Music Is My Radar

A bátyámnak köszönhetően a gyerekkorom egy része azzal telt, hogy a haverjaival a videotékából (!) kikölcsönzött horrorfilmeket én is együtt néztem velük, sőt, gyakorlatilag két pofára zabáltam, úgyhogy nagy valószínűséggel kevés olyan, a 80-as és 90-es évek fordulóján készült horror van, amit még nem láttam. De hát itt sajnos vége is van a fantasztikus horrorfilmes műveltségemnek, mert nagyjából azzal a lendülettel el is vesztettem a fonalat, és azóta sem sikerült megtalálnom a lakás valamelyik eldugott sarkában. Egészen eddig a pillanatig.

A Berberian Sound Studiót még egyelőre nem láttam, bár nem is teljesen horrorról van itt szó, de hogy micsoda egészen pontosan, az innen vagy mondjuk innen kiderül. A zenét pedig hát a Broadcast szerezte - ehhez nem is kell nagyon magyarázatot fűznöm, a blog olvasói tudják, hogy az egyik kedvenc zenekarom. Egy részlet már hallható is belőle, ami az olasz horrorfilmek soundtrackjeinek a hangulatát hívja segítségül, hogy felállítsa a hátunkon a szőrt. Az enyémen már sikerült! Lesz új lemezük is, olyan vokálokkal, amit Trish Keenan még a halála előtt vett fel! És ha már Halloween, és ha már Broadcast, akkor kaptok egy boszorkányos horrorfilmet is, ami nagy hatással volt a zenekarra, 1968-ból, Christopher Lee és Boris Karloff főszereplésével - Curse Of The Crimson Altar, itt, teljes egészében végignézhető, mit nézhető, végigBORZONGHATÓ! Egy elsötétített szobában, természetesen! 

Most még a hópihék is megálltak egy pillanatra a levegőben, szerintem ti is álljatok meg, üljetek le valahová, és kapaszkodjatok meg a szék karfájába. Megrendítő Erejű, Döbbenetesen Exkluzív felvételt mutatok nektek! Nektek! Az előadó a nagykanizsai Mona Lisa mosolya, a dal pedig egy koncertfelvétel, 2006-ból, a zenekar egyetlen fellépéséről, amelyen a főzenekar a méltán legendás és fantasztikus Csermanek Lakótelep volt. A koncerten természetesen én is jelen voltam, és majdnem hangosan zokogtam, amikor lement a kábé 20 perces műsor. Első felindulásból azonnal kijelentettem, hogy megvan a magyar Be Your Own Pet, aztán a szintén jelen lévő Kevin, a Népi Papa klarinétosa a Melt Bananát emlegette. De tulajdonképpen mindegy is, hogy Gecizőkre emlékeztető zakatoló, torzított basszusmenetek, vagy hisztis csaj poszt-punkot idéző dallamok ömlöttek le a színpadról egy 16 éves lánynak köszönhetően, az egész nem volt más, mint LETAGLÓZÓ, SZUPER TINIPOP!!! Nem tudom mit írjak még, teljesen meg vagyok hatva. 

A magam részéről én már mindent elmeséltem a Tiger Waves zenekarról, most csak annyit tennék hozzá, hogy az új kislemezük, a Countryside pont olyan, mintha a Real Estate szuper Beach Comber dalát megpróbálná átpasszírozni a pszichedelikus Beach Boys sajtreszelőjén keresztül. Mondanom sem kell, hatalmas sikerrel!

Miután errefelé nyomasztó köd nehezedik a tájra, és gyakorlatilag beleszögez a heverőbe, ezért 1968-as pillekönnyű sunshine/soft poppal próbálom elkergetni, remélem sikerül! Ennek érdekében most a pillekönnyű dalok egyik mesteréhez, Roger Nicholshoz fordulok, aki a Pet Sounds dalszövegírójával, Tony Asherrel is együtt alkotott, de még a szupergiccses, szuperkönnyű számokról ismert Carpentersnek is elszórt pár remekművet. Roger Nichols and The Small Circle Of Friends - ez volt annak az 1968-as lemeznek a címe, rajta saját - pillekönnyű! - dalokkal, feldolgozásokkal (például Beatles), úgyhogy erről választottam a Free Designos, csajvokálos Love So Fine-t. Takarodó te rohadt köd!

Jogosan merül fel a kérdés: mégis miért írok egy olyan albumról, amelynek a hívószavai többek között a jazz és a blues, amiről Noel Gallagher azt mondta, hogy "ember, ettől elszállt a fejem, valószínűleg az egyik legjobb lemez, amit valaha is hallottam", és amit még az NME is beválasztott a "100 legjobb lemez, amit még nem hallottál" listájára. Nekem nem sok közöm van a jazzhez, a blueshoz, az Oasishez, és még az NME-hez sem, de Edgar "Jones" Jones 2005-ös Soothing Music For Stray Cats lemezének majdnem minden egyes percét szeretem. 

Először is ott van maga Edgar Jones, akit a hangja alapján könnyen lehetne Öreg Néger Bácsiként azonosítani, ám ehhez képest egy szikár, harmincas liverpooli férfi, aki pontosan úgy néz ki, mint bármelyik angol új hullámos film szereplője az 50-es és 60-as évek fordulójáról (vagy mondjuk Scott Walker). És a zene is pontosan ennek a beat előtti korszaknak az aktuális irányzatait kaparja össze, a jazztől kezdve a blueson, soulon, R&B-on át a doo-wopig. Most már elég fura elképzelni, hogy a Világ Egyik Legkonzervatívabb Műfaja (még mindig a jazzről beszélek) egykor ugyanolyan felforgató volt, mint később a beat, ugyanúgy elvesztették tőle a fejüket a lányok és a fiúk, mielőtt vad smárolásba kezdtek volna.

És nekem éppen az tetszik, hogy kicsit elképzelhetem magamnak, hogy milyen lehetett a jazz (és a társműfajok) azokban az időkben, amikor még nem kerítették körbe vastag betonfalakkal, elektromos kerítéssel, hanem ott élt az emberek között az eső áztatta, piszkos nagyvárosban, a szerelmesek által látogatott klubokban, és hogy milyen lehetett egy kicsit tényleg megbolondulni pár szétesett dobütemtől, a nagybőgő brummogó hangjától, egy bereccsenő szaxofonhangtól, vagy egy szuper dallamtól. Mert hát a beat sem szól másról, mint az ütemes bólogatásról, miközben fogod a csajod/pasid kezét és együtt éneklitek a "világ" "legjobb" dallamát. 

Az egyik kedvenc dalcímemet Pelle Carlbergnek köszönhetem: Clever Girls Like Clever Boys Much More Than Clever Boys Like Clever Girls. Remélem nektek is tetszik. Mondjuk sajnos reprezentatív felméréssel nem rendelkezem a Kérdés eldöntését illetően, és még azt sem tudom egészen, hogy én okos vagyok-e, de az ezer százalék, hogy nagyon-nagyon szeretem az Okos Lányokat. 

Amber Papini szerintem elég okos lány lehet. Például a Yale-en végzett. Tanárként. Húúú. És azóta tanít is. És van egy zenekara, Hospitality a neve, énekel, gitározik, és még a dalokat is ő szerzi, amelyek különféle New Yorkhoz kapcsolódó élményekről szólnak. A zenekar emlegetésénél pedig szóba kerül a Camera Obscura, a női vezetésű Belle & Sebastian, és a Kardigán Rock kifejezés is. Most erre mégis mit mondjak? Nekem ez már túl sok információ, egyszerűen nem bírja a szívem meg a lelkem, még akkor sem, ha Nőként annyira nem vonz Amber. Mert ez ilyenkor egyáltalán nem számít, a Szerelemtől Lángoló Szívnek ezt nem lehet elmagyarázni! :((( Ráadásul még a debütáló lemez dalaival sem vagyok teljesen kibékülve, néhol kissé jellegtelennek találom őket, de mégis, például régen hallottam olyan szuper, első három dalt, mint ezen, legfőképpen a Friends Of Friendstől ájultam el (persze a Betty Wang bűbájos 60s csajpopja is magával ragadó), pláne videóval együtt. Szóval fiúk, nem tudok nagyon mást mondani, kérlek szeressétek jobban az Okos Lányokat! 

Szerintem tök jó dolog látni, ahogyan a 2009-es lo-fi évfolyam legtöbb zenekara maga mögött hagyja a "lo-fi" jegyeket, fejlődnek, és haladnak előre szép lassan. A Ducktails például korábban úgy hangzott, mintha a projekt mögött álló Matt reggeli ébredés után vette volna fel a dalait; kócosan, büdi szájjal, félig álmosan. A jövő évi friss (rendes stúdióban, teljes zenekarral, producerrel rögzített) lemezt felvezető The Flower Lane viszont már mintha a reggelit és a borotválkozást követően készült volna, rendezett hajjal, gondolatokkal, amiből persze akár valami érdektelen, steril produkció is kisülhetett volna (a rántotta mellé!), de szerencsére nem így történt. Kíváncsian várom a többi dalt. A reggeli kakaó mellé, természetesen. 

Ducktails - The Flower Lane by Domino Record Co

Azok csak ezt a mondatot olvassák el. A többieknek viszont nagyon szívesen mesélek két zenekarról, amelyek arcátlanul nyúlják az említett évtized zenéjét, de mégsem érzem kényelmetlenül magam, miközben hallgatom a dalaikat, persze, hiszen a posztjaim egy része pont a hatvanas évek ihlette előadókról szól, ebben semmi újdonság nincsen. 

Szóval először következzék az Elephant 6 kiadós The Minders, aminek a zenei irányvonalát azt hiszem nagyjából be is lőttem a lemezcég megjelölésével. De azért álljon itt egy összetett mondat, egy döbbenetes hasonlattal. Tehát képzeljük el a Beatles életművét egy sokszor lefagyasztott, majd sokszor újból felmelegített húsdarabnak, amit belepasszírozunk a The Apples In Stereo feliratú húsdarálóba, és ami a végén kijön, az nem egy undorító, mócsingos, ehetetlen okádék lesz, hanem egy friss, a szánkban páratlanul szétomló, fenséges VASALT CSIRKEMELLFILÉ! Na, hát ez lenne a Minders zenéje, mondjuk az első két lemezükön (Hooray For Tuesday - 1998, Cul-De-Sacs and Dead Ends - 1999). 

Az El Goodo együttesnél (nevüket a legendás Big Star zenekar The Ballad Of El Goodo dalából vették) pedig elég lesz leírnom az országot (Wales), és máris mindenki rávághatja a 60s psych-pop és Super Furry Animals hívószavakat. Ráadásul Cian Ciaran a 2010-es Coyote lemezük munkálataiban részt is vett, szóval tényleg nehezen tudjuk leválasztani zenéjüket a SFA hibátlan dallamokkal és lökött ötletekkel telezsúfolt világáról, de azért a hasonszőrű, liverpooli The Coral is nyugodtan megemlíthető a hatások között. 

Jane Birkin és Serge Gainsbourg közös lemeze megvan? Hát akkor örülhettek, mert könnyen lehet, hogy hamarosan itt a folytatás! Oké, nyilván kicsit erőltetett párhuzam, még akkor is, ha Binki Shapirónak hívják a lányt (a Little Joyból!), Adam Green is egy mély hangú Zsidó, akárcsak Gainsbourg, és ez a kép is retrós, franciás eleganciát áraszt. És még csak egy dal hallható róla (Here I Am), igaz, az egészen gyönyörű, bár inkább Nancy Sinatra és Lee Hazlewood duettjeire emlékeztet. Album jövőre. 

Szerintem továbbra sem tudtok meglenni lány-fiú duók nélkül, ezért most kapásból hármat is lenyomok a torkotokon, hiszen NEM TUDTOK NÉLKÜLÜK ÉLNI!!! Na jó, igazából csak kettőt, mert a harmadikról már írtam tavaly, de most olyan hatásos videóval jelentkeztek, hogy muszáj azt is megosztanom Veletek. 

Az első duó legyen mondjuk a The Last Names, amit a Darbie és Justin házaspár alkot, és akiket nem máshonnan, mint az aranyos twee Bishop Allen zenekarból ismerhettek (akik nem ismernék őket, azoknak itt a szakirodalom). Abból a néhány számból, amit eddig hallottam, olyan megrendítő dologra itt sem kell számítani, bár nem is annyira a Bishop Allenre jellemző twee fonalat veszik fel: normális popdalok (persze az anyazenekarnál is normális popdalok vannak), fülbemászó vokálokkal (ebben is megegyezik a BA-nel), gitárral, szintikkel, akármikkel, a Summer's Over meg például olyan, mintha Zooey Deschanel énekelne a Beach House zenekarban. Jobb hasonlat nem jut most eszembe. Dalok, további infók itt. Viszont a hamarosan megjelenő lemez bakelitverziójának borítója elég twee módon készült. 

A brooklyni Lizard Kisses Cory és Marc duója, akikről mondjuk nem tudok túl sokat, csak minap láttam a Close videóját és elgyengültem. Mert hát melyik fiú ne gyengülne el, ha egy szép lány énekel bele a kamerába egy szép dalt. Olyan, mintha végig szemezne veled. Mintha neked énekelne. És ez tök izgi. Bandcamp. 

És végül akartok látni egy videót, amit a Fleet Foxes énekesének, Robinnak a tesója, Sean Pecknold rendezett, és amiben egy hologramos cápa és egy fura, földönkívüli kék lény látható, akit az énekesnő hozott világra? Hát persze, hogy látni akarjátok. A zenekar a Pure Bathing Culture, aki lemaradt volna róluk, itt pótolhatja a tudnivalókat.