Music Is My Radar

Gondolom ti sem a tetves felhőket akarjátok bámulni így június elején, én ezzel a cikkel próbálom előcsalogatni a napot, egyelőre még sikertelenül, de bízzunk a sunshine pop erejében! 

A brooklyni Yellowbirds mögött álló Sam Cohennek már két évvel ezelőtt itt kellett volna szerepelnie a debütálása (The Color), és különösen a The Rest Of My Life című fantasztikus száma miatt, de most tényleg nem fogja megúszni a posztot. Hiszen ismét van egy új lemeze, Songs From The Vanished Frontier címmel, rajta ismét végig szimpi szerzeményekkel, és ismét egy, az album fölé tornyosuló, a hatvanas évek psych-popos felét maradéktalanul és hibátlanul kimerítő dallal. 

Ezt a posztot köszönjétek Klág "cinkhu/holalo" Dávidnak, én is neki köszönöm azt, hogy mutatott pár chilei (!) zenekart, amik közül a La Reina Morsa tetszett meg a legjobban. Nem csoda, hiszen kiderült, hogy a twee pop kardigánja most már lassan tényleg körbeöleli a világot, és néhány chilei fiatalt is megfertőzött, köztük egy szemüveges lányt és egy kissé szellemi fogyatékosnak tűnő fiút. Az én legnagyobb örömömre, és remélem néhány kedves olvasóm is megörül majd, ha végignézi az alábbi vidit, amiben amúgy leszbikus tinilányok szemeznek egymással, miközben nyalókát és fagyit nyalnak! 

Rendes posztot akartam írni, de miután megnéztem a videó első 10 másodpercét, benne minden idők egyik legszexibb párbeszédével (HOW FAR? REALLY FAR!!!!!!!) és megláttam ezt a borítóképet, képtelen voltam tiszta fejjel gondolkozni, úgyhogy csak annyit, hogy Vivian Girls Katy továbbra is az egyik legszuperebb (és itt a dalszerzői tehetségére is gondolok ám!) csaj az ELMÚLT ÉVEK POPZENÉJÉBŐL és FOLYAMATOSAN, EGYRE JOBBAN SZERELMES VAGYOK BELÉ!!!! <33333333333333333333333333333333333333333

Elképesztő!!!!!!! Megrendítő!!!!!!! Erre már szavak sincsenek!!!!!! Míg a Világ figyelmét mindenféle marhaság elterelte, addig titokban közös kislemezt adott ki a Belle & Sebastian, a Camera Obscura és a Stereolab!!!!!!!!!!!

HATALMAS TRÉFA! :DDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDDD 

A londoni Cosines megvalósítja legtitkosabb vágyaim egyikét, és debütáló kislemezének két dala pontosan az előbb említett zenekarok legjobb tulajdonságait egyesíti: a Hey Sailor Boy! egy fantasztikus kamara, folk pop dal, míg a The Answer a zakatoló-csörömpölő-búgó gitár-analóg szinti párosítással a korai Stereolab legvibrálóbb pillanatait varázsolja a bandcamp oldalára. Eddig az év kislemeze nálam!

Tök jó lenne leírni, hogy az egyik hely, ahol legszívesebben éltem volna, az a 60-as évek Brazíliája, de ez csak félig lenne igaz, hiszen ki az isten akarna egy katonai diktatúra terhe alatt nyögni, viszont mégis azt gondolom, hogy a junta nélkül Brazília majdnem olyan jó hely lett volna, mint a 60-as évek Kaliforniája. Ahogy zenében majdnem olyan jó is volt, hiszen Brian Wilsonék mellett csak a bossa nova/tropicalia előadók adtak annyi napszítta, felhőtlen dallamot a világnak. 

Négy évvel ezelőtt egy hasonlóan meleg április végi napon már kifejtettem a rajongásomat az ország zenéje iránt az Os Mutantes debütálása kapcsán, idén azonban a fantasztikus Wild Honey lemez egyik dala (Rogério Duprat Looks Out The Window) emlékeztetett Rogérióra is, aki nélkül lehet, hogy egészen másképp nézett volna ki a Tropicalia mozgalom. Hiszen például ő volt az, aki először tanácsolta az egyébként is fejjel a diktatúra falának rohanó fiatal brazil zenészeknek, hogy elektromos gitárral még jobban lehet borzolni a szemét elnyomók idegeit. Mert Duprat elsősorban hangszerelő volt; avantgarde-ból (Stockhausennél is tanult zeneszerzést), klasszikus zenéből és a pszichedeliából merített ihletett, éppen ezért hangzik úgy az első Os Mutantes album, mintha valamelyik klasszikus Fellini film csengő-bongó zenéjét küldenénk LSD áztatta darálóba. 

És az 1968-ban megjelent első szólólemeze, a többek között klasszikus brazil dalokat, Beatles feldolgozásokat tartalmazó, A Banda Tropicalista Do Duprat is egy őrült házibuli a Copacabanán felállított cirkuszi sátorban, ahol egy teljes vonós- és fúvóskar, Nino Rota, Syd Barrett, Brian Wilson, a Beatles és a tropicalia előadók nyalják körbe ugyanazt az LSD bélyeget a lemenő nap fényében. 

Azt hiszem ennél megtévesztőbb zenekari fotóval még életemben nem találkoztam. Eleve nem is tűnik annak, és ha nem lenne ott az a kis kütyü, akkor azt is gondolhatnám, hogy egy béna facebook kép valami venezuelai házibuli előkészületeiről, ahol az egyik drogkartell két tagja a helyi Latin Loverrel megerősítve csajozásra készülne.

Na, ehhez képest New Yorkban vagyunk, az együttes neve Analog Birds, és ez a három ember készítette el az egyik kedvenc psych-pop dalomat (No-Knock) idén, ami úgy hangzik, mintha a Super Furry Animals akarna a Love zenekar lenni! Döbbenet, de tényleg! Szóval ha legközelebb latin bűnözőkkel találjátok magatokat szemben, gondoljatok arra, hogy titokban biztos psych-pop zenekart üzemeltetnek, és máris megkönnyebbülten mehettek el mellettük az utcán! 

A lehető legjobbkor, amikor már majdnem alulról nyaldossa a 30 fokot a hőmérő higanyszála (persze hogy túlzok), akkor a két kedvenc hangmintabűvészem összefog és kidob egy közös kislemezt, Average Guy (Blame) címmel a tengerpart, a nyár és a hét ágra sütő nap szerelmeseinek: a ringatózó, lüktető, hullámzó hawaii hangmintáért Monster Rally a felelős (a Blame című saját számát vette elő), míg a szuper vokálokat a TV Girl szállította. Nagyon süt a nap!

Nagyon szeretem azokat a véletleneket, amikről ordít, hogy kurvára nem véletlenek! Szóval lesz ma este ugye ez az Esemény, és ennek kapcsán párszor meghallgattam a héten az egyik kedvenc tavaszi twee pop himnuszomat, a T-Shirt Weathert a The Lucksmithstől, erre ma reggel arra ébredek, hogy a már feloszlott zenekar basszusgitárosa, a bilihajú Mark Monnone szólólemezt ad ki Monnone Alone néven. Gyorsan utánaolvastam és az is kiderült, hogy a pólós számot meg pont ő írta!

És akkor még ideszórok néhány infót, hogy teljes legyen az öröm: "Entitled Together At Last, the bulk of the album was produced by The Ladybug Transistor’s Gary Olson at his storied Marlborough Farms studio and features performances by friends Kyle Forrester (Crystal Stilts) Linton (The Aislers Set), Hamish Kilgour (The Clean) and Ryan McPhun (Ruby Suns), as well as a duet with Bec Rigby of Melbourne beach party R&B favourites The Harpoons." A beharangozó szám és videó meg egyszerűen csak ÜT, mintha Joe Strummer egy twee pop együttes élén állna!

Hatásvadász poszt következik! Francia lány (a neve Lisbonne) kecskével! Aztán egy feldolgozás! Na de milyen feldolgozás! Na és kivel! Hát az Annie Philippe által énekelt klasszik 60s francia popdal, a Tout Finit à Saint-Tropez! És Lisbonne segítségére nem más sietett, mint Laetitia Sadier, a Stereolab énekesnője! Az eredmény pont olyan elbűvölő, amennyire elképzelitek! És jöjjön egy saját, lo-fi szintis, csilingelő, dobgépes, még elbűvölőbb dalocska is, és hozzá egy hasonlóan lo-fi videó, benne a Százszorszépek című filmre hajazó szüntelen cukiskodás, kecskével, cicákkal karöltve! Mondom, H-A-T-Á-S-V-A-D-Á-S-Z-A-T!