Music Is My Radar

Hiszen kijött a Saturday Looks Good To Me új, a fülünket apró darabokra csilingelő kislemeze, az Invisible Friends! Amitől még az is szerelmes lesz, aki amúgy egyáltalán nem az, aki meg már szerelmes, hát annak ettől LÁNGOKBAN FOG ÁLLNI A SZÍVE! És hogy mit kell tudni a zenekarról? Nem sokat, csak annyit, hogy ők írták a Since You Stole My Heart című számot, ami az egyik legkedvesebb dalom az egész Univerzumban! Új lemez májusban. 

Amikor az ember azt hinné, hogy ismeri az összes walesi pszichedelikus popzenekart, akkor egyszer csak érkezik egy nagyszerű tipp (köszi vixton!), jön a rácsodálkozás, majd végül a rajongás. Gruff Rhyshez és Euros Childshoz hasonlóan Carwyn Ellis (aki gyakorlatilag egymaga a Colorama zenekar) is a kisujjából pöcköli ki a mágikus psych-pop dallamokat (és néhol a Kinkset), de úgy, mintha reggel, délben és este is ezt zabálná két pofára, és valószínűleg így is van.

Mert gondolom Walesben a boltban is psych-pop dallamokat lehet vásárolni. Kérek 10 deka psych-popot! Most akkor mit egyek vacsira, fagyasztott psych-popot vagy sajttal töltött, vasalt psych-popot? Hú, nekem az a psych-pop még elég éretlennek tűnik, inkább azt a pirosat választom! Az a hatos kiszerelésű psych-pop éri meg jobban vagy vegyek inkább egy sima 2 litereset? Müzlis psych-popot fogok enni reggelire! REMÉLEM HAMAROSAN LESZ PSYCH-POP MENÜ A MEKIBEN!!!!!!!!!!!! Ennyi, hallgassatok Coloramát (ezt a két lemezt: Box - 2010, Good Music - 2012)!

"Ha most nem írnék egy cikket is arról, hogy ki volt Kevin Ayers, akkor csupán a következő két videóval szemléltetném: az első egy 1970-es koncertfelvétel, ahol éppen az abban az évben megjelent második szólólemezének, a Shooting At The Moonnak az egyik legjobb dalát, a Clarence In Wonderlandet játssza, ami már önmagában is felér egy tropical Syd Barrett-látomással, de olyan hányaveti és laza előadásmód párosul hozzá, hogy arra nincsenek szavak. Vagyis biztos vannak, csak még nem találtam meg. A másik szintén egy élő felvétel, 1972-ből, egy stúdióból, ugyanarról az albumról a nyitó dal, a May I?, aminek persze ugyancsak fantasztikus az előadása, de én mégis inkább a szám után történő integetésre és a vállrándítással kísért mosolygásra helyezném a hangsúlyt, ugyanis pontosan ez Kevin Ayers esszenciája, ez a vállrándító hozzáállás, ami végig jelen volt pályafutásának minden pillanatában" - itt a teljes írás. RIP! :(((

Sziasztok, bemutatom Nektek Új Szerelmemet, a neve Nedelle Torrisi! <3333333333 Nagyon sok szuper kép van róla az interneten, nem tudtam, hogy melyiket tegyem ki, szóval most hirtelen ezt a cukit választottam (de mutatok VADÍTÓAN SEXY fotót is :PPPPPPP), remélem Nektek is tetszik! ;))))))))))))))))))))))))))) Még csak pár hete járunk, de olyan, mintha évek óta ismernénk egymást! <33333333333333 Nedelle zenész, mi más! :PPPPP <3333333

Vannak saját szólólemezei, azok többnyire ilyen kis aranyos akusztikus prüntyögések, aztán vannak zenekaros dolgai is, például a Cryptacize, az meg ilyen bolondos, kísérletező pop, mondjuk nem csoda, hiszen zenésztársa, Chris Cohen a Deerhoofnak is tagja volt. És Nedellének olyan barátai vannak, mint Jens Lekman, a Xiu Xiu zenekar, Ariel Pink, vagy éppen Sufjan Stevens, akinek több turnéján is háttérvokálozott! <3333333333333 Ismerkedjetek meg vele Ti is, persze a Fiúk csak messziről nézhetik! :PPPPPPPPPPPPPPPPPPPP 

„Olyan, mintha zselatintavon csónakáznánk a kedvesünkkel időtlen ideje már” – hát, azt hiszem, ez simán a legszebb és legkedvesebb sorok közé tartozik, amit valaha olvastam popzenéről, mert szerintem benne van a könnyűzene lényege. Szól valami ellenállhatatlan ritmus, valami szívfacsaró, mézédes dallam, ti pedig fogjátok egymás kezét és „zselatintavon csónakáztok”. A fenti idézet még egy 1997-es Z Magazinban volt (Kaposi Kálmán írta le), az akkor éppen aktuális Stereolab lemez kapcsán (Dots And Loops), és bár pontosan illik a ’Lab zenéjére is, de ugyanúgy ráhúzható bármire.  

Például a The Pastels és a Tenniscoats közös dalára, pont a Stereolabra hajazó Vivid Youthra is, ami a 2009-es közös lemezükön, a Two Sunsetsen hallható. A The Pastels visszatérőben, ezért gondoltam, hogy ejtek néhány keresetlen szót erről az albumról, hiszen félig-meddig ez is visszatérésnek tekinthető akár. Látszólag két egymáshoz egyáltalán nem illő zenekar: a kísérletező popzene felől érkező, japán fiú-lány duó, a Tenniscoats és a kardigános twee pop császára, a skót The Pastels. Hát tök egyértelmű, nem? És mégis, bár a lemez kicsit egyenetlen színvonalú, de az előbb emlegetett Vivid Youth, a Two Sunsets, a Song For A Friend mind-mind olyan dalok, amelyektől hajszálpontosan el tudjuk képzelni, hogy milyen lehet egy kardigános lánnyal üldögélni egy tokiói büfé retrofuturista díszletei között, miközben kifelé bámulunk az ablakon, és belesüt a nap a szemünkbe. 

Bár nem sokat értettem belőlük, de gyerekkoromban nagyon szerettem nézni a tudományos dokumentumfilmeket, amikből rengeteget vetítettek a 80-as években. Külön szerettem a dörgő hangú narrátorokat. Manapság sajnos nem hallani dörgő hangú narrátorokat. Bárcsak dörgő hangú narrátor lehetnék és tudományos szövegeket mondanék dokumentumfilmek alá. Minden jobb lenne, ehhez kétség sem férhet. 

Angliában is voltak ilyen sorozatok, például a BBC-n a Tomorrow's World (ahogy felvezetik a műfüves részt, az teljesen hibátlan, természetesen SZTK keretes szemüvegben és kardigánban szeretnék én is egyszer a műfűről beszélni). És erről a sorozatról nevezte el magát egy duó is, ami mögött nem akárkik állnak: az Air zenekar egyik fele, Jean-Benoit és a New Young Pony Club egykori szintis csaja, a szexi Lou Hayter (remélem figyelitek, milyen fantasztikusan pipáltam ki a kedvenc zsánereim közül kettőt is, a fiú-lány duókat és a szintis csajokat!). A zene pedig ennek megfelelően analóg szintis, retrofuturista, hűvös-szexi énekhanggal terhelt. Lemez áprilisban. 

Hát, továbbra is eltökélt szándékom, hogy az orrotok alá dugjak minden olyan együttest, amelyiket megérintett a hatvanas évek psych-popos vagy éppen folkos szele, ha akarjátok, ha nem. Úgyhogy nincs mit tenni, következzen két brooklyni zenekar, amelyek az Elephant 6 kiadó környékéről indultak, ráadásul átfedés is van a tagok között és (szerintem!) legjobban sikerült lemezeiket 1999-ben adták ki. 

Sasha Bell és Jeff Baron (akinek a tesójáról, Jennifer Baronról már dumáltam) a közös pontja a The Essex Greennek és a The Ladybug Transistornak: az előbbit alapították, az utóbbihoz csak később csatlakoztak. Bár a rajongás a hatvanas évekért és az aranyos, kedves hangvétel mindkét esetben alapélmény, de mégis jól látható és különválasztható, hogy az EG-t inkább a folkosabb, míg a LT-t a barokk/kamara popos vonal érdekli jobban.

Választani persze egyáltalán nem tudnék, hiszen mindegyiket másért szeretem: az Everything Is Green (az Essex Greentől értelemszerűen) a kislányos ének, a poros orgonahangok és az angol folkos (Fairport Convention) hatások miatt bűvöl el, míg a LT lemeze, a The Albemarle Sound a tágasabb és dúsabb (vonósok, fúvósok) hangszerelés okán lett azonnal kedvencem, na meg persze az Oceans In The Hall című számért, amibe én egészen konkrétan szerelmes vagyok. A dallamba! Nem, a fúvósokba! Nem, mert a vonósokba! Á, nem, a fuvolába! A csilingelésbe! Nem és nem, az EGÉSZ KIBASZOTT DALBA! Legyetek ti is szerelmesek! Dalokba, lányokba, fiúkba, akármibe! Ennyit tudok tanácsolni. Az Élethez. Útravalóul. 

- Köszöntöm az egybegyűlteket, Gruff Rhys vagyok, a Walesi Kommunista Párt elnöke és szeretném bejelenteni, hogy április végén, hosszas előkészületek után végre megjelenik az Amerikai Kommunista Párt alelnökével, Boom Bippel immár második, közös kiadványom Neon Neon név alatt, Praxis Makes Perfect címmel. A Megrendítő Erejű Műalkotás a híres olasz kommunista és könyvkiadó tulajdonos, Giangiacomo Feltrinelli életének és Munkásságának állít emléket, nyilvánvalóan Megrendítő Erejű kommunista szemlélettel.

Sok vád ért engem, minket az elmúlt öt évben, hiszen első lemezünket egy mocskos kapitalista féreg, az imperialista autógyáros, John DeLorean ihlette. Ezt persze azóta számtalanszor megbántuk, még akkor is, ha a dalok nagyon a szívünkhöz nőttek. Viszont úgy gondoltuk, hogy második alkalommal már nem vethetjük el újból a sulykot, így végre egy Nagyszerű Kommunista Férfit választottunk. Mert ha valaki, akinek a temetésén 8000-en jelennek meg, szóval az a valaki Mély Nyomot hagyott sokakban, bennünk, a Kommunizmusban! A sarló és kalapács legyen Önökkel! És még valami, az előző lemezről kiválasztott dal alá odatettem az ŐRÜLT WALESI KOMCSI BARÁTAINK által készített videót is, amiben egy LADA is előkerül!

Elég szomorú vagyok. :((( Amennyire jól indult az év (Yo La Tengo, Foxygen ugye), legalább annyi pofára esés ért az elmúlt időszakban: Eels, Adam Green & Binki Shapiro közös lemeze, Unknown Mortal Orchestra, The Ruby Suns (ez valami elképesztően béna), mind-mind elmondhatatlanul nagy csalódás! :(((( Úgyhogy kénytelen vagyok most elővenni a szokásos adagot az "ALIG ISMERT, JÖTTMENT, CSILINGELŐ indie pop zenekar" kategóriából. 

Mondjuk a norvég Je Suis Animal nemcsak csilingel, hanem analóg szintikkel zúg-búg, zakatol, csavarodik, tekeredik, psych-poppol, szóval úgy istenigazából a twee Stereolab (és néha Broadcast) kifejezés a legtalálóbb rá. Egy lemezük jelent meg 2008-ban, Self-Taught Magic From A Book címmel, de én most egy 2011-es dalt választottam (Tale From The Sea), ami annyira hátborzongatóan szépen szövi össze a 60s psych-pop és a Broadcast szálait, hogy azok az idők végezetéig sem bomlanak szét. 

Gyorsan következzen is akkor valami fiatalos zenekar, egy csaj testvérpár, Jessica és Jennifer Clavin, akik korábban a Mika Mikóban zajongtak, majd Bleached néven összeálltak, kiadtak egy fasza kislemezt, áprilisban pedig jön Ride Your Heart című bemutatkozásuk. Amiről már itt is az első dal, a Next Stop, azoknak, akik hiányolták az igazán ütős slágereket a Vivian Girls lemezekről vagy éppen azoknak, akik szerint Best Coast második albuma nem lett túl erős. Meg azoknak is, akik szerint három akkord bőven elég egy remek számhoz.