Music Is My Radar

A videó legfőképpen azért aranyos, mert Jason a hamarosan megszülető gyerekének válogatott össze lemezeket, és arról beszél, hogy melyik album miért lehet jó a babának.

Kedves olvasók, azt találtam ki, hogy mi lenne, ha nem csak az én 2010-es listám árválkodna itt a blogon, hanem a tiétek is. Szóval akinek van kedve listát csinálni, és szeretné megosztani másokkal is, az küldje már el nekem. Bárki csatlakozhat a játékhoz, olyan is, akinek van hová kitennie egyébként is, és olyanok is, akiknek nincsen blogjuk, de most élnének a lehetőséggel. Ha megoldható, akkor légyszi két héten belül juttassátok el hozzám, Word doksiban, erre a címre: scsaba6@gmail.com. Nagyon megköszönném! És annyi lemezt rakhattok rá, amennyit csak akartok (na jó, az alsó limit mondjuk legyen 5, a felső meg 100), és lehet rangsorolni, de ABC sorrendbe is rakni, ezt is rátok bízom. Hajrá!

Isten bizony, pár napja jutott eszembe, hogy mi lehet a drága Those Dancing Days csajokkal, már akartam róluk újból írni, és aztán tessék, tegnapelőtt a honlapjukon elérhetővé tették második lemezük első dalát, amihez már elkészült a videó is, amiben az addig ártatlan, hamvas és bájos kiscsajokból dögös, szexi vadmacskák lettek, akik káromkodnak, mint a kocsis, hiszen a szám címe Fuckarias! Majd jól ki lesz mosva a szájuk szappannal, a hétszázát neki! Oké, eltelt két és fél év, már betöltötték a 20 évet, de hát akkor is! Döbbenet!

Na tessék, amióta nyavalyogtam egy sort, hogy már nem lesz semmi jó az év hátralévő részében, folyamatosan esnek rá a laptopomra olyan lemezek, amiktől elolvadok. A friss áru Philadelphiából érkezett, Bill Ricchinitől személyesen, aki dalszerző-énekes, de Summer Fiction név alatt adja ki első lemezét, pontosan holnap, a teljes album meghallgatható itt. Persze semmi nagy megfejtést ne várjatok, hiszen Dalok vannak, azok viszont a legjobb fajtából és a legjobb helyekről merítve: itt egy kis Belle And Sebastian, ott egy kis Magnetic Fields, amott egy Beatles dallamfordulat, a lemez közepe felé még a Hawaii szigetek partjára is elvetődünk, aztán hirtelen érkezik egy barokk és kamara popos megoldás, aztán kész is az a bizonyos popcsoda. Nem olyan bonyolult dolog ez, nem igaz? A lemezen feltűnik BC Camplight is, plusz a világ összes hangszere, zongorától kezdve klarinéton, marimbán át mindenféle istenverte vonósokon és fúvósokon keresztül öreganyám kínjáig. A lemezindító dal meg az egyik legfenségesebb, amit idén hallottam., főleg 2:39-nél, amikor belépnek a szívszakajtó vonósok, ott isten bizony, könny szökött a szemembe. A 2010-es listámon biztosan rajta lesz. Az alábbi videó az 1965-ös Öklök a zsebben című olasz film egyes jeleneteiből lett összevágva. Frissítve: innen már le is szedhető.

Sok minden megfordult már a fejemben, de az, hogy valaha is bajuszt növesszek, még soha. Egyrészt biztos vagyok benne, hogy nagyon bénán állna, másrészt meg maga a növesztési folyamat is zavarna, hiszen meg kéne várni, amíg rendesen kinő, és addig én biztosan nem lépnék ki az utcára, ami hát kivitelezhetetlen. Szóval nem, ez nem nekem való. Ám amikor beteszek egy Lee Hazlewood lemezt, mindig elbizonytalanodom.

Annak ellenére, hogy szeretem a dalait (többek között ez meg ez és ez a leghíresebb), a hetvenes években készült szólólemezei eddig nálam kimaradtak. Pár hete azonban kezem közé került az 1971-es Requiem For An Almost Lady, miután megnéztem azt az Amoebás videót, amelyben a The Soft Pack tagjai vásároltak lemezeket. És döbbenetes volt a felismerés: nagy kedvencem, Adam Green hanghordozása, énekstílusa, dallamfordulatai köszöntek vissza folyamatosan a számokból. Mondanom sem kell, azonnal megkedveltem az albumot, mert hát tényleg olyan, mint egy jó Adam Green lemez, mondjuk félúton a Friends Of Mine és a Gemstones között. Úgyhogy ellenőrizzétek le ti is. Addig én elkezdem növeszteni a bajszomat.

Igen, természetesen a két nappal ezelőtt hájpolt dán Treefight For Sunlight debütálása. Szóval ez itt egy lenyűgöző lemez. Persze elsősorban azoknak, akik imádják a Pet Soundsot (Beach Boys lemez, aki esetleg még nem tudná), a Zombiestól az Odessey And Oracle-t, a Love-tól a Forever Changest, a Flaming Lipstől a The Soft Bulletint, a The Shins debütálását, a Fleet Foxes lemezét, illetve az Animal Collective, a Panda Bear és a Grizzly Bear legutóbbi albumait. A szférák zenéje, hogy ilyen röhejes dolgot is mondjak. Amúgy tényleg, szóval ezek a dallamok annyira légiesek és annyira nem evilágiak, hogy az már leírhatatlan. És a legjobb az egészben, hogy miközben az előbb felsorolt lemezek legtöbbjénél besegít néha egy-egy nagyzenekari megoldás, fúvosókkal-vonósokkal, itt ez a túlvilági hangzás a négy srác munkája meg hát nyilván a hangmérnöké. A megjelenés évén lehet majd vitatkozni, mert Dániában már kijött, viszont világméretű terjesztést csak jövő februárban kap, a híres Bella Union kiadótól (náluk van a Beach House és a Fleet Foxes is többek között). Mindegy, én most itt többet nem beszélek, remélhetőleg jövőre a megfelelő helyen, nagyobb nyilvánosság előtt is körberajonghatom, szóval csak annyit akartam, hogy nesze, töltsétek le. Én azért megveszem majd bakeliten is.

A Guardian New Bands rovatát olvastam éppen az imént, amikor rátaláltam a Treefight For Sunlight nevű dán pszichedelikus popzenekarra, és elég volt meghallanom a myspace-en található három dalukat, hogy azonnal rajongó legyek. Aki nem tud betelni a 60-as évek csodás kaliforniai popjával, főleg ha azt keresztezik mondjuk az új évezred olyan zenekaraival, mint a The Shins vagy az Animal Collective, az hozzám hasonlóan lúdbőrőzve fogja hallgatni ezeket a szuper vokálokkal teletűzdelt, gyönyörű dalokat. 2011. február 14-én jön a bemutatkozó album, remélem hamarosan már elérhető lesz a jól ismert "lemezboltokban". Addig meg ronggyá hallgatom az alábbi két számot. Azt viszont már most megmondom, hogy az a zenekar, amelyik 2011-ben a Facing The Sun dallamainál éteribbet és légiesebbet össze tud hozni, az nyerhet tőlem egy GYÁRLÁTOGATÁST Brian Wilson stúdiójába!

Még mindig nem hiszek a fülemnek! Az év egyik legvalószerűtlenebb együttese! Nem tudom ti hogy vagytok vele, de én még soha nem képzeltem el azt, hogy milyen lenne, ha Paul Bankset, az Interpol énekesét megszabadítanánk a szomorú fekete ruháitól, kizavarnánk a koszos gyárépületekből egyenesen a tengerpartra, majd mögéje raknánk egy szörfös témákat játszó csajzenekart. Hát basszus, amikor belebotlottam nemrég a portlandi ORCA TEAM zenekarba, akkor mégis azonnal az előbbi hasonlat jutott eszembe. És kiderült, hogy nem is nagy hülyeség, hiszen ők maguk is Post Punk Beach Partynak nevezik a stílusukat. Hihetetlen! Nem is mondok többet, itt van két videó, nézzétek meg azonnal!

Amióta ráakadtam a What's In My Bag nevű oldalra, az egyik abszolút kedvencem lett az interneten, egyszerűen azért, mert nagyon érdekel, hogy a különböző előadók, zenészek milyen lemezeket vásárolnak és aztán hallgatnak meg otthon. És legfőképpen azért, mert számtalanszor fedeztem fel nekik köszönhetően tök jó albumokat. Most kapásból öt videót is idelinkelek, mert olyan együttesek tagjai jártak az Amoeba lemezboltban, akik a köz érdeklődésére tarthatnak számot. Kakukktojásként pedig egy színészt is beválogattam, mert a fene se hitte volna róla, hogy az obskúrus zenék nagy rajongója, bár van lemezkiadója is, szóval annyira nem meglepő. Elsőként Krist Novoselic, a Nirvana basszusgitárosa mesél a frissen vásárolt zenékről, köztük MIA-ról, Lil Wayne-ről, és Philip Glassról, aki kortárs komolyzenész! Másodikként következzék a Hot Chip, akiknek sikerült egy magyar cigányzenész lemezét is leemelni a polcról!!! A Yo La Tengo ugye nem hiphop zenekar, ám most kiderül róluk, hogy ugyanúgy szeretik a hiphopot és az iráni garázsrockot! A Best Coast a Cannibal Holocaust című őrült horrorfilm zenéjére gerjed, míg a Gyűrűk urának főszereplője, Elijah Wood szovjet funkkal, brazil tropicalia és pszichedelikus garázsrock lemezekkel kel és fekszik! Az albumok pontos paraméterei fent vannak a honlapon, az ott is megnyitható videók alatt.