Music Is My Radar

Örömmel és büszkén jelentem, hogy a Music Is My Radar végképp elindult a gerontofilosodás szarkalábakkal és ráncos homlokokkal szegélyezett rögös útján! A most következő előadó már nem a negyvenesek, hanem az ÖTVENESEK táborát erősíti! Atyaég, mi lesz még itt, PROTÉZIS ROCK???!!! Na jó, azért megijedni nem kell, hiszen mégiscsak Mark Oliver Everettről, az Eels mögött álló, néha morcos, de azért alapvetően csupaszív (és csupaszőr!) Férfiról van szó (aki nem ismerné esetleg, annak ajánlom a Recorderre írt cikkemet a Témában). 

Februárban jön a tizedik lemeze, Wonderful, Glorious címmel, amit jól meg is turnéztat a Világban és nagy örömömre Ausztriáig is elmászik vele, ahol kapásból négy koncertet is ad! Négyet, basszus, szóval azt is mondhatjuk, hogy gyakorlatilag osztrák miniturnét bonyolít le tőlünk néhány kilométerre! Salzburg (április 14.), Graz (április 19.), Linz (április 20.), Bécs (április 21.)! Megáll az ember esze, de tényleg! Hahó, magyar koncertszervezők, jól figyeltek?! Részemről Graz és Bécs jöhet szóba, remélem valamelyik összejön. Addig is itt egy dal az új lemezről.

Már éppen írni akartam, hogy csak nagyon kivételes esetben szoktam középkorúság küszöbén álló nők és férfiak lemezeit a szívem alatt melengetni, amikor rájöttem, hogy ez mekkora hülyeség, hiszen 2012-ben és 2011-ben is 40 év körüli Férfiak álltak az évvégi listám csúcsán (Gruff Rhys és Cian Ciaran), aztán idén itt van a Yo La Tengo albuma ugye (akik már jócskán benne is vannak a Korban), szóval a "nagyon kivételes esetben" helyett akár használhatnám a "rendszeresen" kifejezést is, pláne, hogy néhány év múlva én is közel kerülök ahhoz az életkorhoz, ami egészen hátborzongató érzés. :((((((((((((((

Az idén 53 éves Debsey Wykes éppen 40 körül járt, amikor 1999-ben és 2001-ben megjelentetett két lemezt Birdie név alatt, Paul Kelly segítségével, aki korábban a Saint Etienne élő felállásában gitározott és ahol Debsey is háttérvokálozott néha. De Debsey már a 80-as évek elején túlesett a maga tinikorszakán, az izgága poszt-punk csajzenekarnak, a Dolly Mixture-nek az élén, így aztán semmi akadálya nem volt annak, hogy Felnőtt, Érett Nőként is kiadjon albumokat. És nem is akármilyeneket, mert a Some Dustyt és a Triple Echót is nekem találták ki, hiszen az orgonával, fúvósokkal, vonósokkal kísért alacsony vérnyomású, fülbemászó popdalok a Stereolab nyugisabb oldalára visznek, egészen pontosan egy kanapéra, vasárnap délután, a bögre teák, a mellények, a ruhazsebkendők és a meleg takarók jólesően otthonos, ám persze egy picit unalmas világába. Vagyis pont az enyémbe. 

A most következő két zenekarnak semmi köze nincsen egymáshoz, egyszerűen csak ahhoz volt kedvem, hogy egy posztban meséljek róluk. Igaz, olyan nagyon sokat nem is kell beszélnem, hiszen mindketten ott voltak a 2012-es listámon és évközben is jártattam a számat már a zenéjükről. 

Mondjuk a Charlie Boyer & The Voyeurs egészen konkrétan nem szerepelt a blogon, de az énekes (igen, Charlie Boyer) két korábbi zenésztársával csinálta meg tavaly a harmadik kedvenc lemezemet, Electricity In Our Homes név alatt. Ők sajnos már fel is oszlottak 2013-ra, de Charlie nem tétlenkedett, hiszen még az EIOH működése közben megalakította új együttesét, és októberben ki is adták az első kislemezt (I Watch You), ugyanazzal a zaklatott, ideges énekhanggal, ugyanazokkal a zaklatott, ideges gitárokkal, szóval olyan nagy hiányérzetem egyelőre nincs is. 

A listámon 10-dik helyen szereplő svéd Death And Vanilla mágikus retrofuturista psych-popját sem kell bemutatnom, vadiúj kislemezt hoztak magukkal az új évre From Above címmel, amin pontosan a jól ismert mágikus retrofuturista psych-pop érhető tetten, úgyhogy el is hallgatok, ti pedig hallgassátok meg szépen.  

És még annyit így a poszt végére, hogy végre beadtam én is a derekam, és összekötöttem a blogot a hülye facebookkal, ezt elsősorban a google readeres olvasóimnak mondom, hiszen ott nem jelenik meg a posztok alatt a TETSZIK gomb, szóval akinek megtetszett a zene vagy a szöveg, vagy neadjisten egyszerre mindkettő, nyugodtan dobjon rá egy lájkot, mert így még több emberhez juthatnak el a Beach Boys dallamok, a csilingelő twee popcsodák, a szintis lányok, a fiú-lány duók, de hát nem is sorolom tovább, hisz tudjátok. 

Szeretem Amerikát, pedig még soha nem voltam ott. Mert szeretem apukámat és anyukámat. Mert apukám 27 évesen, 1971-ben járt először kint. Én akkor még nem éltem. Munkahelyi kiküldetésben volt a keleti parton, dolgozott, hetekig-hónapokig. És hosszú leveleket valamint képeslapokat küldött haza anyukámnak. Kedves, aranyos, egyszerű, szeretettel teli leveleket, képeslapokat ("a helybeli bevásárlóközpontban, ami egyébként csodálatos, vettem mintás, bordó színű jerseyt, remélem tetszeni fog, ezenkívül vettem még egy rúzst, mert az elsőnél, azt hiszem, nem találtam el a megfelelő szint"). És ezek a levelek és képeslapok az én kezemben is voltak, amikor még kicsi voltam, a 80-as években. Nekem ezek jelentették Amerikát. És most is ezek jelentik. Képeslapok New Yorkról, Washingtonról, a Niagara-vízesésről, isten háta mögötti kisvárosokról, útszéli motelekről, tavakról, erdőkről. 

Amikor hallgatom a Yo La Tengo dalait (most éppen az idei, Fade című 13. lemezüket), mindig ezek az ősszel, októberben-novemberben készült képeslapok jutnak eszembe. Legfőképpen a kisvárosokból küldött lapok (hiszen a Yo La Tengo is egy keleti parti kisvárosban, Hobokenben alakult). Wellsboróból, Corningból, Elmirából. Soha nem hallott nevű, de kedves, aranyos, szeretettel teli, egyszerű városok. Szerények, takarosak, ahol általában nem történik igazán rendkívüli dolog. Vagy ha történik is, azt sem verik nagydobra. Pont mint a Yo La Tengo dalai, amelyek pontosan ezért találnak szíven. És ha valaki egyszer majd megkérdezi, hogy mi a kedvenc idézetem, akkor mostantól a csendes katarzissal felérő Ohm nyitó mondataival fogok válaszolni: "Sometimes the bad guys go right on top, sometimes the good guys lose, we try not to lose our hearts, not to lose our minds". 

Igazán, de tényleg igazán nem érheti szó a ház elejét, hiszen már az év második posztjában megérkeznek a hőn áhított, a gyakorlatilag remegve várt Beach Boys dallamok! A 22 éves Jack Robert Hardman angol létére nem a Beatlesre, hanem a kalácsképű Brian Wilsonra izgul, ez a tavalyi száma (Plymouth) a bizonyíték rá, ami már a címében is a Smile egyik dalára utal. De akiket egyáltalán nem érdekelnek a Beach Boys vokálok, hanem csak egy Szép Számot szeretnének hallani, azok is megtalálják a számításukat.

HÁT EZ NEM LEHET IGAZ! MEGHALOK MINDJÁRT! GYŰLÖLÖM! U.T.Á.L.O.M.!!! Szóval ugye azt mondtam, hogy januárban csak az Ünnepi Poszt lesz, de nem, egész egyszerűen ezt nem tehetem meg. Elindult egy újabb tetves év, dőlnek a csapból, ömlenek az égből az új lemezek, olyat nem lehet csinálni, hogy egy hónapot kihagyok, mert akkor egyenesen az ÓKORBAN találom magam, hogy ROHADJON MEG AZ EGÉSZ HÜLYE INTERNET! :((((((((((((( 

Tehát itt egy vadiúj lemez (ez a címe, jó hosszú, nem írom le), az elkövető a kaliforniai Foxygen (tavaly debütáltak), és azért tartom rendkívül érdekesnek, izginek és szórakoztatónak, mert két homoszexuális néger énekel rajta csodaszép Beach Boys dallamokat!!! NEM, EZ NEM IGAZ, NEHOGY ELHIGGYÉTEK, CSAK HAZUDTAM!!! Két hófehér srácról van szó természetesen, akik egyszerre akarnak Ariel Pink és Bob Dylan lenni, és tudom, ez így elsőre elég furán hangzik és szinte teljesíthetetlen feladatnak tűnik, de mégis, szerintem egészen ügyesen sikerült a megvalósítás. Eközben pedig megírták 2013 egyik legnagyobb slágerét (a címe Shuggie) aminek a bevezetőjéről bármelyik tetszőleges előadó eszembe juthatott volna a - FIGYELEM! - Fásy mulatóból!!!!!!!!!!!!!!!!! Később előkerülnek hiphop ütemek, pápápá vokálok, gospeles dallamok, funk, és mindez három és fél percben, TELJES KÁOSZ ÉS ŐRÜLET AZ EGÉSZ, miközben gombolyagszerűen beletekeredik a fülbe, de úgy, hogy aztán képtelenség onnan kihúzni! És a San Francisco is fantasztikus!

Ezzel a poszttal végérvényesen lezárom az évet, és persze zene is jár hozzá: a "2012 legkirályabb tök ismeretlen dala, amit év végén fedeztem fel" kategória győztese nálam toronymagasan a chicagói The Marble Vanity You Can't Step On A Rainbow című száma, ami nem lógott volna le a 60s psych-pop Dísznégerének, Arthur Lee-nek (Love zenekar) a klasszikus lemezéről, az 1967-es Forever Changesről. Köszi the finest kiss!

Köszönöm szépen azoknak, akik ebben az évben is hozzám (is!) fordultak zenéért (vagy csak olvasni), hálám nem sokáig várat magára, csupán január végéig kell kibekkelni, mert egy poszt jön most csak abban a hónapban, az viszont Ünnepi Poszt lesz, hiszen 5 éves lesz a Radar! Döbbenetes! Az ötlet már kész, a megvalósítás kicsit bonyolultabb, de a szerkesztőség minden erejével azon lesz, hogy létrejöjjön a MINDENT ÁTHATÓ szeretettel készülő Mű! BUÉK!

Hát ismét elérkezett az idő, hogy beszálljunk a Világ Egyik Legértelmetlenebb Időtöltésébe, az évvégi listák összeállításába, amit természetesen azért találtak ki a jóléti államokban unatkozó srácok, mert éppen nem volt csajuk, és azt remélték, hogy ettől majd lesz nekik. KURVA NAGYOT TÉVEDTEK! :((( Szóval elkészült végre a 2012-es listám, visszafelé számoztam, hogy lehessen IZGULNI, és most kivételesen írtam is minden lemezhez pár mondatot, amúgy is régen volt itt rendes poszt, úgyhogy jó szórakozást hozzá, illetve azokhoz a listákhoz is, amiket a felhívásomra a Drága Olvasók elküldtek! Nagyon köszönöm és egyenként puszilom őket! :-*** Boldog Karácsonyt és Új Évet!

A szép és nemes hagyományt persze nem szeretném megszakítani, úgyhogy akinek van kedve, az küldje el legyen szíves a musicismyradar2008@gmail.com címre a kedvenc idei lemezeit, mondjuk december 15-ig. Előre is köszi!

Viszont még azt szerettem volna mondani, hogy most egy kis szünet következik, szóval idén már senki ne számítson itt posztokra, de azért semmiképpen se menjetek sehová, mert jövőre folytatás! Addig is szevasztok! (kép via hapman)