Azért posztolok már másodszor a mai nap, mert felfedeztem, hogy újra feltűnt a színen a San Diegó-i Heavy Hawaii, aminek a Teen Angel című dalát nagyon szerettem 2010-ben, persze, hiszen a sistergő orgonával, a sistergő pszichedelikus surf pop dallamokkal, a hétágra sütő nappal perzselt szám annyira kaliforniai és annyira nyári volt, amennyire csak lehetett. Ahogy az új, Super Bowl XXIX névre hallgató szerzemény is az, ismét a dobhártyáinkat nyaldossa a lebegő orgona, a szétfolyó vokál, szinte a dallal együtt olvadunk bele a kaliforniai betonba. És egy fura, maszkos-kendős, hiphopos videókat idéző kisfilm is készült hozzá.
Persze nem olyan látványos az előretörése, inkább fű alatt, a spájzon keresztül lépett az életünkbe, de kétségtelenül itt van! Hogy micsoda? Hát a 70-es, 80-as évek végletekig kimunkált szoft-popja/rockja, a steril stúdiókban (ahol akár a földről is lehetne enni) előállított Fleetwood Mac hangzás! Na nem mintha akkora szakértője és rajongója lennék, de azért felismerem, ha szembejön velem az utcán. És a montreali TOPS zenekart is azonnal kiszúrtam, amikor a túloldalon lopózott a Turn Your Love Around című remek dalával, olyannyira, hogy át is rohantam oda, hogy közelebbről is megfigyeljem. Az énekeslány hangja meg tisztára olyan, mint Andreának a Twin Sisterből. A Tender Opposites lemez mondjuk annyira nem győzött meg, de az előbb emlegetett szám továbbra is a szívem csücske.
Pedig elsőre egyáltalán nem ütött szíven, és ennek leginkább az lehetett az oka, hogy én ezeket a tüneményes, "dörmögő dömötör" dallamokat akkor szeretem a legjobban, amikor egy istenverte ukulele, egy nyomorult cselló vagy más, efféle hangszer kíséri, itt pedig a 90-es évekbeli lemezeikhez hasonlóan, döntően szintizajok és puttyogások közé préselték be a jellegzetesen Magnetic Fields-szes harmóniákat, amelyek amúgy egy cseppet sem gyengébbek ám az eddigieknél (és most a szívfacsarás helyett inkább a bolondozás felé billennek), csak tényleg megzavart ez az elsőre kietlennek és kopárnak tűnő hangzás, amely azonban minden egyes hallgatással egyre jobban megtelt élettel és kivirágzott. Ráadásul dicséretesen rövid számok születtek, mindegyik három perc alatt, az album (Love At The Bottom Of The Sea) is alig lépi túl a félórát, szóval semmi akadálya nincs annak, hogy szeressem ezt a lemezt. Legfőképpen az I'd Go Anywhere With Hught és az Infatuationt, amelyek úgy löknek bele a tavaszba, hogy az sem fog majd érdekelni, ha esetleg egy hét múlva újra 10 centis hóban taposunk. Akinek még nem lenne meg.
Frissítés: a mediafire leszedte a linket, sebaj, biztos megtaláljátok máshol is, meg már szerintem mindenki letöltötte korábban
"Lehet-e a poszt-punk jó, ha rossz? Ha a rossz poszt-punk rossz, akkor nem, sajnos nem lehet jó. Ha viszont jó, abban az esetben, hm, lehet jó." - nagyon sajnálom, hogy ehhez hasonló, fantasztikus művészetfilozófiai kérdésfeltevések és válaszok nem nekem jutottak eszembe, de tudjuk jól, hogy Csermanek Csabi csak egyetlenegy van széles e világon.
Az egyik kedvenc, mondjuk úgy, poszt-punk zenekarom a washingtoni Antelope. Sajnos már nem léteznek, 2001-től 2008-ig tartó pályafutásuk alatt csupán két EP-t és egy nagylemezt hoztak össze a legendás Dischord lemezkiadónál. A 2007-es Reflector névre hallgató album (amit a szintén legendás Minor Threat és Fugazi zenekarok frontemberével, Ian MacKaye-jel rögzítettek) viszont tényleg szuper. A rajta hallható zene a létező legminimalistább, legszikárabb, legmonotonabb: jól eltalált dob-basszus groove-ok, pár hangos gitártémák, néhány soros szövegek ismétlődnek, variálódnak a végtelenségig, illetve hát 2-3 percig, mert 25 percben zavarnak le 10 számot, tényleg mindenféle felesleges sallang nélkül. Olyan, mint egy 25 percig tartó, zakatoló vonatút, aminek során alig változik valamit a táj. Ha 30 percig tartana, már unalmas lenne, de így még pont a megfelelő időben hagyják abba. Áldozzatok rá 25 percet, szerintem tényleg megéri.
Aha, persze, gondolom most már mindenki szereti a Django Django zenekart, hiszen a Quart megírta az Igazságot a lemezről, bezzeg amikor én tavaly novemberben posztoltam róluk, akkor alig ketten-hárman szedtétek le a csodálatos Waveformst. Éppen ezért az albumot már fel sem töltöm, hiszen úgyis megvan mindenkinek, mert a Quart megírta...
Talán nem illik ilyet bevallani egy aktualitásokra (is) szakosodott zenebloggernek, de ahogy az utolsó néhány posztból látszik, az elmúlt hetekben csak nagyon felületesen figyeltem az új zenékre, ebből következően nem is nagyon találtam kedvemre való dolgokat. Ám van megoldás az ilyen esetekre is, méghozzá a szemfüles zenerajongó ismerősök, akik közül kettő, néhány óra eltéréssel azzal a felkiáltással ajánlott a figyelmembe két zenekart, hogy egyből rám gondoltak, amikor ráakadtak, és hogy biztos kedvelni fogom a dalaikat. És igazuk is lett, hálás köszönet érte.
SneakyThieve tippje a Fenster nevű félig berlini, félig New York-i zenekar, két dalos kislemeze, amelyből az egyik lehetne a Strokes folkos hálószoba verziója, a másikban pedig minimál gitározás és csoszogó ritmus felett énekbeszél megbabonázóan az együttes női tagja. A Bones című lemezük márciusban érkezik.
Gasztro (Popméter, Destroy The Plastic Chairs) pedig két csaj által vezetett kanadai csapatot mutatott, Chains Of Love a neve, és benne van minden, amit szerethetek: hatvanas évek, soul, garázsrock, Phil Spector girl groupjai, és mindez ropogós-sistergős, lo-fi hangzással előadva. Nekik is márciusban lesz albumuk.
Ahogy „öregszem”, úgy értékelem egyre jobban az egyértelmű, lényegre törő és minél rövidebb számokat, olyannyira, hogy nemrég csináltam is egy mixet a kedvenc két perc ALATTI dalaimból. Na, szóval engem már egyre kevésbé érdekel a Művészet, illetve miket is beszélek, nagyon is érdekel, ugyanis az én szememben egy kétperces tökéletes popdal megalkotása az Egyik Legnagyobb Emberi és Művészi Teljesítmény, és nem valami tehetségtelen, béna kókler kínszenvedését hallgatni egy 120 perces, dupla lemezen. Mennyivel szebb és kedvesebb lenne a világ, ha az utcán tökéletes kétpercesek jönnének szembe, ott ülnének a kocsmákban, velünk lennének a koncerteken, sőt, kétperces popdalokkal járnánk, mennyire szuper lenne! Amikor megláttam az Adventures In Stereo 1997-es első lemezének számhosszait, azonnal tudtam, hogy ez az album könnyen utat fog találni a szívembe: a leghosszabb szám 2:49, egy csomó két perc alatti, és ott figyelt egy dal 46 másodperccel!! Istenem, mekkora királyság 46 másodperces dalt írni és feltenni egy lemezre! Éljenek a 46 másodperces dalok!!! 18 szám 30 percben, lehet ez rossz? Ugyan kérem!
Főleg amikor elindult az első szám, egy koszos rock’n’roll alapra éneklő tüneményes, angyali csajvokállal, majd ugyanez a hang átfordult álmoskás pszichedéliába, aztán napsütéses 60s csajpopba, vagy táncos-funkos „diszkóba”, vagy egy nagybőgős-zongorás recsegő hangmintára felépített varázslatos 50s popba, vagy éppen Stereolabba, 60s psych-popba, és akkor itt be is fejezem. Csak annyit még, hogy ők is szerepeltek azon a bizonyos Beach Boys feldolgozáslemezen, Glasgowból jöttek, és a zenekart az a Jim Beattie alakította, aki annak idején a Primal Screamt is. Majd maga mellé vette Judith Boyle-t, és együtt megálmodták a saját hatvanas évek víziójukat, de már a 90-es évek hangmintázós megoldásaival. Az eredmény itt tesztelhető.
Aidan Smith nem túl friss előadó, persze nem is régi, „fénykora” úgy 2003 és 2005 közé esett, már ha beszélhetünk bármilyen fénykorról, ugyanis nem volt több néhány lelkes rajongónál és néhány lelkendező írásánál, és ez talán pont illett is ehhez a manchesteri szobazenészhez, aki igazából nem is akart túl sokat markolni, csak dalokat írt (és gondolom most is, bár utolsó, 2008-as lemeze óta nem hallottam róla), szerényeket, kedveseket, és ugye tudjuk, hogy a szerénység és a kedvesség nem túl kifizetődő, ha az ember popzenésznek áll. Bár mondjuk a twee pop pont erre épül, de ez most mindegy.
Mert Aidan nem twee arc, vagyis akár lehetne az is, de a zene, amit játszik, egyáltalán nem. Legközelebbi rokona Badly Drawn Boy, Jim Noir, Jack Cooper a The Beap Sealsből (akivel leveleztem is párat, ha emlékszik még valaki erre), vagy Eugene McGuinness. Szóval az angol hálószoba zenész generáció legjobbjai, akik otthon szöszöltek a gitárral, a laptoppal, különféle billentyűsökkel, és közben írtak néhány szuper dalt, kifogástalan dallamokkal. A fő különbség azonban, hogy a szobazenés hozzáállás mindenkinél mással egészült ki: Badly Bruce Springsteen, Jim Noir Beach Boys, Jack Cooper a 60-as évek pszichedeliájának, Eugene meg Syd Barrettnek a rajongója. Aidan pedig a két világháború közötti jazzes dalszerzőktől, George Gershwintől, Cole Portertől csipkedi le a melankolikus hangulatokat, legalábbis első három EP-jén (At Home With Aidan Smith 1-2, Early As The Trees), de beesnek mindenféle fura, sötét billentyűs hangok is (az egyik számban még írógép leütések is hallatszanak!), ezért néha olyan, mintha egy 1943-as film noir soundtrackje szólna (mert valahol nincs is ének), a hangzás pedig lo-fi, recsegős, ropogós, de nem megnyúlt kazettaszerűen, hanem mintha a gardróbban játszana egy kicsit berúgott jazz zenekar, amelyik nem úgy szól, mint egy tipikus jazz zenekar, miközben Aidan énekhangja tiszta Badly Drawn Boy. Minden világos, nem igaz?
Persze ez csak egy szelete annak a rengeteg hatásnak, ami a későbbi két, már teljes lemezén (Fancy Barrel, Allotments) jelentkezik, mert előkerül a Beatles, a Kinks, Syd Barrett vagy Simon & Garfunkel, és még ezer más előadó is, a lényeg viszont Aidan Smith dalszerzői tehetsége; udvarias, szófogadó és kicsit lökött karizmája, mert az a színes kavalkád közepette is minden másodpercben felüti a fejét. Már csak azt lenne jó tudni, hogy mit csinál éppen most.
Tehát ünnepi poszt, január 24-én volt 4 éves a blog, ez meg itt az 500-dik bejegyzés, ennek örömére megírtam végre egy évekkel ezelőtt kitalált ötletet, szóval következzék húsz, különböző New York-i helyhez, utcához kapcsolódó dallal egybekötött képzeletbeli városnézés, néhol szándékosan eltúlzott klisékkel, egy öregedő, kissé bogaras idegenvezető segítségével. A számok alul egy dragontape mixben meghallgathatók.
