Music Is My Radar

Nos, kedves olvasó, ha tudni szeretné, milyen annak a filmnek a zenéje, amelyben Audrey Hepburn és Jean Seberg a Szajna-parti ücsörgést követően egy Aston Martinnal, nyílegyenes autópályán a bajkonuri kilövőállomásra hajt, hogy az Orion űrhajót vezető McLane parancsnok irányításával a Holdon landoljanak, akkor kérem, tegyen fel egy tetszőleges Stereolab lemezt a mikrobarázdás hangcuccára. Megteheti ezt akár a frissen megjelent albummal, a Chemical Chords-szal is, hiszen négy év után ismét felbukkant a brit popzene elmúlt tizenöt évének egyik legfurább képződménye. 

Akárhonnan nézzük is a dolgok állását, a popzene - az élet sok más területéhez hasonlóan - még mindig hímsoviniszta territóriumnak számít. Hiába került a képbe az elmúlt ötven évben rengeteg női előadó, százalékos arányuk így is elenyésző a férfi zenészekhez képest, arról nem is beszélve, hogy egy jelentős részük mögött dörzsölt pasik álltak, akik laboratóriumi körülmények között, patikamérlegen porciózták ki, hogy éppen milyen női karakterrel lehet betörni a piacra, ráadásul változatlanul hallani olyan véleményeket, miszerint a gitár csak férfi kezében állhat jól. Na, aki ezt vallja, annak remélem néhány csaj kettétör majd párat a hátán.

Mielőtt azt hinné a drága olvasó, hogy egy magyar népmesébe fogok belekezdeni, gyorsan közlöm, hogy szó sincs erről, bár a cikk témája annyiban köthető a magyarhoz, hogy most két hazai videó felé fordítjuk popzenére érzékeny radarjainkat.

Az a nagy helyzet, hogy most, így 2008 vége felé, Brian Wilsonnak lenni még mindig az egyik legjobb dolog a világon. Mondom ezt annak ellenére, hogy sajnos a Mester már kicsit rozzant állapotban van. Ez azonban nem akadályozta meg abban, hogy - némi segédlettel ugyan - elkészítse vadiúj szólólemezét, a That Lucky Old Sun-t, ami minden tisztességes év végi összesítésen rajta kell, hogy legyen. Rendhagyó módon fogom megünnepelni ezt a remek albumot, mert a Beach Boys pályafutásának legfontosabb dalai helyett tíz olyan számot választottam ki, amelyeket ugyan nem Brian Wilson írt, de a szellemisége ott lebeg mindegyik felett. 

Mielőtt rátérnék a lényegre, egy személyes történettel szeretném untatni a kedves érdeklődöt. Évekkel ezelőtt a net teljes átnyálazása közben akadtam egy Jack Cooper nevű manchesteri dalszerző-énekesre, akinek a világhálón fellelhető kedves, Simon & Garfunkel-es dalai két perc alatt levettek a lábamról. Pár közvetlen, meleg hangú mailváltás után árgus szemekkel kezdtem el követni pályafutását. Szólókarrierje sajnos hamar befuccsolt, mielőtt kijöhetett volna első lemezével, de nem sokra rá, már az angol szoba-Brian Wilson, Jim Noir zenekarában gitározott, majd onnét is továbbállva összetrombitálta a szintén helyi, 2005-ben megszűnt Alfie két tagját meg pár haverját, megalakította a The Beep Seals-t, és nyár közepén elő is álltak debütálásukkal.

Persze, tudom, most akár szó is érhetné a ház elejét, de a teljes objektivitásra történő  törekvésem ellenére azt kell, hogy mondjam: a Things That Roar az egyik legjobb angol gitárlemez az idén. Szó sincs indie-ről, se nyomorult nu rave-ről, vagy posztpunkról; csak jó dalokról, emlékezetes dallamokról; Beatlesről, Beach Boysról és Zombiesról; meg a nyári késő délutánokról, meg bájosan balzsamos vokálokról, meg bizsergető gitár- és orgonatémákról, meg jó időben és jó helyen elpöttyintett hangszerelési finomságokról, szóval mindenről, ami fényévnyi távolságra esik az egyre érdektelenebbé váló angol színtértől. És ha nekem nem, akkor legalább az album producerének, Kurt Cobain egyik kedvenc zenekarának, a skót Teenage Fanclub egykori vezetőjének, Norman Blake-nek; vagy a Beep Seals névadójának és haverjának, a Flaming Lips énekesének, Wayne Coyne-nak higgyetek. Vagy töltsétek le, és ellenőrizzétek le magatok.

Úgy látszik az idei Sziget igazi csemegéit nem a Nagyszínpadon kell keresnünk, hanem egészen máshol. A Converse Wan2 sátor külföldi felhozatala az átlagos színvonalat meghaladó, viszonylag izgalmas programmal kecsegtet. Itt lép fel Adam Green, a svéd-argentin dalszerző-énekes mormota, José González, valamint ajánlónk főszereplője, a Kaliforniában született, de jelenleg Párizsban élő attraktív dalos pacsirta, Brisa Roché.

Nem akarom ismételni magamat, de amint azt már egyszer ugyanennek a zenekarnak a kapcsán megállapítottam, a pofonegyszerű beatzenénél kevés jobb dolog van a világon. A The Coral szeptemberben két cd-s formában összegyűjti a slágereit, valamint különféle ritkaságokat, és feltesznek rá egy új dalt is, Being Somebody Else címmel. A szám nemrég felkerült a zenekar honlapjára, így mi is szépen letesztelhetjük. A Coral dalaiban az a jó, hogy azonnal működnek, nem kell hozzájuk fellapozni semmilyen poplexikont, nincsenek benne hipster kikacsintások; se nagyon menő, sznob utalások, csak oda találnak, ahová kell, bele a szívünk közepébe, hadd fájjon. Most éppen egy megható vonóshangszereléssel fejtik ki az előbb említett hatást. Instant klasszikus, ehhez kétség sem férhet.

Már megint Svédország. Egyre inkább kezd beigazolódni az a gyanúm, hogy az IKEA-nak van egy popzenére szakosodott részlege, ahonnan fehér ruhás mérnökök, időközönként piacra dobnak pár formatervezett együttest. Most éppen egy csajzenekarral leptek minket. És milyen jól tették. A Those Dancing Days persze nem egy tipikus lányzenekar, a stockholmi csajok maguk írják a dalokat, ráadásul a hangszereket is szépen elosztották maguk között. Lemezük még nincs, hiszen ketten közülük még a gimi padjait koptatják. Biztos mondták a szülők: stúdióidő csak érettségi mellé jár, kislányom. Egy EP-jük azért már napvilágot látott tavaly Svédországban, majd egy angol kiadóhoz szerződtek, és album is várható állítólag még az idén. A zene nem meglepő módon a hatvanas évek irányába mutat, azon belül is a girl groupok kedves-bájos hancúrozásait lehetne megemlíteni, főleg a Mekk Eleket idéző Hammond orgona futamok miatt, bár az ének nem annyira dallamos, sőt mintha éreznék egy kis távolságtartó visszafogottságot is, de ez biztos az időjárás miatt van, meg azért a dalok a maguk módján másznak azonnal a fülbe, szóval aggodalomra semmi ok. Az énekescsaj, Linnea Jönsson, a göndör fürtjeivel és huncut mosolyával, pedig igazán elbűvölő. Ezt ti is leellenőrizhetitek ebben a videóban. Szóval egy magyar rajongójuk már biztosan van.

Böcsületes zenebuzi bizony nemcsak év végén állít ám össze listákat, hanem életének minden nyomorult pillanatában keresi az alkalmat és ürügyet arra, hogy – a kívülállók számára – furcsa szenvedélyének hódolhasson. Most azonban teljesen kézenfekvő oka van annak, amiért összeszedtem pár lemezt: eltelt fél év 2008-ból, szóval nézzük akkor hónapokra lebontva, milyen albumok okoztak nálam átmeneti pulzusszám-emelkedést. Megjegyzés: a hónapoknál picit csaltam, mert több lemez is kijött márciusban ill. áprilisban, így értelemszerűen az előtte vagy mögötte lévő időszakra tettem át őket.