Music Is My Radar

Annak itt egy újabb. A The Mare együttest amúgy kábé két órája ismerem, akkor írt ugyanis a last.fm-en egy kedves üzenetet a zenekar egyik haverja, Paul, aki miattuk egy lemezkiadót is alapított, amelyet úgy hívnak, hogy leopard up a tree records. Elmesélte, hogy a blogomon szörfölt, látta az Action Biker interjút, és egyébként is úgy gondolta, hogy az ízlésemet elnézve biztosan tetszeni fog nekem a The Mare zenéje. Igaza is lett. Persze rajongó nem leszek, de egy ilyen bűbájos, csilingelő twee pop dalra bármikor kapható vagyok, szóval nem tehetek mást, mint beágyazom az I'm So Happy videóját. Úgyhogy legyetek szívesek ti is szánjatok rájuk három percet. Annyit bőven megér.

Az történt, hogy itt kókadoztam az ágyon, a laptop előtt, reménytelenül néztem magam elé, hogy most már tényleg nem lesz semmilyen lemez az év hátralévő részében, amiért lelkesedni tudnék, amikor elém ugrott a francia The Liminanas cím nélküli debütálása. És akkor egy csapásra megváltozott minden. Már az is furcsa volt, hogy mit keres mellettem Fabienne Delsol. Aztán látom, hogy a Stereolab és a Can tagjai ülnek előttem a szőnyegen, miközben a The Bristols tagjai matatnak valamit az íróasztalomon. Oldalra hajoltam, és megláttam egy ósdi orgonát. Aztán egyre többen és többen lettek a szobában, a fű is előkerült, és már csak arra emlékszem, hogy Laetitia Sadier és Fabienne váltogatják egymást a mikrofonnál, a Can veri az ütemeket, búg az orgona, és valami 60-as évekből teleportált garázs-beat zenekar csiholja ki a visszhangosított szörfös gitártémákat a sarokból. Mikor magamhoz tértem, egy pohár csokis tej volt előttem, és akkor értettem meg, amikor újból betettem a lemezt, és odaértem a Chocolate In My Milk című számhoz. Semmi sincs veszve.

November van, tehát megint beindult a karácsonyi dalgyártás, de idén szerencsére olyanok is beszálltak a játékba, akik alapból is tudnak jó dalokat írni (persze volt ilyen tavaly is, gondoljunk csak a Bearsre). A tegnapi Best Coast és Wavves közös cukiság után itt egy újabb aranyos dal, az egyik legaranyosabb zenekartól, a The Boy Least Likely To-tól. Pár hete már kiderült, hogy készítenek egy lemezt az ünnepek kapcsán, és ez az első dal róla (a borító szokás szerint megint világbajnok). Bár ez inkább egy szomorú karácsonyi szám (Christmas Isn't Christmas), hiszen arról szól, hogy a karácsony akkor az igazi, ha van kivel ünnepelnünk, és ebben a dalban a srácok egyedül búslakodnak a karácsonyfa alatt, és úgy mégsem a legjobb. Nálam szarakodik a mediafire, úgyhogy nem tudom feltölteni, de innen leszedhető.

Engem mondjuk érdekelne, hogy vajon mit ajándékoznak egymásnak. Füvet? A legendás Wavves fűörlő készüléket vagy mi annak a neve? Esetleg playstationt?

Itt olvasható, hogy mi ez. Amúgy ez lesz Gruff új lemezének címe.

Szerintem ínséges idők járnak. Jól indult az év, de ősszel én kábé két-három lemezt tudtam többször is végighallgatni. Persze biztos öregszem meg ilyesmi, és nincs kedvem minden lemezen átrágni magamat, ahogy azt tettem mondjuk akár három évvel ezelőtt is. Meg is néztem, legutoljára egy hónapja írtam itt a blogon egy albumról, de most megint van egy. Kiemelkedő alkotásról amúgy szó sincs, inkább csak kellemes hallgatnivaló, aminek a hallgatása közben nem érzem magam rosszul. Miért is érezném, ha egyszer a Saturday Looks Good To Me két tagja (Betty Marie Barnes, Fred Thomas) csinál egy lemezt, hiszen ők írták az egyik kedvenc dalomat az elmúlt évtizedből. A Mighty Clouds debütálása tehát semmi rendkívüli, csak aranyos twee pop csajénekkel, kiégett, egykedvű harmincasoknak. Haha. Bandcamp itt.

Az úúú vokálokat meg Nathan "Wavves" Williams is énekelhetné. Meglepődni viszont aligha kell, hiszen a zenekar ügyeit a Beach Boys tesók (Brian, Carl, Dennis) édesapja, Murry Wilson igazgatta.

Elmulasztottam reklámozni, hogy a Past Perfect nevű bulisorozat most már neten is elérhető, ezen a tumblr-en, tehát akit érdekelnek a hatvanas-hetvenes évek ismert és teljesen ismeretlen dalai, zenekarai, azok mindenképpen kövessék, facebookon is lehet csatlakozni. A Past Perfect egyébként 2002 óta létezik, a Recorder két szerzője alapította, Lévai János és Fábián Titusz (később aztán csatlakozott hozzájuk a Moog zenekar két tagja, Szabó Tamás és Szabó Csaba), előbbi ugye Gumipop dj is, és a Képzeletbeli Heti Top 10 rovat szerkesztője, utóbbi meg a Past Perfect rovatot vezeti. Na, és azért posztolok, mert ma került ki a blogjukra egy csodálatos dal, 1967-ből, egy Los Angeles-i zenekartól, a The Grains Of Sandtől, és akkora fortyogó Syd Barrett löket garázsrockba mártva, hogy csak na, úgyhogy én, mint súlyos Syd Barrett fan, csak ajánlani tudom.