A blog története során már 564738-szor elkoptattam a „cuki” jelzőt, de most kénytelen leszek ismét előkapni, mert az ebben a posztban tárgyalt lemez szerintem az egyik legeslegeslegcukibb, ami valaha is készült. Pedig elektronikus albumra nem sűrűn szoktuk ezt a szót használni, az persze már más kérdés, hogy az 1966-os The In Sound From Way Out! inkább hangzik gyerek- vagy rajzfilmzenének.
Lassan másfél éve, hogy beígértem egy posztot az egyik kedvenc válogatáslemezemről, ami a 70-es, 80-as évek fordulóján működő francia underground elektronikus színtér egy szeletét mutatja be. Akkor írtam is az albumon szereplő egyik űrdiszkó dalról, a The Droids zenekartól; ma reggel aztán úgy döntöttem, hogy nem halogatom tovább.
Jön az új Of Montreal lemez, és én ennek örülök, még akkor is, ha az előző szinte hallgathatatlanul idegesítő volt a túlzásba vitt kísérletezéstől. A 2004-es Satanic Panic In The Attic és a 2007-es Hissing Fauna azonban ott van a kedvenc lemezeim között a kétezres évekből. A Sex Karma viszont több mint bíztató; Kevin Barnes remélhetőleg visszatér a "rendes", "normális" popdalok írásához (az előzőleg már megjelent kislemez, a Coquet Coquette is ezt bizonyítja), persze nem véletlenül tettem idézőjelbe ezt a két jelzőt, mert ha az Of Montreal mondjuk a Föld, akkor a normális szó meg minimum a Neptunusz, de inkább a Plútó.
Szóval a False Priest soulosabb, funkosabb cucc lesz a hírek szerint (ezek a műfajok - főleg a funk - különben már az előző lemezt is uralták, csak mondom, túl sok volt benne az elmebaj), és ezt támasztja alá ez a dal, amit nem mással énekel el, mint Beyoncé húgával, Solange-val, akinek legalább akkora szexuális karmája van, mint nővérének. A fellépés amúgy "csak" a szokásos Of Montreal szürreális popszínház, ami ezekkel a befestett arcokkal, vicces módon erősen emlékeztet a KFT zenekar Bábu vagy dalának legendás előadásához. És érdemes lecsekkolni 5:00-nál, amikor már lement a dal, és Jimmy Fallon is elbúcsúzott, rázendít egy funkos-hiphopos alapra a házi zenekar, a The Roots (amely mellesleg "civilben" egy szuper hiphop együttes), és Solange elkezdi rázni a csípőjét, na attól szintén meg lehet őrülni.
Annak apropóján, hogy már két hete látható az EZ Basic első videója a második lemezről (Hello Heavy), el kell mondanom, hogy 2010-ben Szarvas Árpád a kedvenc magyar dalszerző-énekesem. Pedig első albumukért pár szám kivételével nem voltam oda, de ezt az újat képtelen vagyok megunni, hiszen tele van fülbemászóbbnál-fülbemászóbb dalokkal, a May meg hát simán az év magyar slágere kell hogy legyen. És arról meg ne is beszéljünk, hogy Evil Men Have No Songs név alatt is milyen szuper popdalokat préselt ki magából, nem csoda, hogy stereomaci is behódolt Árpinak. Na, hát csak ennyit akartam.
Vicces. Éppen ma jutott eszembe, hogy milyen régen ettem pizzát, és hogy kéne egyet rendelni, aztán délutánra meggondoltam magam. Erre meglátom ezt a videót. A dal annyira nem tetszik; végül is nem rossz, de nem is túl jó (egy kicsit hasonlít a The Pains Of Being Pure At Heartra), inkább csak "kedves", azonban a klip megint meghozta a kedvemet ahhoz, hogy befaljak pár szeletet. Arra azért ügyelni fogok, hogy este ne lássam viszont a napi termést.
Ritkán szoktam instrumentális filmzenéket hallgatni, mert mindig hiányérzetem támad. Persze, basszus, hiszen hiányoznak a képek hozzá, őrület! Viszont van egy zeneszerző, akinek a soundtrackjeit mindig szívesen veszem elő, anélkül, hogy betegyem utána a filmeket is. Őt pedig úgy hívják, hogy Krzysztof Komeda. A nyelvtörő névből könnyen kitalálható, hogy kelet-európai, méghozzá lengyel. A sokszor emlegetett Stereolab és Broadcast vonal révén jutottam el hozzá, hiszen ők hivatkoztak rá, mint egyik hatásukra különböző interjúkban, ezért kíváncsi voltam, ki lehet ez a fazon. És egy szuper svéd zenekar is elnevezte magát róla. Eredetileg jazz zongorista volt, aztán rájött, hogy a filmzenék írása is ugyanúgy megy neki, így nekiállt KOMPONÁLNI. Leghíresebb munkáit Roman Polanski mozijaihoz írta, többek között a Vámpírok báljához (1967), a Rosemary gyermekéhez (1968), és a Zsákutcához (Cul-de-Sac, 1966), ami az egyik kedvencem tőle. Az első kettőre inkább a túlvilági, misztikus hangulat a jellemző, meg a hátborzongató vokálok (mert nagy ritkán azért megszólal ének is, a Rosemaryre például egy remek pszichedelikus popdal is jut - Lullaby part 2), amelyektől mindig összefosom magam 
hallgatás közben, főleg a Rosemary gyermekétől szokott rámtörni a frász, aminek a Mia Farrow színésznő által énekelt főcímdala az egyik legszomorúbb és legfélelmetesebb, amit valaha is hallottam. Még belinkelni is alig merem, ANNYIRA FÉLEK!!! A Zsákutca tök rövid, 6 számos, 14 perces filmzenéje ennek pont az ellenkezője; persze ez sem teljesen gondtalan, mert ebben is ott lebeg valami furcsa melankólia, de mégis szinte felszabadító hatással ér fel az előző kettőhöz képest, és ebben több a hagyományos jazz, a bár- és krimijazz. Kedvencem azonban a címadó szerzemény, ami gyakorlatilag annak a bizonyos Sun Ra dalnak a méltó párja, egy újabb Szajna-partot felidéző, tekergő-nyekergő orgonával az űrbe kilőtt agymenés. Happy end viszont nincs, hiszen 1969-ben 38 éves korában, máig tisztázatlan körülmények között halt meg.
Áprilisban írtam róluk abban a reményben, hogy hamarosan visszatérnek, és ez szerencsére be is következett. Az elmúlt napokban készült ez a négyszámos EP, úgyhogy nincs más dolgom, mint mindenki számára elérhetővé tenni ezeket a kedves, lo-fi dalokat. Kedvencem az On a Plane, amit Modestomi énekel kicsit hamisan, de nagyon szeretnivalóan. Szóval cukiság a köbön. Ja, és a zenekar dobost keres élő fellépésekhez, tehát aki részt akar venni Magyarország lo-fi nagyhatalommá válásában, az ne habozzon!
Annak ellenére, hogy az elmúlt egy-két évben egyetlen egy, újonnan induló brit zenekarért sem tudtam rajongani, idén hirtelen akadt négy is, amelyeknek lelkesen hallgattam az albumát. Volt ugye a The Sticks, a Male Bonding, és két csajénekessel felálló együttes, az Allo Darlin' és a The School. És most itt van a sheffieldi Standard Fare, amelyet szintén egy csaj vezet, akinek ráadásul tök jó neve van, Emma Kupa, basszeros, és kellően bájos is, ahogy azt az ilyen twee gitárpop előadóktól megszokhattuk. Első lemezük (The Noyelle Beat) mondjuk annyira nem jó, tehát rajongásról túlzás beszélni, de van rajta két szuperslágeres dal, amiket sokszor fogok még meghallgatni: az egyiknek a videója alább látható, a másik pedig a punkos, pikáns Fifteen, ami a 22 éves Emma szerelmi kalandjáról szól egy 15 (!) éves fiúval. Hm.
Háromszor még soha nem posztoltam egy nap, de most ez is bekövetkezett. Szóval végre kiderült hogy néz ki a Tennis férje és felesége, és hát ehhez hasonló szép, kék ingem nekem is van, de x lábam az nincs, ahogy ilyen jó csajom se, aki elénekelné a közösen írt dalainkat. :(((( Mindegy, eszemben sincs itt ZOKOGNI, igazából két friss daluk miatt írok, mindkettő egy jellegzetes amerikai hely nevét viseli magán, az egyik South Carolina, a másik meg Baltimore, az előbbi a fülbemászóbb, de az utóbbi sem rossz, bár az ének az első dalukhoz hasonlóan ismét tompábbra és koszosabbra lett keverve.
Bár nemrég posztoltam, de ezt az 1995-ös videót MUSZÁJ kitennem, hiszen egyrészt a kedvenc Flaming Lips számomról van szó, másrészt mert nagyon vicces látni, hogy Wayne Coyne még nem az az őszülő, bölcs, szakállas FÉRFI, hanem inkább egy nagyon boldog és nagyon fiatal tininek tűnik, ahogy az I Guess I'm Floating blog is írja, holott akkor már 34 éves volt. Ez különben még nem az epikus, nagyívű Flaming Lips, hanem a dögösebb, rock'n'rollosabb, szétcsúszottabb.
