Music Is My Radar

Bár a post témája nem ez, de érdemes kitérni arra az újabb valószínűtlen hírre, hogy Magyarországon fog koncertet adni a 29 tagú svéd, napsugaras naiv-popban térdig gázoló I'm From Barcelona, május 26-án az A38-on. Máris várom, mikor jelentik be a Wavves dunántúli turnéját illetve Brian Wilson előadását a nyírbátori művelődési ház kamaratermében. No, most viszont a tavalyi év egyik felfedezettjének két közeli koncertjére hívnám fel a figyelmet. A Seattle városából érkező Grand Archivest a Band Of Horsesból kivált Mat Brooke alapította, és ahhoz a Sub Pop kiadóhoz kerültek, ahol manapság Kurt Cobain helyett Brian Wilson szelleme kísért, ennek megfelelően az itt lévő zenekarokhoz hasonlóan (Fleet Foxes, The Shins, Blitzen Trapper) ők is szépen tudnak több szólamban énekelni, hátborzongatóan csilingel a gitárjuk, mindemellett peckes bajusz és bozontos szakáll növesztésére képesek, ahogy azt állítólag az IGAZI FÉRFIAK szokták. Tehát május 14-én Zágrábban biztosan fellépnek, és eddig úgy volt, hogy május 13-án Bécsben is, de a last.fm-ről lekerült ez a dátum, egyelőre nem tudom miért. Előbb-utóbb úgyis kiderül.

Az abszurditás határán bőven túl van a következő infó: április 10-én, pénteken Ruby Suns koncert Magyarországon, egészen pontosan Szegeden. Hogy mit keresnek itt és miért pont abban a városban lépnek fel, azt csak a magyarok istene tudja. Ez már majdnem olyan, mintha Szombathelyen lépne fel az Animal Collective. Vagy mondjuk a Super Furry Animals adna koncertet a salgótarjáni Tesco parkolójában. Szóval mindenki menjen, akinek lehetősége van rá, már csak azért is, mert ingyenes az előadás. És a híresztelésekkel ellentétben köcsög Ruby Suns rajongóból csak egy van az országban. LOL

A poptörténelem során rengeteg női nevet öntöttek dalba, azonban igazából csak egyetlen egy van olyan, amihez többször is sikerült maradandót alkotni. Ez pedig az Emily. Számomra mindig is furcsa és titokzatos hangzású név volt (magyar megfelelője Emília), az viszont még ennél is titokzatosabb, hogy egy-két kivételtől eltekintve csupa INDIE KOMPATIBILIS előadót ihletett meg. Vajon miért? Van valami titkos összeesküvés, amiről még nem tudunk? Lehet, hogy így üzennek egymásnak a különböző évtizedek zenészei? Lehet, hogy mindennek köze van Kennedy gyilkosához? Vagy ebben is a KOMMUNISTÁK keze van? Nos, a feltett kérdésekre nem találtam bizonyítékot, de fő az óvatosság. Íme hat dal Emily-ről. 

Egyszerre vicces és ismerős a szituáció. Egy zenekar a „semmiből”, suttogó propaganda (jelen esetben különféle zenei blogok), és David Bowie rajongása. Úgy van, kitaláltátok, erről joggal ugorhat be mindenkinek az Arcade Fire, és akkor még be sem tettük a lemezt. Mert első nekifutásra bizony az is megtévesztő. Rezignált énekhang, visszafojtott verzék, kirobbanó refrének, szívszaggató vonósok, aha, minket átvágtak, nekünk senki nem mondta, hogy megjelent az új Arcade Fire. A helyzet persze nem ilyen egyszerű. De előbb gyorsan fussuk át a tudnivalókat: londoni együttesről van szó, a zenekar agya viszont svéd, Simon Balthazar, aki 2006-ban gyűjtötte maga köré hangszerhalmozó barátait, csajt és fiút vegyesen. Négy kislemezt is kihoztak az elmúlt három évben, mire elérkeztek idei bemutatkozásukhoz, amit Amerikában vettek fel, az Interpol lemezekről ismerős producer, Peter Katis bábáskodása mellett. A Fanfarlo egyik erőssége pont az előbb emlegetett változatos hangszerparkban rejlik: a hagyományos dob-basszus-gitár-billentyű felállás mellett bevetésre kerül hegedű, bendzsó, mandolin, trombita, klarinét, harmonika, melodica és még isten tudja mi minden, de szerencsére nem magamutogató, vásári kivagyisággal, hanem ízlésesen, visszafogottan, a dalok hangszerelésébe szépen belesimulva. A Reservoir persze sokadszori próbálkozás után sem tudja levedleni a ráhúzott Arcade Fire bőrt, azonban minden egyes hallgatással újabb és újabb hatásokat bogarászhatunk ki magunknak: a fanfárokként megszólaló trombitákról az amerikai létére kelet-európai romantikában utazó Beirut, a néhol izgága énekről a Talking Headsből merítő Clap Your Hands Say Yeah, a végletekig kidolgozott, csilingelő zenei körítésről Sufjan Stevens, a dob-basszus grúvokról meg a posztpunk sivársága villanhat be. Ami pedig ezekből összeáll, az szívvel és lélekkel teli, modern és kortalan, emberközeli és monumentális, letargikus és reményteljes, szívfájdító és nyolc napon túl is ható. Nálam év debütálása eddig.

Fire Escape

I'm A Pilot

Klikk.

Nagy általánosságban elmondhatjuk, hogy a könnyűzene London, New York és Los Angeles mentén szerveződik (vicces adalék: vonalzóval leellenőrizhető, hogy szinte egy vonalban helyezkednek el a térképen), azonban jócskán akadnak szabályt erősítő kivételek. Elég csak Liverpoolra, Manchesterre, Athensre, Detroitra vagy teszem azt Bostonra gondolni. Most azonban az USA északnyugati csücskében található Seattle és Portland városáról lesz szó.

A felnőtté válásnál és egyáltalán a felnőtt létnél kevés borzasztóbb dolog van a világon. Szerencsére az emberiség még időben felismerte ezt a tarthatatlan állapotot, és feltalálta többek között az irodalmat, a filmet és a popzenét, hogy a bennünk lakozó örök gyereket legyen mivel elszórakoztatnia. A könnyűzene általában másról sem szól, mint felnőni képtelen tinédzserek minden kontrollt nélkülöző, vég nélküli marhulásáról. Pete Hobbs és Jof Owen duója, az angol The Boy Least Likely To még ennél is messzebbre ment, ugyanis kábé tíz évet tolatott vissza az időbe, hogy megmutassa, gyereknek lenni még ennél is jobb. Az új lemezük ugyanazokat az asszociációkat kelti, mint a 2005-ös nagy sikerű debütálásuk, a The Best Party Ever: nagycsoportos óvodások vagyunk, éppen kikeltünk az ágyból, a kakaó megivása után legózunk egyet a szőnyegen, majd kirohanunk a játszótérre, felépítjük minden idők legszuperebb homokvárát, kifocizzuk magunkat, hogy aztán édesanyánk jól összeszidjon minket, amiért koszosan érkeztünk haza. A zenei körítés ehhez igazodó, Belle & Sebastian és Kings Of Convenience zsánerű, kedvesen csilingelő, bendzsóval, xilofonnal, hegedűvel kísért, gitározós szoba-pop, elbűvölő, fülbemászó dalokkal. Egy lemez, aminek egyszerre örülhet a Simon & Garfunkel rajongó apuka és öt éves kisfia.

Kedves szemüvegesek, kötött kardigánosok, szobában gubbasztó naiv álmodozók, jó hírt hoztam. Nem, sajnos még nem jelent meg az új Belle & Sebastian, viszont lesz mivel kibekkelni a hátralévő időt, méghozzá ezzel a lemezzel itt.  A 2003-ban alakult Bishop Allen egy brooklyni zenekar, két gyerekkori barát, Justin Rice és Christian Rudder közös produkciója, amit a Harvard egyetem elvégzése után hoztak össze, és körülbelül ugyanazzal a minimalista, lüke, kedves, gyógyegér gitárpoppal szórakoztatják az arra fogékonyakat, mint New York hasonló városrészéből érkező, szintén kéttagú They Might Be Giants, az énekhangról meg az előbb emlegetett skótok dalos pacsirtája, Stuart Murdoch juthat eszünkbe. A Grrr… a harmadik albumuk a sorban, és én már most kinevezem 2009 egyik legszórakoztatóbb tavaszi lemezének. Egyszerűségükben nagyszerű, pár akkordos gitárpilinckázások; a háttérben finoman meghúzódó apró csilingelések, itt egy kis trombita, ott meg egy hegedű, lökött szövegek, és annyi gyermekien kedves-játékos, fülbemászó dallam, amennyit náluk sokkal ismertebb zenekarok három lemez alatt sem bírnak összehozni. Miután meghallgattuk, nincs más dolgunk, mint felvenni az állatmintás pólót, a bársonynadrágot, és meghívni a szemközti házban lakó lányt egy kétgombócos fagyira. Legyen mondjuk puncs és vanília.

Persze, nyilvánvaló, hogy most már mások is felférnének a 2008-as listámra. Beleestem a szokásos hibába: nem hallgattam meg kellő odafigyeléssel minden lemezt, és most kellett rájönnöm, hogy milyen kurva jó az a pár album, amiket két próbálkozás után félretettem. Az MGMT nincs köztük. Haha.

Nos, mielőtt tovább kalandoznék a múltban, lezárom a 2008-as évet. Szerettem volna méltó módon megünnepelni a húsz kedvenc lemezemet, ki is bontottam egy üveg bort, elkezdtem szépen-sorban lejátszani őket, de váratlanul betoppant egy megcsömörlött, kiégett zenerajongó ismerősöm, és tönkretette a bulimat. Lássuk mi lett belőle.