Music Is My Radar

Ez a „rovat” úgy tűnik, hogy az USA elnökeihez hasonlóan búvópatakszerűen tűnik fel a blogomon, pedig nagy elánnal vetettem bele magamat, összeírtam milyen lemezekről szeretnék értekezni, bár tudtam előre, hogy a lustaságom előbb-utóbb erre is rátelepszik majd. No de sebaj, most folytatjuk egy valóban ritka kinccsel. Nem akarok túlzásokba esni, de szinte feláll a szőr a hátamon, ha belegondolok, hogy minek a birtokába jutottam. A dal interpretációját Fabienne Delsol tavalyi, nagyszerű lemezén hallhattuk, Leave Her For Me címmel. Tisztában voltam vele, hogy az album tele van feldolgozásokkal, a legtöbbnek sikerült is kideríteni az eredetijét, viszont erről csak nemrég tudtam meg, hogy ez bizony Lou Reed legeslegelső szerzeménye, 1958-ból! 16 éves korában rögzítette két gimis haverjával, Phil Harris-szel és Al Waters-szel, egy szaxofonos kíséretében The Jades néven. Reed bájos doo-wop dallam mögött a háttérben dudorászva ritmusgitározik. A dal hangulatához már csak pöttyös ruhás, ábrándozó, frufrus csajokat kell odaképzelnünk, és máris helyben vagyunk. Nem csoda, hogy a szám ennyire megihlette Fabienne-t. Szóval fogyasszátok egészséggel!

Eredeti

Feldolgozás

Most, hogy úgy néz ki Adam Green is fellép a Szigeten (az én kurva nagy örömömre), egy nagyszabású írásban tekintjük át életét és lemezeit. Ezúton csókoltatjuk Jason Reitman, rendezőt és Ellen Page, színésznőt. Az még hagyján, hogy ránk szabadítottak egy elbűvölően bájos mozit, a Junót, de ízlésesen és gondosan válogatott filmzenéjükre felpakolták Kimya Dawson szólószerzeményeit, és egykori zenekarának, Moldy Peachesnek az Anyone Else But You című slágerét, így remélhetőleg széles körben válhat ismertté a duó férfi tagjának, Adam Greennek is a neve. Ez a 27 éves hányaveti, nagyvárosi dalnok ugyanis már ötödik lemezén (a most márciusban megjelent Sixes & Sevenst is beleértve) ontja magából a szürreális és abszurd humorban „gőzölgő”, lenyűgözően slágeres dalait.

Tökéletes nap a mai: nem elég, hogy a nyomorult felhők közül végre kikandikált a nap, de a tavaly, július 11-ei bécsi The Coral koncert is a "hálómba" akadt. Köszönet a Petőfi Rádiónak, valamint Vicker „fedőnevű” fórumozónak, aki rögzítette és megosztotta velünk.
Nem fogok hosszan ömlengeni a zenekarról, mert azt már többek között itt is megtettem. Az enyhén szalonspicces állapotom miatt kicsit más koncertre emlékeztem, de visszahallgatva meg kell állapítanom, hogy kurva jó volt a zenekar azon a hűvös nyári estén. A linken most mindenki meghallgathatja milyen az, amikor a Mersey-beat és a pszichedélia nem fakezű, töketlen kontárok, hanem tehetséges és szellemes fiatalok keze közé kerül. Egyszerűen nagyszerű, ahogyan ezek a húszas éveik közepén járó srácok a liverpooli zenei gyökerekhez nyúlnak: úgy szólnak a gitárok, ahogy kell, az orgona ilyen gyönyörűen utoljára talán 1964-ben tudott remegni, Syd Barrettet és az egykori The La’s frontember, Lee Maverst egyszerre megidéző James Skelly hangjától meg néha a szív facsarodik, néha pedig az állunkat kell alátámasztani. A koncert ékesen bizonyítja, hogy a pofonegyszerű beatzenénél kevés szebb és jobb dolog van a világon. Jó szórakozást hozzá!

The Coral, Bécs, 2007. július 11.

A nőnap hatása úgy látszik, még nem akar múlni, mert egy újabb csaj került a látóterembe. A minap olvastam egy jó kis interjút egy fiatal filmrendezőnővel, Horváth Lilivel, és a beszélgetés végén megkérték, hogy válasszon ki pár dalt az Ipodjáról, és meséljen róluk. Itt figyeltem fel a Soko nevezetű énekes csajra, akinek - dalait meghallgatva - körülbelül 3 másodperc alatt rajongója lettem. Hálás köszönet Lilinek.