Music Is My Radar

Akik torkig vannak Brian Wilsonnal, a Beach Boys-szal, és azokkal a zenészekkel, akik őt tekintik fő ihletforrásnak, azok máris kattinthatnak az egérrel. Aki viszont tudni szeretné, milyen érzés begombázva elautózni az óceán partján Ventura városától Los Angelesig, majd Afrika érintésével Új-Zélandba átrepülni, és végül megmártózni a Csendes-óceánban, annak csak azt tudom ajánlani, hogy továbbra is tartson velem, főleg ezen a téliesnek tűnő tavaszi napon.

A Grammy átadók megtekintésével kábé akkor hagytam fel, amikor a U2 23856494-szerre is megkapta a legjobb rockzenekarnak, rockdalnak és egy falusi kocsma presszó szintijén előadott legjobb U2-feldolgozásnak járó díjat. (Zárójeles megjegyzés: a legelképesztőbb mégis az, hogy idén, amikor a U2 már ki tudja hány éve nem jelentkezett új lemezzel, ismét jelölik őket, ráadásul egy John Lennon dal, az Instant Karma feldolgozásáért, a legjobb rockelőadás címszó alatt...) A teljesen érdektelen zenekarok rongyrázását bemutató műsort minden tisztességes és jóérzésű zenerajongó már évek óta nagy ívben elkerüli. Azért -  hogy ne legyünk teljesen igazságtalanok - szökőévente előfordul, hogy valóban olyan előadókat jelölnek különböző kategóriákban, akik tényleg megérdemlik. A holnapi ceremónián szerencsére ismét van kinek szorítani. A legjobb rocklemez címre pályázik a Wilco a Sky Blue Sky című kiváló albumával, míg az alternatív lemezek között ott van a Shins, a Wincing The Night Away-el. A teljes lista megtekinthető itt. 

A poptörténelemből számtalan példát tudnánk találni arra, hogy egy zenekar feloszlása után a tagok, az addigiaktól gyökeresen eltérő hangulatú dalokban és zenei megoldásokban mártóznak meg, ám ha egy art-dance-punk trió fekete tagja kamara-pop, folk és country határvidékéről merítő lemezzel jelenik meg a placcon, akkor bizony a még sokat látott/hallott zenehallgató is tanácstalan fejvakargatással reagál a váratlan húzásra. A play gomb megnyomása után nagyjából ugyanaz a kérdőjel jelent meg a fejem felett, mint amikor először hallottam a Los Angeles-i Love zenekar 1967-es remekművét, a Forever Changes-t vagy mondjuk bármelyik Tv On The Radio albumot: ezeket a dalokat valóban egy fekete srác írta? Nem csalás, nem ámítás; a válasz: igen.

A két évig létező, és egy stúdiólemezt kiadó londoni Test-Icicles 2006-ban mondta fel a szolgálatot. A zenekar amerikai származású, szemüveges, fekete bőrű gitárosa, Devonte Hynes 2007 elején átruccant Nebraskába, hogy Lightspeed Champion név mögé „beállva”, baráti zenekarok tagjainak (Emmy The Great, Tilly And The Wall, Cursive) segítségét igénybe véve, felénekelje, és szalagra vegye megírt szerzeményeit. A Falling Off The Lavender Bridge egy akusztikus hangulatokban dagonyázó, remekül megírt barokkos vonós- és fúvóstémákkal körülbástyázott; steel gitáros, folkos-countrys, női vokált is bevető, melankolikus és vidám hangulatok között ingázó, emlékezetes dallamokban gazdag album lett. Instant slágert (Tell Me What It’s Worth), egy dalba több számnyi ötletet belezsúfoló tízperces „miniszimfóniát” (Midnight Surprise), és a Beatles kamara-popos dolgait ízlésesen megidéző cuccot (Devil Tricks For A Bitch) is tartalmazó lemez mindezek mellett nagyszerű példája az antirasszizmusnak. Ahogyan anno a fehér zenészek túrkáltak könyékig a fekete zenei hagyományokban, úgy tenyerel bele Hynes a hatvanas évek „fehérebbik” felébe, és olyan megkapó szeretettel és természetességgel olvasztja a saját zenéjébe, hogy a lemez lejárta után már eszünkbe se jut a cikk elején feltett kérdés.

Galaxy Of The Lost

Tell Me What It's Worth

Myspace-en meghallgatható az egész lemez

"Szeretem, ami a gyerekkorra emlékeztet, azt, ami naiv, de félelmetes is. Olyasmi ez, mint az álmok világa, ami érzelmeket ad át, anélkül, hogy szavakra lenne szüksége. Van gyermeki oldala, de nem mindig naiv, félelmet is kelt. Mindig imádtam a kelet-európai – főleg cseh – rajzfilmeket. A kedvencem a Süni a ködben, amire az első Björknek készített klipem, a Human Behaviour is visszautalt." 

Számomra azért Michel Gondry az egyik legfontosabb „művész”, aki csak létezik per pillanat a világon, mert munkái minden olyan dolgot megtestesítenek, amiket én egy „művészeti alkotásban” – dalban, lemezben, filmben, könyvben, stb. – szeretek. Egyszerre közvetítenek játékosságot, humort, kedvességet, bájt, naivitást, abszurditást, infantilizmust; ugyanakkor tele vannak érzékenységgel, álomszerűséggel, elvarázsoltsággal, szívszorítással; és igen, néha félelemmel is.

A legtöbb zenerajongó már biztosan eljátszott egyszer azzal a gondolattal, hogy vajon melyik zenész bőrébe bújva állna legszívesebben a színpadon. Iszonyú nehéz kérdés, a szóba jöhető előadók száma ugyanis gyakorlatilag „végtelen”. Választ én is csak abban az esetben tudnék adni, ha valaki pisztollyal a kezében azzal fenyegetőzne, hogy elégeti az összes cd-met, és letörli az mp3-kat a gépemről. Nos, a választásom ilyen lélekörlő helyzetben egyértelműen Joel Gion-ra, a Brian Jonestown Massacre tamburinos „paprikajancsijára” esne. A kiválóan sikerült Dig! legkarakteresebb szereplője vásári bohócként remekül ellenpontozta Anton Newcombe messianisztikus jellemvonásait; nagyra nőtt gyerekként, álflegma arccal előadott jelenetei a rocktörténetet dokumentáló filmek legviccesebb jelenetei közé tartoznak. Zenei teljesítménye – a zenekarban betöltött helyének megfelelően – viszont a zéró felé tendált. Éppen ezért a fene se gondolta volna, hogy egy egészen ügyes dalszerző lapul a pofaszakáll mögött.