aztán nem meglepő, hogy a zenekar a Stereolab és a Broadcast rajongója, és így nyilván az is érthető, hogy miért posztolom őket. Tavaly jelent meg az első EP-jük, idén meg érkezik a bemutatkozó lemez (az album dalai közül néhány már meghallgatható a honlapon), eközben pedig nemrég kiadtak egy közös, VARÁZSLATOS kislemezt a The Advisory Circle nevű elektronikus formációval. Köszi nyufi!

Emlékeztetőül először ugye itt volt róluk szó, az új dalhoz készült videót viszont valamiért nem tudom BEÁGYAZNI, de itt megtekinthető, egy másik videó társaságában, ahol láthatjuk a csajénekes édesanyját, aki hát, köhöm, szintén nagyon jó nő. A dalt is le tudjátok onnan szedni. A lényeg az, hogy ismét született egy cuki sláger, amit kazettás magnóból lehet ordíttatni a kiválasztott csaj ablaka alatt, miközben hull az égből a VIRÁGSZIROM!

Haha, most jól becsaptam a zenekar rajongóit, hiszen nem is alakult újjá! A 2006-ban feloszlott kaliforniai Grandaddy két tagja, az énekes, Jason Lytle és a dobos, Aaron Burtch valóban együtt játszik, csak éppen Admiral Radley néven, a többi tag két haver, a szintén kaliforniai Earlimart együttesből, akiktől én még egy árva hangot sem hallottam.

A Grandaddy az indie-rock zenekarok közül elsők között növesztett szakállt, és nyúlt a Beach Boys, valamint Neil Young dallamokhoz még a 90-es évek második felében, és van legalább két, meghallgatásra érdemes albumuk (The Sophtware Slump - 2000, Sumday - 2003), plusz olyan szuperjó kislemezeik, mint a Summer Here Kids, a The Crystal Lake, az El Caminos In The West, vagy egyik kedvenc dalom az elmúlt évtizedből, a világ egyik legaranyosabb videójával rendelkező Nature Anthem. Az új együttes debütálása naná, hogy nem olyan jó, mint a régi zenekar bámelyik tetszőleges albuma, de Jason Lytle tavalyi szólólemezénél mindenképpen izgalmasabb, és Jason le sem tudná vedleni Neil Young-i énekhangját, a Grandaddy zenei megfejtéseit, úgyhogy olyan túl sok újdonságra, nagy meglepetésekre senki ne számítson, de pár jó dalra azért igen, mint például az I Heart California. Szóval - néhány gyorsabb számot leszámítva - ez csak egy lusta nyári lemez. Nem több. De nem is kevesebb!

Tegnap este felfedeztem lakóhelyem leghangulatosabb kocsmáját egy szép, tágas udvarban; kerttel, virágokkal, egy kiskastéllyal (nem, szerencsére semmilyen ARISZTOKRATIKUS íze nem volt a dolognak), csenddel, békével, nyugalommal, és számomra kedvező focieredménnyel. Szóval ezek után erre a dalra ébredezni ma reggel, HAB VOLT A TORTÁN. Panda Bear hóna alá kapja a szörfdeszkáját, és 3:40-től egy surf-rock hangminta kíséretében beleveti magát a habokba. Akinek megtetszett, innen lekaphatja.