Music Is My Radar

Szerintem tök jó dolog, ha vannak az ember életében biztos pontok. Barátok, lányok, fiúk, mozik, kocsmák, koncerthelyek, városok, utcák, focicsapatok, lemezek, filmek, könyvek, újságok, blogok, akiket/amiket tiszta szívből lehet szeretni és akikhez/amikhez gyermeki lelkesedéssel lehet ragaszkodni. Mert nélkülük egy kicsit szürkébb, fakóbb, színtelenebb lenne minden és mert velük egy kicsit minden jobb lesz, ha éppen nem érezzük annyira jól magunkat.

De hogy rákanyarodjak a témára és konkretizáljam a dolgokat, soha nem felejtem el azt az érzést, amikor 5-6 éven keresztül minden hónap 25-én elballagtam az újságoshoz a legfrissebb Wanted magazinért, hogy aztán hazaérve azonnal kiolvassam az elsőtől az utolsó betűig. És azt sem felejtem el soha, amikor 2001-től kezdve, otthoni net hiányában csak azért másztam el mindig a legközelebbi netes elérhetőséggel rendelkező helyre, hogy elolvassam a friss est.hu lemezajánlókat. És persze azt sem fogom soha elfelejteni, amikor izzadó tenyérrel kattintottam a Matula Magazin zenebuzik rovatára, hogy megtudjam, mit írtak például az éppen aktuális Belle & Sebastian lemezről. (Az pedig külön nagyon szuper érzés, amikor a visszajelzések alapján a blogomra is hasonló izgatottsággal kattintanak rá egyesek, mert pontosan azt akarom mindig adni Nektek, amit anno én is kaptam a kedvenc magazinjaimtól/blogjaimtól! :-* )

Soha nem volt még a kezemben a Chickfactor fanzine/magazin, nem is nagyon lehetett földrajzi és időbeli okok miatt, de nagyon nagy a valószínűsége, hogy ha a 90-es évek Amerikájában vagyok huszonéves, akkor ez az egyik biztos pont az életemben. Belle & Sebastian, Broadcast, Stereolab, The High Llamas, The Magnetic Fields, Keren Ann, Yo La Tengo, Unrest interjúk, aktuális indie csaj és tweepop zenekarok, a szerkesztők kedvencei között ezeken kívül ott van a svéd indie pop, olasz filmzenék, folk, bossa nova, francia csajpop, 60s soul. Ezt ugye pontosan nekem találták ki. Nyomtatásban 15 számot ért meg 1992-től 2002-ig, majd kijött 2005-ben még egy szám. Azóta már csak neten, ahonnan amúgy néhány korábbi szám még megrendelhető, és pár interjú is elérhető. Ja, meg persze facebookon is. Az egyik alapító Pam Berry, a Black Tambourine énekesnője, a másik pedig Gail O'Hara, aki többek között fotós is, neki köszönhetjük a 69 Love Songs borítófotóit, és még egy sereg más előadóval is dolgozott. És igen, erről a magazinról írt számot a Belle & Sebastian 1998-ban. Blogoljon mindenki, írjon fanzint, ha még nem tette volna, terjessze a kedvenceit, mert ez tök jó szórakozás, nekünk is, de ami ennél sokkal fontosabb, hogy az Olvasóknak is, mert abból soha semmikor nem származhat rossz, ha valaki egész egyszerűen csak jól érzi magát. Legalább ennyi tanulsága biztos van a Chickfactor történetének. Boldog 20-dik szülinapot! 

Frissítés: közben pedig itt egy remek hír, ősszel kijön egy új szám nyomtatásban! 

Szeretik Önök is a Django Django zenekart? Önök szerint is ők csinálták 2012 egyik legjobb lemezét és hogy manapság az egyik legszuperebb együttes? Nagyszerű, hiszen a music is my radar ugye már akkor megmondta ezt, amikor még senki nem ismerte! Na de, felmerülnek itt további (természetesen kicsit sznob és elitista) kérdések is! Önök nem érzik úgy, hogy mostanában mintha kicsit túlértékelődne a zenekar? Mintha kicsit túl sok helyen hivatkoznának rá? Nem zavarja Önöket, hogy most már a HÜLYÉK is elkezdték hallgatni? Önöket nem rázza ki a hideg, nem borzadnak el attól, amikor egy folyamatosan szellemi fogyatékos tartalmakat gyártó tumbleren látnak viszont egy Django Django számot? NYUGALOM, SEMMI VÉSZ, a music is my radar pontosan azért van, hogy segítő kezet nyújtson a Bajban!

Töltsék le, hallgassák meg a hasonló zsánerben utazó, elektronika által vezérelt psych-popot játszó Opossom (előzmények itt) Electric Hawaii címre hallgató első albumát! Garantálom, hogy ezt a HÜLYÉK nem fogják hallani, hiszen a music is my radar olvasói mind-mind csupa okos, művelt és nagyszerű emberek! :-*** És mielőtt valaki félreértené, hallgassák csak tovább bátran és nagy lelkesedéssel a Django Django lemezt, de legyen ott tartalékban ez is, és ha elkeverednek véletlenül egy álzenebuzi társaságba, ahol éppen a Django Django fontosságáról és jelentőségéről beszélgetnek a HÜLYÉK, dobják be nyugodtan az Opossom nevét is, hogy aztán elégedetten távozhassanak a kínos csend beálltával! 

opossom - girl by escsé

Egy hete járt itt a Földalatti Ember, és egészen véletlenül pár napra rá jelent meg bandcampen az első hivatalos EP-je teljesen ingyen, úgyhogy ezért kap egy újabb posztot, illetve azért is, mert a music is my radarnak máris ő az év felfedezettje. Amúgy erre a kiadványra is minden olyan dolog áll, amiről múlt héten beszéltem, szóval töltsétek le inkább. 

Azért posztolok ismét a Super Furry Animals billentyűséről, Cian Ciaranról, mert egy újabb dalt mutatott be az augusztusban megjelenő Outside In című lemezéről, és valami fergeteges. Martina Franca a címe, és az elején azt hittem, hogy egy lányról szól, már el is képzeltem, hogy mennyire szuper álompár lennének ezekkel a nevekkel (mondjuk ki egymás után: Martina Franca, Cian Ciaran, hát nem csodálatos?), de kiderült, hogy ez egy olasz város, ahol Cian járt, és az ugyanolyan nevű tésztából is evett, és annyira el volt ájulva tőle, hogy megírta ezt a csodás számot.

Egyébként pontosan úgy indul, mintha egy olasz tengerparti városka egyik bárjának teraszán ülnénk, miközben a háttérben valami koktélbár zene szól, aztán megérkezik a refrén, ami hát egész egyszerűen az Év Refrénje eddig, amit képtelenség nem fejhangon visítani a női kórussal együtt! Most rajtatok a sor: MARTINA FRANCAAAAAAA, MARTIIIIINA FRANCAAAAAAAAAAAA!!!

martina franca by strangetown records

Most pedig megmutatom az egyik kedvenc, 60-as évekből származó ’tube videómat, ezt itt ni. Aki esetleg lusta kattintani, annak elmesélem, hogy a jelenet az 1964-es Get Yourself a College Girl című filmből van (amit sajnos még nem láttam, pedig tele van zenével, ahogy olvasom), Astrud Gilberto énekli éppen a cuki, napsütötte bossa nova klasszikust, a Girl From Ipanemát (miközben látszik az ablakból, hogy elkezd esni a hó!), ami miatt már alapból tökéletes lenne a dolog, ám a háttérben látható még valami.

Egy zavarban lévő, kissé életképtelennek tűnő szemüveges-kardigános srác (nahát, eddig akár lehetnék én is!), amint éppen annyira aranyosan vibrafonozik (ez már sajnos nem én vagyok :( ), hogy meg kell zabálni. Életcélom, hogy egy bájos lány mögött vibrafonozzak, mert bár a xilofont is nagyon szeretem (hisz tudjátok), de a vibrafon hangja még varázslatosabb és titokzatosabb. Biztos vagyok benne, hogy hamarosan eljön az az idő, amikor a csajok nem a paprikajancsi énekesekre, a nevetséges gitárosokra vagy a szellemi fogyatékos dj-kre fognak beindulni, hanem a háttérben vibrafonozó aranyos fiúkról fogják letépni a kardigánt. Abban a pillanatban fog helyreállni a Világ Rendje.

A svéd Eggstone nevű zenekar is tele van olyan dalokkal, amikben vibrafon hallatszik a háttérben. Na meg persze tele van csupa olyan dologgal, amiket egyenesen imádok. A korai Cardigansszal, a 60-as évek olasz filmzenéivel (például bereccsenő spagetti western gitár képében), cikázó vonósokkal, fúvósokkal, easy listeninggel, retrofuturista hangulatokkal, a The High Llamast idéző megoldásokkal, tavasszal, nyárral, japán cseresznyefákkal. Ja meg kicsit Morrissey-re hajazó énekkel, amit mondjuk én annyira nem szeretek, de itt még ez is más színben tűnik fel. Az együttes már nem létezik, vagyis még elvileg működik, de aktív a 90-es években volt, akkor adott ki három lemezt, amelyek közül én most az 1997-es Vive La Difference!-t ajánlom, de ez ne akadályozzon meg benneteket a másik kettő (Eggstone In San Diego - 1992, Somersault - 1994) letöltésében, hiszen azokon is vannak páratlan popcsodák (Water, She’s Perfect).  

Az elmúlt időszakban csak régebbi előadók lemezeit hallgattam agyba-főbe (lesznek is ezekből posztok az elkövetkező napokban-hetekben), az új albumokkal sajnos eléggé le vagyok maradva, vagy ha hallottam is egyet-kettőt, hát azokban sem volt sok köszönet. De hogy ne érje szó a ház elejét és az újdonságra éhes Kedves Olvasók is megkapják a magukét, itt van alább két előadó.

A brooklyni The Underground Man annyira underground, hogy infót sem találni nagyon róla, viszont a zenéje messze áll az úgynevezett undergroundtól. Ártatlan és elragadó popzene ez, az 50-es és 60-as évek fordulójából merítve; doo-wop vokálokkal színesítve, elsőre működő dallamokkal, Jens Lekman és The Magnetic Fields hatásokkal is. A Knows Me Better pedig pontosan olyan dal, amit egy brooklyni fodrászatban játszanának le 1961-ben, miközben a Kedves Hölgyek az üvegbura alatt tartva a fejüket éppen a kedvenc magazinjukat olvassák. Soundcloud oldalán még további két szám elérhető. 

Az angol Virals Shaun Hencher projektje, akit a Lovvers nevű lo-fi noise zenekarból ismerhetünk, amelynek sajnos egyetlen egy számát sem tudnám felidézni, ellenben ezzel a Tökéletes Nyári Slágerrel, a Coming Up With The Sunnal, ami szintén kicsit koszos, kicsit lo-fi, de a dallam szerencsére urrá lesz a zajon. És az soha nem baj. 

Knows Me Better by The Underground Man

Virals - Coming Up With The Sun by Tough Love

Biztos vagyok benne, hogy a Gorky's és a Stereolab ott van a blogon legtöbbször emlegetett öt zenekar között, szóval remélem nagyon örültök, hogy ismét szóba kerülnek! Sajnos soha nem láttam őket élőben, és nem is láthatom, hiszen egyik sem létezik, viszont egy ismerősről kiderült, hogy mindkét együtteshez volt már szerencséje, ráadásul egy koncerten, így aztán azonnal megkértem, hogy írja meg nekem. Következzék akkor a Népi Papa és a Haverok klarinétosának, Kevinnek a beszámolója.

Ez itt egy interjú, már a második a blog történetében. Az ORCA TEAM zenekar nem szorul bemutatásra, viszont röviden leírom, mire fel ez a beszélgetés. Másfél hónapja Leiftől (a képen csokornyakkendőben) érkezett egy email a blogom címére, amiben az állt, hogy írnom kéne róluk. Erre közöltem, hogy ez már kétszer megtörtént, majd levélváltásba bonyolódtunk, amiben egy esetleges magyar koncert is szóba került jövőre, aztán bedobtam, hogy ha már így összejöttünk, legyen egy interjú is, és belement. Két hét múlva jön az új lemezük, szóval még aktualitása is van. Egy gyors nyomozással közben kiderült, hogy GoodBye Paris (aki szintén rajongó) facebookos "ármánykodása" miatt jutott el a blogom híre hozzájuk, úgyhogy köszi neki. Az Action Biker interjúhoz hasonlóan itt is olvasható a magyar alatt az angol verzió. A nyelvi lektorálást Sugó Lilla végezte, így nyilván neki is köszönet jár. A zene mellett szó esik többek között csokornyakkendőkről, a Twin Peaksről, és szendvicsekről is, úgyhogy katt a tovább gombra. 

A music is my radar szerkesztősége továbbra sem zavartatja magát, bár mostanában fogalma sincsen arról, hogy mi történik a nagyvilágban, de amint ráakad egy eddig számára ismeretlen, már nem annyira friss, ám rendkívül szimpatikus előadóra, azon nyomban kihirdeti a zenei blogok főterén, még akkor is, ha lehet, hogy a nagy hangzavarban nem jut el Mindenkihez. De emiatt sem zavartatja magát nagyon, a lényeg, hogy legyen itt pár mondat mindenkiről, aki valaha kifosott magából néhány napsütötte dallamot, amiket bármikor elő lehet halászni, főleg ha éppen sötét fellegek járnak az égen, ahogy mondjuk most is. Amiatt meg aztán főleg nem zavartatja magát, ha esetleg olyan dalokról ír, amelyeknek minden egyes részletét hallottuk már évtizedekkel korábban, mert azt vallja, hogy az Igazi Zenerajongó nem húzza a száját: amiben van egy hibátlan dallam, azt azonnal magáévá teszi. Bár ezeket már talán eddig is tudtátok. 

Benji Cossának például van legalább egy szuper dala, a Sunset. De több is. És van Herman Dünéhez hasonló énekhangja, ráadásul még külsőre is hasonlít rá egy kicsit. Meg olyan számai, amikhez hasonlókat sokat írtak a 60-as és 70-es évek fordulóján, meg például az ötvenes évek végén. Folkos dalok, country beütésű dalok, de valamikor feltűnik a háttérben néhány aranyosan kerregő szintihang is; a megszólalás néha szinte AOR, máskor meg egyenesen lo-fi. A lényeg viszont a Dal. A D.A.L., ami lehetőleg minél jobban tapadjon meg a hallójáratokban. Ez persze nem mindig jön össze, de a számok alaptónusa legtöbbször üdítő, friss, vidám, és nagyon sokszor ennyi is bőven megteszi. Meg hát nézzünk már rá erre a képre. Na ugye. 

Egyszer egy rövid ideig jártam egy Nóra nevű lánnyal. Na, ez a poszt nem róla fog szólni, pláne, hogy nem is volt annyira kedves, mint például a Kedves Nóra nevű zenekar. Mert a portlandi Dear Nora (amit igazából Katy Davidson egymaga működtetett barátaival) tényleg az. Főleg első lemeze, a 2001-es We'll Have a Time. Az nagyon kedves. Meg ártatlan. És hamvas. És persze bájos is. Meg kedves. Mint a Nóra, aki amúgy egy zenét oktató professzor. Nora Beck. Így hívják. 

Szóval ott tartottam, hogy ez egy nagyon aranyos (kedves) lemez. Amilyenek általában a twee indie csajpop lemezek szoktak lenni. De ez még annál is olyanabb, és tele van slágerekkel. Az egyik kedvencem a hasonló próbálkozások közül. De van benne valami szomorúság is. Persze csak egy pici. És ezen van az egyik kedvenc twee pop dalom, a Rollercoaster Ride, amiből pontosan olyan megható és andalító melankólia árad, mint a Belle & Sebastian hasonló című számából. Egyszer kitettem mindkettőt facebookra, mondanom sem kell, hogy a B&S nyert, 5:2-re, de nem baj, nálam döntetlen a végeredmény.