- Mi a baj??!! Muszáj mindent posztolnod, amiben barna hajú, frufrus és szemüveges csajok vannak? Nem kellene most már IGAZIBÓL becsajoznod?
- Sajnálom, ez a típus a gyengém. :(((
- Jól van, na, meghallgattam a Summer Twins debütáló EP-jét, és nekem olyan átlagosnak tűnő nyári dream pop.
- Hát van benne valami, annyiban azonban megvédeném őket, hogy néhol egészen izgi gitározgatás hallatszik, meg érdekes váltások tarkítják egyik-másik dalt, ott van például a Snake vs Snow...
- Világos, de azért sokat nyom a latba a kinézet is. ;))
Hát legyen akkor megint egy kis „régizés”, bár most nem a távoli múltba megyek vissza, hanem csak úgy kábé tíz évet. Ugyanis ma délután hosszú idő után újra elővettem a BS 2000 Simply Mortified lemezét, és nagyon jól tettem, mert a Perrey And Kingsley albumhoz hasonlóan ez is előhozta belőlem az infantilis és megkergült kisgyereket.
Nekem a Beastie Boysból Adam Horovitz (Ad-Rock) a kedvencem, mert mindig azt a gyereket juttatja eszembe, aki folyton rossz fát tesz a tűzre, majd megbánóan aranyos arccal próbálja kihúzni magát a felelősség alól, szóval igazán cuki egy figura, és a legőrültebb ötletei is neki vannak, így nem meglepő, hogy a Beastie Boysnak már túl gyogyós zenei megfejtéseire alapozva létrehozta a BS 2000 nevű projektjét, amiben tettestársa a több BB lemezen is doboló haverja, Amery Smith volt.
Az albumot 2000-ben vették fel, majd 2001 elején adták ki, szóval a Simply Mortifiedet akár Ad-Rock válaszaként is értelmezhetjük az „ezredforduló kihívásaira”, és jaj, istenem, mennyire, mennyire, de mennyire szórakoztatóak és szimpatikusak ezek a válaszok. Amúgy persze hülyeségeket beszélek, nem kell itt értelmezni semmit, mert az album az égegyadta világon nem állít semmit, hiszen mi sem áll távolabb ezektől az arcoktól. Bocsánat, de idéznem kell a másfél perces szupersláger, a Wait A Minute szövegéből: "tök jó itt a hullámvasúton, foglaltam neked egy helyet, de amikor beszélni akartam hozzád, egy madár belerepült az arcomba". Szóval nagyjából erről szól a lemez. Aha, semmit sem állítani sokkal könnyebb út, vághatná rá bárki, és igaza is lenne, de hát Adamék nem sokat törődtek ezzel (és engem sem nagyon érdekel). Ők csak levonultak a ház aljában felállított stúdióba, mindenféle lim-lom, kacat és régi analóg szintik közé, amiket biztosan a rozsdás szánkó mellől halásztak elő, fabrikáltak néhány fejbekólintó hiphop/funk alapot, és azokra tolták az alagsori lo-fi-debil-gyógy-minimál-popot, 20 dalt/daltöredéket, 40 percben (Adam többször is dalra fakad, a szokásos torzított vinnyogás mellett, és igazán jól áll neki, de tényleg!). És hogy mennyire a „csináld magad” punk szellemiség lengi be a lemezt, azt jól bizonyítja, hogy a szomszédék tíz éves kislányát hívták el több dalba vokálozni-beszélni-"gügyögni" (a lány közben már felnőtt). Ugye-ugye, ebből is látszik, hogy a profi stúdiómunka mindig gondosan kiválasztott énekesnőt kíván! És az sem véletlen, hogy például a The Scrappy videójáték zeneként végezte. Hah, és még mosodai kalandok is vannak itt ám! Szóval, gyerekek, ez itt már nem az alsó tagozat, hanem egyenesen a nagycsoport!!!
Ez a poszt csak félig-meddig lesz zenei: a képen látható két ember nem egy zenekart alkot, hanem a Halottnak a csók című sorozat két főszereplője, Chuck és a pitesütő Ned. A Viasat3 először 2008-ban vetítette, de a héten újra elkezdték játszani az én nagy örömömre, hiszen legalább annyira elbűvölő és aranyos, mint a képen látható Anna Friel, akibe természetesen azonnal belezúgtam, és nyilván feleségül is fogom venni, amint lehetőségem adódik rá. A zenéhez pedig úgy kapcsolódik, hogy a sorozatban felcsendülő egyik dal - amit még duettben is elénekel másik két szereplő - az az előző posztban emlegetett They Might Be Giantstől származik. Úgyhogy most be is illesztem ide a Birdhouse In Your Soult, ami az esküvőnkön is felcsendül majd, haha.
Azok előtt, akik nagy mennyiségben szednek le zenéket, valószínűleg nem ismeretlen az a jelenség, amikor az elmúlt hetekben letöltött albumok átnyálazása közben ráakadunk valamire, amiről lövésünk sincs, hogy mi az, és elképzelésünk sincs arról, hogy mikor és egyáltalán MIÉRT került a mappába. Na, ez történt velem nemrég, a legszebb az egészben persze az, hogy ahogy egyre több és több időt töltünk tudatos zenehallgatással (nálam ez már lassan 15 évre rúg; öreg vagyok, nincs mit tenni :( ), úgy alakul ki az a képességünk, hogy látatlanba olyanba nyúlunk bele, ami biztosan tetszeni fog.
A svéd-ausztrál, de Londonban tevékenykedő duó alkotta Moustache Of Insanity-t természetesen nekem találták ki: Casio szinti, hülye dobgép, ócska gitár, különféle játékhangszerek; fülbemászó, alsó tagozatos vokál azaz lüke gyógyegér pop, lásd They Might Be Giants. A megszólalás meg hát pont olyan, amilyet egy ilyen barkács zenekartól elvárhatunk, vagyis nagy valószínűséggel az egyetlen egy (vagy esetleg még egy) mikrofon az ágy elé lett téve, és úgy játszották fel, félig paplanba bújva. Nálam csak a Postcards To Strangers című ötszámos EP érhető el, de a honlapjukon további dalokat is le lehet tölteni, alább meg egy videó, amiben elmesélik a srácok (a köpcös bajszos Will Harrison az Allo Darlin'-ban basszerozik), hogy az igazi péntek esti buli bizony otthon zajlik, a szobában, a lemezjátszó mellett, és nem valami béna szórakozóhelyen. Hogy ez mennyire ismerős nekem, lehetne akár a magamfajta szobapop arcok himnusza is, hiszen például ma este sem megyek sehová, pedig szombat van, de ha ilyen felfedezéseket tesz az ember, akkor minek menjen bárhová is, nem igaz?!
A skót zenekar félszeg, "könyvtárszakos", twee pop együttesként indult a kilencvenes évek közepén, de a kétezres évekre már semmiféle jelzőt nem igénylő, nagybetűs POPZENEKARRÁ vált a szó legjobb és legnemesebb értelmében, Stuart Murdoch meg az elmúlt tizenöt év egyik legnagyobb dalszerzője. A 2006-os, közel hibátlan The Life Pursuit után idén jön az új album a fenti csodaszép borítóval. Pontos megjelenési időpont azonban még nincs. Stuarték voltak olyan jó fejek, hogy egy játékot is hirdettek, méghozzá ezt a Write About Love feliratot rajzolhatja fel bárki, bárhová, mondjuk a lakóhelyén, amiket aztán feltesznek erre az oldalra, és a legjobban sikerült képeket készítők pedig szerepelni fognak a zenekar online TV műsorában, és még díjakat is kapnak! Na, ki akar beszállni a mókába? Addig viszont nézzétek meg ezt az interneten már háromszor körbefutott videót, amit az egyik spanyol gimi diákjai készítettek a The Blues Are Still Blue című dalukra. Szupercukiság, mondanom sem kell.
Valószínűleg nem sokakat ráz meg a hír, engem azonban elszomorított, hogy meghalt az egyik kedvenc hatvanas évekbeli zenekaromnak, a The Free Design-nak a fő dalszerzője, Chris Dedrick. A rák győzte le pár nappal ezelőtt, 63 éves korában. Tavaly írtam a zenekarról az első lemezük kapcsán, úgyhogy nekrológ helyett olvassátok el újból azt. Vagy először, annak aki még nem látta. Nyugodjék békében!
Ma reggel everywhere with helicopter kitett egy bejegyzést a "legjobb Kispál poszt" felirattal, ami egy twitter üzenethez vezet, amiből kiderül, hogy az üzenetküldő Kispál rajongó azért nem ment ki a koncertre, mert hogy már "öreg", és majd megveszi a koncertből készült DVD-t. És én ezen hangosan felröhögtem, ugyanis wurlitzer "fedőnevű" ismerősőmnek (az Hombre és a Geekz egyik szerzője) ezt írtam tegnap délután, amikor megindokoltam, hogy végül miért nem mentem el mégsem: "meg hát ÖREG vagyok, és a tömegben izzadást el akartam kerülni, bár lehet, hogy utoljára még megérte volna, de aztán úgy döntöttem, hogy marad a kényelem, és majd beszerzem dvd-n :DDDD"
Szóval ha majd megjelenik DVD-n, akkor megveszem, és elmesélem hogy tetszett. Vagy nem. Viszlát Kispál!
Amúgy ez egy új Real Estate szám, ami persze több régebbi Real Estate dalra is hasonlít, ami nem meglepő, mert mindegyik Real Estate szám ugyanazt a hangulatot kapja el, de ha egy zenekar önmagától nyúl, az azt jelenti, hogy legalább van valamiféle saját, önálló világa, még ha ez jelen esetben nem túl eredeti. De hát ugye ez engem érdekel a legkevésbé. És a nadrágzsebre csatolt erősítő igazán aranyos.
És még mindig nincs vége a Stereolab és a Broadcast folyamatos előráncigálásának! A kép bal szélén látható ex-Broadcast tag új formációja, a Seeland egy hónap múlva érkezik a második lemezével (az elsőről itt olvashattok), amelyről a Local Park már meghallgatható. Kicsit háttérbe szorult az elektronika, de az űrhangzás azért megmaradt: az egész olyan, mintha a Kinks énekesét, Ray Daviest elrabolták volna az ufók, de kísérletezés helyett inkább azt kérték tőle, hogy írjon nekik egy nyári dalt. Most hirtelen csak ez a hülyeség jutott eszembe!
"You're my beach boy dreaaaaam...", tudjátok? Persze, hiszen már volt róla szó, és most itt egy új kislemez, ami szintén tengerparti, de most éjszaka van, süt a hold, egy lány andalog a parton, egyszer csak rázendít egy férfikórus: "Reszket a hold a tó vizén..." Na jó, nem egészen, de majdnem. A lényeg, hogy van egy újabb dal, aminek a refrénjét bármikor elő lehet venni, hogy hangosan dúdoljuk, lehetőleg kimért baritonhangon.
Az albumot 2000-ben vették fel, majd 2001 elején adták ki, szóval a 
