Music Is My Radar

Hát ezért kurva jó az internet. Ma reggel ébredés után felcsaptam a laptopot, szigorúan ágyban, párnák között, elszürcsöltem egy pohár kakaót, eközben felmásztam egyik kedvenc letöltős oldalamra (VIGYÁZAT, A LETÖLTÉS MEGÖLI A ZENÉT!), végignéztem a friss termést, majd megálltam Matias Tellez-nél. A leírásnál a következő zenekar- és stílusneveket találtam: Beach Boys (haha), T.Rex, Os Mutantes, Syd Barrett, funk, tropicalia. A számcímek között meg ilyenek voltak: Indians On Mars, Hahaha. Na, itt nagyon nem nyúlhatok mellé, gondoltam, leszedtem, és hát azóta sem sikerült kikaparnom a winampból. Matias Tellez 20 éves csávó Norvégiából, Bergen városából, ahonnan a Kings Of Convenience és a Röyksopp is származik, és vonásait elnézve nem meglepő információ, hogy chilei szülők gyereke. Nyert valami rádió által szervezett zenés versenyt, és 2007-ben jött ki első lemezével, amit az idei Clouds követ. Nem is akarnék itt nagyon okoskodni, szóval akinek az előbb felsorolt nevek mondanak valamit, esetleg még szereti is őket, az nem fog csalódni. Aki meg nem, az se hagyja ki, mert van itt nekünk 32 percnyi fülbemászó, táncos, szórakoztató popzene, amitől garantált az arcra fagyott mosoly és seggrázás.

Teljesen rendjén lévő és abszolút érthető dolog, amikor minden egyes Vaselinesről szóló cikket azzal kezdenek, hogy Kurt Cobain volt a zenekar első számú rajongója, mert az együttessel először találkozó zenerszerető érdeklődését valamivel fel kell kelteni, ugyebár. Nekem ez viszont egy picit mindig is gyanúsnak tűnt, mert azt sugallja, hogy a zenekar önmagában nem annyira érdekes, és egy Híres Ember támogatására van szüksége, mert a Híres Ember ízlése tévedhetetlen, és ha a Híres Ember mondja róla, hogy jó, akkor az biztos úgy van. Na, itt szerencsére szó sincs erről, a Vaselines nagyszerű dalai önmagukért beszélnek, és nem szorulnak semmilyen alamizsnára. Persze, a tény attól még tény marad: a Nirvana, azzal, hogy három számot is feldolgozott tőlük (Son Of A Gun, Molly’s Lips, Jesus Wants Me For A Sunbeam) akkora figyelmet irányított rájuk, amit Kurt Cobain nélkül valószínűleg soha nem értek volna el. Hálás köszönet érte, mert a Híres Ember ízlése jelen esetben tényleg tévedhetetlennek bizonyult.

A skót The Vaselines 1986 és 1990 közötti működése bőven elegendő ahhoz, hogy a poptöri legszebb lapjaira kerüljön, annak ellenére, hogy a zenekar teljes életműve két EP-re és egy nagylemezre koncentrálódik, ami összesen – írd és mond - 19 számot jelent! A Sub Pop egyszer már 1992-ben kiadta The Way Of The Vaselines címmel az összes dalt, most azonban élő felvételeket és demókat tartalmazó bónusz cd hozzátoldásával újra megjelentette. És hogy mégis mitől jó a Vaselines? Frances McKee (akiről Kurt a kislányát elnevezte) és Eugene Kelly párosa nem csinált semmi különöset, csak fogta a Velvet Underground és Stooges-féle garázsrockot, a Byrds csilingelő gitárjait, egy kis folkot, valamint a hatvanas évek verhetetlen dallamait, és összetákolt néhány tökéletes (a fent emlegetett három dal feltétlenül ide tartozik), és jópár hibátlan közeli popszámot a tinédzserlét mindenféle nyavalyáiról és nyűgéről, szexről, perverziókról, felhőtlen mókázásokról, szerelemről. És ezt nem „előre megfontoltan”, hideg fejjel, hanem ösztönösen, kölykös szertelenséggel, hamiskás énekkel, bénácska hangzással, esetlen hangszerkezeléssel, azaz imádnivaló bájjal és amatőrséggel tette. (Sex Sux) Ámen.

A pszichedelikus pop a punkhoz és a garázs rockhoz hasonlóan tipikus hófehér műfaj, amit javarészt kőgazdag vagy éppenséggel csóró, angolszász, fehér fiatalok űznek jobb esetben puszta szórakozásból, rosszabb esetben világmegváltás céljából. Mivel azonban a könnyűzene alapjait mégiscsak afrikai származású testvéreink rakták le, ezért ezekben a stílusokban is akadnak kivételek, amikor jönnek ezek a csúnya, gonosz négerek, és megmutatják a nagy fehér embernek, hogyan is kellene ezt csinálni. Igen, máris lehet kórusban kiáltani a Bad Brains és a The Dirtbombs nevét. Így esett meg az a pszich-poppal is, hogy a jól ismert, kanonizált lemezek (Bors őrmester, Pet Sounds, Piper At The Gates Of Dawn, Odessey And Oracle) mellé beférkőzött a félvér Arthur Lee vezette Love 1967-es mesterműve, a Forever Changes. Ám a sor itt nem fejeződik be, mert azóta ebbe az illusztris társaságba a korszaknak egy újabb olyan ünnepelt albuma került be, amit szintén nem jólfésült, fehér fiatalok készítettek, hanem két, bár nem fekete, de kreol bőrű srác Brazíliából.

Hetek óta tárva-nyitva van az ablakom, csak estére teszem be, néha még akkor sem. A hőmérséklet csak nem akar 20 fok alá esni napközben, a természet meg nagyjából három hetes „előnyben” van. Mintha késő május lenne. Az ember ilyenkor igyekszik minél több időt levegőn tölteni, gondosan válogatott zenék kíséretében persze. Sok dalról, lemezről mondják el ilyenkor, hogy „ez minden idők legtökéletesebb tavaszi soundtrackje”, ezért most én is csatlakozni fogok a hangadókhoz. A fák kilevelezésének, virágba borulásának, a nyulak ugrándozásának, és a papírsárkányok eregetésének idilli hangulatát a The Free Design nevű zenekar 1967-es Kites Are Fun lemezén tudom legjobban tetten érni.

Kik: Shrag

Honnan: Anglia

Ivararány: 3:2 a csajok javára

Ezt tudják: post punkolni, a csajok hisztizni, visítozni, nyafogni, Love is All-t felidézni, néhol jó dob-basszus grúvokra felfűzött, táncparkettképes számokat írni

Hallgatnivaló: Shrag (2009)

Piros pont: dal Mark E. Smithről

Kik: Hot Panda

Honnan: Kanada

Ivararány: 1 csaj, 3 fiú

Ezt tudják: a hallgató arcára mosolyt csalni, vagy az agyára menni, hülye orgonahangokat kiadni, cirkuszi hangulatot varázsolni, Architecture In Helsinki-t, Los Campesinost, Wolf Parade-et, Sunset Rubdownt, Talking Headset egybegyúró; ezernyi ötlettől hemzsegő, fülbemászó popdalokat barkácsolni

Hallgatnivaló: Volcano...Bloody Volcano (2009)

Piros pont: dal a bálnafejű lányról

Én változatlanul az albumformátum feltétlen híve vagyok, szeretek nyakig elmerülni egy lemezben, oda-vissza meghallgatni, azonban néha jól esik csak dalokat  betenni olyan zenekaroktól, amelyek egy teljes albumon keresztül nem tudják lekötni a figyelmemet, de egy-két számban csodákra képesek. Íme két példa, idénről.

Az első versenyző, Gustaf Spetz Svédországból, szép, hosszú, szőke hajjal, énekes-dalszerzői vonalról. Debütálása januárban jelent meg, Good Night Mr. Spetz címmel, ami alapvetően nem rossz lemez: van rajta pár jobban sikerült Beach Boys-os, Beatles-es dal, azonban néhány számban sajnálatosan túlteng a Muse-t meg a Radioheadet idéző dráma, amitől inkább csak hatásvadásszá válik a lemez ezen része. Azonban van egy szám, amit nem tudok megunni, ez pedig a You And Me, ami elsősorban Brian Wilson hatásáról tesz tanúbizonyságot, olyan monumentális hangzással, hogy simán megtöltene egy bazi nagy, gótikus katedrálist.

E heti második nyertesünk San Franciscóból érkezett hozzánk, ez a Papercuts nevű zenekar, ami gyakorlatilag Jason Robert Quever egyszemélyes projektje. Zenéje elsősorban a hatvanas évek végére lőhető be, "alulproducerelt", nem túl emlékezetes, bágyadt, nyári délutáni punnyadások kísérőzenéje, amikor a leengedett redőnyön keresztül éppenhogy csak beszöknek a napsugarak. Idei lemeze, a You Can Have What You Want már a negyedik a sorban, és ez  sem túl kiemelkedő, egy dal kivételével. A Future Primitive ugyanezekkel az összetevőkkel dolgozik, mégis van benne valami vibrálás, amitől felkapjuk a fejünket. Visszhangosított dob, minimálisan eltorzított ének, elsőre megjegyezhető dallam, és az egész pontosan három milliméterrel lebeg a föld felett.

Már előre ég a pofám, de kénytelen leszek leírni azt a híres popzenei axiómát, miszerint AZ A JÓ DAL, AMIT EGY SZÁL GITÁRON IS EL LEHET JÁTSZANI. És valóban: AZ A JÓ DAL, AMIT EGY SZÁL GITÁRON IS EL LEHET JÁTSZANI. Ha eddig valakit zavart volna a Wavves dalaiban zúgó zaj és csörömpölés, az most mindenképpen figyeljen ide. Az eddig is nyilvánvaló volt, hogy az irtózatos ricsaj mögött azért egészen jó, bár kétségtelenül szimpla dallamok vannak, azonban az alábbi két videóból végképp kiderül az igazság. A felvételek a legendás bécsi koncert után készültek, amiről itt lehet olvasni egy szórakoztató beszámolót. Nathan először a mikrobuszban adja elő a So Bored című tinédzser slágert, majd következik egy új dal, a Satan Try To Stop Me, amiről minden túlzás nélkül állítható, hogy egészen zseniális. Kíváncsian várom, mi lesz ebből a gyerökből. A dalokat a They Shoot Music nevű bécsi kollektíva rögzítette, ami a La Blogotheque-hez hasonló kezdeményezés. Tudjátok, amikor híres és kevésbé híres előadók köcsög hippi módjára az utcán, liftben és egyéb helyeken adják elő híres és kevésbé híres dalaikat.

Az eredeti kerékvágásba visszatérve, azért hoztam egy örömhírt is mára. Belle & Sebastian rajongók előnyben! Új lemezük sajnos tényleg nem lesz az idén, de Stuart Murdoch énekes régi ötlete (egy musical) június második felében a boltokba kerül. A God Help The Girl néven futó projekthez külön csajénekeseket is keresett, és sikerült is találnia három elbűvölő teremtést. Az alant látható 5 perces videó ennek a történetét foglalja össze. A háttérben pedig természetesen a lemez dalainak részleteit hallhatjuk, amelyek már első hallásra is bíztatóak. Az albumot felvezető kislemez május 11-től lesz kapható, de a honlapról már letölthető egy emailcím megadásáért cserébe.

Figyelem, figyelem! Most kaptam a jó hírt, hogy a Ruby Suns beiktat egy budapesti koncertet is április 14-én, este 8 órától a Kamrában. Innen csókoltatok mindenkit, aki ezt elintézte. Nem kérdés, hogy én ezt a lehetőséget fogom választani.