Gondolom már alig emlékeznek páran arra, hogy egyszer indítottam egy másik blogot is, egy tematikára felfűzve, de csak két posztot ért meg, és nem hiszem, hogy lesz folytatása, viszont most jól elsütöm még egyszer az egyik posztot (és lehet, hogy a másikat is kiteszem valamikor), hogy meglegyen itt, ahol mégiscsak több emberhez jut el a McCarthy nevű popcsoda.
Szimpatikus dolog punkos zajongás közepette bujtogatni a fennálló rendszer és a királynő ellen, de csilingelő, tüneményes folkos gitárpop zenével kísérni olyan szövegeket, amelyekben például Károly herceg fejének lenyisszantásáról van szó, mégiscsak viccesebb és egy fokkal kevésbé kiszámíthatóbb. Az angol McCarthy a poptörténelem legtökéletesebb marxista zenekara, amelynek tagjai között ott volt Tim Gane és Laetitia Sadier, akik később a nálam már sokszor emlegetett Stereolabet vitték sikerre. Lássuk hát, miből lett a cserebogár.
Az 1984 és 1990 között létező zenekar (amely nevét a híres komcsiüldöző amerikai szenátorról, Joseph McCarthyról kapta, viccből természetesen) fő motorja viszont Malcolm Eden volt, ő írta és énekelte a kapitalistaellenes, ultrabalos, marxista kirohanásokat, míg a zenét közösen szerezték Timmel, aki gitározott. Laetitia csak a második lemez környékén csatlakozott hozzájuk, teljes jogú taggá pedig az utolsó, harmadik lemezen vált. A kapitalizmust kritizáló dalszövegekkel előtte is találkozhattunk már, de ennyi bájos naivitással, idealizmussal és hát nyilvánvaló demagógiával nem nagyon közelített senki a témához, a fő kontrasztot pedig a hozzá kapcsolódó mézédes, tavaszi fuvallatot idéző, a The Byrds és a The Smiths inspirálta, twee gitárpopos zene jelentette.
A legszuperebb lemezük egyértelműen a debütálás, az 1987-es I Am A Wallett, tele jobbnál-jobb dalokkal, ha úgy tetszik slágerekkel, a dalszövegekben meg aztán mindenki jól megkapja a magáét: a temetésen számlát benyújtó csúnya, kapitalista temetkezési vállalkozók, a gonosz királynő, Károly herceg, Margaret Thatcher, de nem kímélik a hatvanas éveket sem, és mindezt tényleg olyan együgyű szájbarágással, hogy sokszor iróniára gyanakszik az ember. Viszont amikor egy szívszakajtóan gyönyörű dallamra fűzik fel azt a sort, hogy "The economy is falling to pieces, it seems quite hopeless", akkor azért a mi torkunk is elszorul egy kicsit.
A második és harmadik lemezen sajnos már esett a színvonal; ezekben a dalokban Laetitia és Tim hatása is hangsúlyosabb, és nyomokban már fel lehet fedezni azokat az elemeket (hosszabb dalok, monotonul hömpölygő dob-basszus grúvok), amelyeket aztán a Stereolabnál sokkal jobban alkalmaztak.
