Az ORCA TEAM surf popba csomagolt Interpolja továbbra is az egyik legszórakoztatóbb találmány az elmúlt egy-két évből. Annyi változás történt, hogy az egyik lány kiesett a csapatból, és helyette egy dobos fiú érkezett. A zene viszont változatlanul tök ugyanolyan. És egy újabb imádnivaló videó.
Elképesztő! A Reading Rainbow (ömlesztve róluk minden itt) nevet változtatott, mostantól BLEEDING RAINBOW néven futnak!!! Hogy miért, arra ők válaszolnak:
- We like the name Bleeding Rainbow better.
- It is trippy as shit.
- We didn’t want to get a cease and desist letter from PBS.
- We were sick of being named after a children’s t.v. show.
- We were sick of people fixating on it and making dumb jokes/comments about it. (even though it was our own damn fault.)
- Carrie Brownstein didn’t like the name Reading Rainbow.
Hát akkor elmondom, hogy mi lesz a következő időszak programja. Szóval azért posztolok ész nélkül ennyit, mert hamarosan elérkezünk egy Különleges Alkalomhoz, amit majd egy monumentális és természetesen Megrendítő Erejű poszttal fogok ünnepelni, hogy aztán elhúzzak szépen Alkotói Szabadságra, úgy egy-két hétre. Mert már régóta terveztem, legutóbb éppen karácsony környékén, de csak nem sikerült befognom a számat. Most viszont mindenképpen beiktatom, mert már nekem is jár, és felőlem újból megalakulhat a Gorky's Zygotic Mynci, egyszerre adhat ki lemezt Gruff Rhys és a Super Furry Animals, megjelenhet egy újabb adag dal a Beach Boys 1967-es Smile Sessionsjéből, engem NEM FOG ÉRDEKELNI, vagyis érdekelni fog persze, de beszámolni csak a pihi után fogok róluk.
A wisconsini The Daredevil Cristopher Wright zenekarról már 2010-ben akartam írni, de elmaradt, most pótlom. Mondjuk nem róluk lenne szó, és nem is lemezükről, hanem csupán egyetlen dalukról (The East Coast), amit - ha blogolok még 2019-ben - biztosan beválasztok majd a kedvenc 2010-es évekbeli számaim közé. Mert ahogyan egymásba gabalyodik egy csapatnyi erdei manó körtemuzsikája a kamarapoppal, egy Akron/Familyhez hasonló (freak)folk beütésű együttessel, egy templomi kórussal, és ahogy átcsap a dal pont a felénél, két és fél percnél egy megrázóan szép, emelkedett részbe, az sírnivalóan gyönyörű.
Ha már egyszer szerepelt itt nálam a The Narcoleptic Dancers verhetetlen cukisága, Ramones hajjal előadva, akkor essen néhány keresetlen szó a debütáló lemezről is, ami igazából tavaly ősszel jelent meg, de a népszerű megosztó helyekre csak nemrég került fel. Szóval félő volt, hogy egyslágeres lesz a holland lányból és francia fiúból álló duó (akik állítólag féltesók), mert a Not Evident annyira jól sikerült, de szerencsére rossz volt a megérzésem, mert például a Rastakraut is egy szuper dal, a Sweet And Soft sem béna, az In The Dark egy funkos táncőrület, a legjobban azonban a soundcloudra feltett dal jött be, mert a Bakerloo-ban valósul meg leghatásosabban az ábrándos, de közben nagyon fülbemászó dallamvilág; a refrén alatt bekúszó, zsongó analóg szinti pedig még nagyobbat dob rajta. A borító amúgy meg hát John Lennon és Yoko Ono híres ágyban fetrengését idézi.
A tavalyi Jonti lemez, amit listára is tettem. Jontiról itt beszéltem, ha valaki nem emlékszik rá, most elérhetővé tette a korábbi dalait is, ingyen, így ebben az esetben talán nem fog írni nekem a kiadó egyenesen Los Angelesből, hogy szedjem már le a lemezét, amit arcátlanul megosztottam országgal-világgal! Innen kapható le. Ami viszont engem sokkal jobban izgat az az alábbi videó, ugyanis megmutatja honnan is vannak azok a bizonyos kerregő-kattogó ütemek, zajok, zörejek. 14 perces, szóval egy kis időt rá kell szánni, de aki hozzám hasonlóan szeret a színfalak mögé kukkantani, az kiválóan fog szórakozni, főleg amikor baszkurálja a Moog szintit, a samplert, lemezeket halászik elő, meg ahogy magyaráz. via dlfnvbrtr
ADSR - Jonti from Tooths on Vimeo.
Két mikrofon, egy gitár, néhány dob, egy szoba valahol Philadelphiában, ahol rögzítésre került a hatszámos EP (csupa lányról elnevezett dal), három srác, Market East néven, és olyan az egész, mintha Simon & Garfunkel Beach Boys dalokat énekelne kétsávos magnóra egy New York-i bérház első emeletén. Megkapó, ártatlan és csudaszép!
Hú, már nagyon régen szerettem volna írni a The Cardigans 1995-ös Life című lemezéről. Hát tessék, most végre megosztom Veletek az Érzéseimet, a Gondolataimat (!!!).
Amióta az eszemet tudom, mindig női vezetésű zenekarról ábrándoztam (és még most sem tettem le az Álmaimról!), mert szerintem sokkal jobb egy olyan együttesben zenélni, amelyikben lány is van. Mert. Csak. Mittudomén miért. Ahol csak fiúk vannak, az elég nyomasztó lehet. Mondjuk ezt sem tudom megmagyarázni. Szóval elképzeltem, hogy lenne egy tüneményes lány, csilingelő énekhanggal, aztán szólna a háttérben egy poros orgona, valami óvatos, beates gitározgatás, lenne benne még xilofon, vibrafon, meg apró neszek matatnának a háttérben, és ilyen csillámporos lenne az egész, tehát a Valósággal még véletlenül sem lenne köszönőviszonyban a Produkció. Mert hát énekeljen a miskolci munkásosztályról az, aki akar! Mondjuk Pataky Attila!!!
Na, és aztán egyszer csak, úgy 10 évvel ezelőtt megvettem a The Cardigans Life lemezét, és hoppá, mit hallottam rajta? Hát pont azt, amit pár sorral feljebb leírtam. Ennek egyrészt nagyon megörültem, másrészt viszont picit el is szomorodtam, mert hát akkor le lett lőve a poén, vagy mi. Mondjuk olyan sokáig nem szomorkodtam, inkább hallgattam a lemezt, folyamatosan, éjjel-nappal, és inkább vidám lettem tőle. Még szép, ennyire elbűvölő zenétől mi más lehetne az ember.
A Lovefoolt ugye mindenki ismeri, és most már azt is tudják egyre többen (szerencsére), hogy a Cardigans igazából a befutása előtt volt nagyon szerethető, és nem, nem azért, mert „hú, eladták magukat, és most már nemcsak az én titkos kis kedvenceim”, hanem azért, mert a Lovefool után elkezdtek úgynevezett Felnőtt és Érett poplemezeket csinálni, és akinek a helyén van szíve, az tudja jól, hogy az életben kevés nyomasztóbb dolog van annál, mint amikor egy zenekar elkezd Érett, Komoly és Felnőtt dalokban gondolkozni. Mert ez pontosan olyan borzasztó, mint amikor találkozol egy régi gimis ismerőssel, aki az egyik legjobb fej volt a világon, aztán ott állsz vele szemben, tíz évvel később, és csak fárasztó marhaságokat tud beszélni a Munkájáról, Érett és Komoly arccal. :(((
Ellenben az első két lemezükön (Emmerdale – 1994, Life – 1995) még ott volt az a friss, üde, tinédzserszagú szellemiség, amitől működőképes a POP, így, nagybetűvel. Főleg a Life (és itt most az Angliában kiadott verzióról beszélek), aminek minden egyes dala egy apró, vibrálóan slágeres, tavaszi popfuvallat; Nina Persson hol ábrándos tinilányos, hol már-már infantilisen kislányos, hol szomorkásan nagylányos, de mindig zabálnivaló. A zenéről pedig már írtam, a xilofon és vibrafon mellett fuvola, vonósok, zongora, különféle billentyűsök kerülnek még bevetésre, és ami ebből összeáll, az számomra még tíz év után is megunhatatlan.
A könnyedebb csajpop után most egy kicsit kalandozzunk pszichedelikusabb, varázslatosabb dolgok felé, mondjuk mi mást is várhatnánk egy walesi leányzótól, aki ráadásul jóban van a Super Furry Animals és a Gorky's Zygotic Mnyci tagokkal. Cate Le Bon amúgy ismerős lehet többeknek, mert Gruff Rhys Neon Neon nevű szintipop projektjében ő volt a női énekhang az I Lust U című slágerben.
Cate első albuma 2009-ben jelent meg, mostantól pedig elérhető a Cyrk címre hallgató friss cucc, ami az előző, folkosabb prüntyögéshez képest már kifejezetten szörcsögő, orgonával kísért 60s pszichedeliába, túlvilági Nico féle popba, de még garázsrockba is behúz minket. A leghátborzongatóbb pillanatok a két női névről elnevezett dalban vannak, a Juliában és a Grétában, ez utóbbiban például már-már Trish Keenan (Broadcast) magasságokba tör az énekhang, aztán a végén ahogy bekúszik a trombita, ahogy a legvégén teljesen átveszi a szerepet, az tényleg kísértetjárta. A legeksztatikusabb pedig az utolsó szám, a Ploughing Out Part második része, mert egészen parádés, ahogy a kicsit elszunnyadó altatódalszerű első rész vége felpörög, és átúszik a második felvonásba ilyen orgonás, az égbe felemelkedő, aztán lassan szétcsúszó 60s psych-pop őrületbe, na, az meg kábé a leggyönyörűbb dolog, amit idén eddig poplemezen hallottam.
És a következő két poszt is csajokról fog szólni, de nyugi, utána igyekszem majd helyrebillenteni a felborult egyensúlyt a női olvasóim kedvéért. Tehát itt ez a szuper borító, talán mindegy is lenne, hogy milyen zenét takar, ám szerencsére az sem béna. A Strawberry Whiplashről írt már stereomaci, nekem nincs mit mondanom, maximum annyit, hogy egy csaj énekel, csilingel a gitár, meg mászik a fülbe a dallam. A the finest kiss blogon meghallgatható a szám, és akinek megtetszett, onnan le is tudja halászni.
A másik zenekarról, a Liechtensteinről posztoltam tavaly, a svéd bilihajú lányokról van szó, itt egy újabb dal a január végén megjelenő Fast Forward című albumról, és ez is olyan nagyszerű, mint az előző. Király basszusmenet, lehengerlő vokálok.
Szerelmes vagyok ebbe a képbe. Igen, a képbe. Na jó, elsősorban persze Chantal Goyába. De attól még tényleg az egész képbe. A mikrofonba. Igen, szerelmes vagyok a mikrofonba. Meg a fejhallgatóba. Meg a fotó színébe. Mondom, szerelmes vagyok az EGÉSZ KÉPBE. És azt hiszem, hogy ez a kedvenc, emberről készült képem. Mert hát tényleg gyönyörű.
Ez most csak azért jutott eszembe, mert éppen tegnap fejeztem be egy cikket a hatvanas évek francia popjáról (ami majd nyomtatásban meg is jelenik a szokott helyen), és gondoltam, hogy akkor legyen itt is legalább egy poszt a témában. Mert Chantal Goya a kedvenc énekesnőm a korszakból. Meg persze filmekben is játszott, leghíresebb szerepe Madeleine volt Godard 1966-os klasszikusában, a Hímnem-Nőnemben (ami teljes egészében fent van 'tube-on, magyar szinkronnal!), ahol egy kicsit saját magát is alakította, hiszen a filmzenén hallható dalokat énekli, mint a karrierjét éppen beindító énekesnő. A hatvanas évekbeli dalai, amik ezen a válogatáson megtalálhatóak, a film zenéjével együtt, szóval azok a dalai állnak legközelebb hozzám a korabeli francia számok közül. Beat, soul, yé-yé, barokk pop, cuki csilingelő pop, orgonás dalok, bármi jól állt neki. Imádom az összeset, kivétel nélkül. És jártam volna vele, bármikor, most is, visszamenőleg is, akármikor. Ja, és még annyi francia vonatkozású hír, hogy ugye vasárnap meg Jane Birkin lép fel a hajón, Serge Gainsbourg dalaival, de erről már biztos tudtok.
