Music Is My Radar

Nem vagyok fanatikus rajongója a Yo La Tengo zenekarnak, de legutolsó lemezüket annyira megszerettem, hogy hirtelen felindulásból pólót is rendeltem, amit a mai napig szívesen hordok. A lemezt indító és záró dalok 10 perces büntetése kivételével az album tele volt perfekt közeli, változatos popdalokkal, és majdnem annyira tetszett, mint a Belle & Sebastian azévi Life Pursuit-ja. A jó hír pedig a következő: szeptember 8-án jön ki az új Yo La Tengo sorlemez, (habár Condo Fucks név alatt nemrég jelent meg egy garázs-rockos "gonoszkodásuk" is) Popular Songs címmel, amiről innen már letölthető egy Hammond orgona gyilkos dal. Csorgó nyállal várom a többit is.

MIKOR LESZ MÁR LEMEZ VÉGRE? :(

Komolyan mondom, ilyen nincs. Itt van ez a walesi zenekar, a The Loves, a Three című harmadik lemezükkel, és képesek elsütni minden tipikus hatvanas évekbeli zenei klisét. Itt vannak a 5436-szor hallott idióta tapsikolások, a 3425-ször elhasznált nyekergő orgomatémák, a 10234-szer bevetett felváltva történő csaj-srác ordibálások, és olyan 9342-szer leharcolt dalszövegek, mint például Can You Feel My Heart Beat. És láss csodát, mégis működik. Miért ne működne, hiszen a dalok minden ordító lopás ellenére jók, viccesek, szórakoztatóak. Mert ki ne tudna nevetni egy olyan számon, ami az Óda a Coca-Colához címet viseli, főleg ha simán hozza a Weezer-féle hibátlan power-pop dallamot. És amikor egy szexi női hang úgy érzékelteti a szívdobbanást, hogy belelihegi a mikorofonba, hogy BUM-BUM. Na látjátok. Egy dolog van már csak hátra, innen leszedni.

Unatkoztam, így a jól bevált trükkhöz folyamodtam. Kedvenc tíz lemezem az év első feléből. Szigorúan ABC sorrendben.

Márpedig az új Graham Coxon jó. Sőt. Még annál is jobb. Folkos. Akusztikus gitáros. Pszichedelikus. Syd Barrett. Szép. Megható. Tehetséges. Mister. Coxon. Perfect Love. Kedves óvodai dalocska. A szám felétől már énekelnék a gyerekek. Klarinét is van  benne. Vagy mi. Amikor fújja, akkor tiszta Woody Allen. Szeretem.

Az évvégi elszámolásnál a poszt-akármi (-punk, -new wave, -istentudja) kategória dobogójára is felkerülhet a londoni Hatcham Social zenekar, és debütáló lemeze, a You Dig The Tunnel, I'll Hide The Soil. Poszt-nyolcvanas évek, poszt-Echo & The Bunnymen, poszt-Teardrop Explodes, poszt-House Of Love, poszt-csúnya hajak, poszt-gusztustalan pulóverek, poszt-pop, poszt-poszt. Poszt.

A blog olvasói megszokhatták már, hogyha múltidézés, akkor biztosan hatvanas évek. Most egy váratlan húzással szakítok ezzel a nemes hagyománnyal, és előveszek egy-egy dalt 1977-ből és 1981-ből. Az egyik francia diszkó, és akár Daft Punk is lehetne, a másik meg angol punk, és simán elmenne egy Mike Skinner és Futureheads koprodukciónak is. Akinek felkeltettem az érdeklődését, az kerüljön beljebb.

Mondtam már, hogy ez az egyik kedvenc számom az idén? Ha nem, akkor most mondom. Amúgy a következő időszakban csak ilyen ALIBI postokra lesz időm. De nyugalom, majd jönnek megint a SENKIT NEM ÉRDEKLŐ zenekarokról szóló hosszú írások. LOL

Most lusta vagyok pofázni, de nem is kell a duma, mert a klip - ahogy mondani szokás - önmagáért beszél. A dal pedig a Last Choice a svéd Love Is All tavalyi lemezéről.