Music Is My Radar

Sajnálattal közlöm a blog olvasóival, hogy LEZÁRULT EGY KORSZAK, a Beach Boys-klónok és a lo-fi huszárok ideje lejárt, mostantól tekintetemet JAMAICA felé fordítom. Tekerek is gyorsan egy DZSOJÁT, de csak azután, hogy kitettem Bob Marley képét a falra. Sőt, még az is megeshet, hogy hamarosan VILÁGZENEI előadókat fogok a figyelmetekbe ajánlani. Na jó, félretéve a kissé erőltetett tréfát, ma mégiscsak az történik velem, hogy egy döntően reggae és dancehall elemekből álló albumot hallgatok rongyosra. Az előadó neve Sean Bones, egy kedves, lapátfogú amerikai srác, akire igazából az énekes-dalszerző kifejezést használnám, mert alapvetően dalokat ír, csak éppen reggae hangszereléssel borítja be azokat. Megijedni azért nem kell, szó sincs betépett raszta hangulatról, inkább csak az idei nyár hangulatába beleillő, forróságtól vibráló levegő dereng a látóhatáron. Egy próbát szerintem simán megér.

Nem is kezdődhetne jobban az ősz: szeptember 1-én a legnagyobb slágereiket összegyűjtő válogatáslemezzel jelentkezik az Apples In Stereo, így ennek kapcsán újra leellenőrizhetjük, hogy Robert Schneider, a zenekar matematika tanár kinézetű (kopaszodó fej+szakáll+szemüveg) dalszerzője milyen hibátlan dallamokat hozott össze az elmúlt tizenöt évben. Íme öt szám ízelítőnek. Amúgy meg mindenki szedje le az összes lemezüket. Vagy adjon értük pénzt!

Mi van akkor, ha azt mondom, hogy ez a lemez itt a garázsrock műfajának egyik legjobbja ebben az évtizedben? Valószínűleg semmi, mert sokszor hallottunk ehhez hasonló bombasztikus kijelentéseket, másrészt meg maga a zsáner sem biztos, hogy sok embert érdekel már. Mindezektől függetlenül a fekete bőrű Mick Collins vezette The Dirtbombs 2003-as Dangerous Magical Noise című lemeze óta én nem hallottam ennyi ordítható, fülbemászó dalt garázsrock albumon. Omaha (Nebraska) városából származó testvérpár (Clayton and Jeremiah McIntyre) által „hajtott” Box Elders a debütálásán lenyűgöző lendülettel szalad végig fél óra alatt tizennégy elképesztően slágeres számon, miközben jól hallhatóan egy másodpercig sem erőltetik meg magukat, éppen ettől olyan felszabadult és görcsmentes a végeredmény. Az Alice & Friendsen hallható zene maga a nagybetűs SZÓRAKOZÁS, a vég nélküli mókázás, egy este alatt elfogyasztott tíz üveg sör, egy körbeadott joint, egy jól sikerült éjszaka a világ legédesebb csajával. Egy olyan házibuli, ahol a csontrészeg haverjaid a medencébe hánynak, a virágcserepek a szomszéd autójának motorháztetőjén landolnak, a WC papír tekercsek a csajok derekára kerülnek, miközben a dj semmi olyat nem tesz fel, ami 1968 után készült volna, csak Farfisa orgonás beatdalok, surf-rock, Nuggets válogatásokról ismert zenekarok szólnak a lehető legpiszkosabb hangzással. Hogy ebben egy cseppnyi eredetiség sincs? Hát kit érdekel, ha a suli legjobb csajának mellét fogod, és hangosan éneklitek, hogy „anything you wanna do and say all right”.

Soha nem gondolkodtam el még azon, hogy kinek van a leghülyébb neve a popzenében, de ha elkészül egyszer ez a lista, akkor Euros Childs mindenképpen fel fog férni rá. Persze, ez nem meglepő, mert Euros maga is egy kissé bogaras, hiszen egyrészt az elmúlt két évtized egyik legzakkantabb zenekarának, az általam már szanaszét dicsért, sajnos megszűnt Gorky's Zygotic Mynci-nek volt a frontembere, másrészt walesi, ami számomra a mai napig valami furcsa, földöntúli dolognak tűnik, főleg mióta elolvastam Szerb Antal Pendragon-legendáját.

Euros 2006-ban adta ki első szólólemezét, abban az évben, amikor a GZM bejelentette a feloszlását, és szeptember elején jelenik meg az ötödik, Son Of Euro Child címmel. Ezek a dalok olyan nagyon nem különböznek a GZM számaitól, ugyanúgy megtaláljuk a csendesebb, folkosabb hangulatokat, és az agyafúrt, buggyant pillanatokat, kevésbé átütőbb formában, bár a 2007-es Bore Da lemez nyugodtan odatehető a legjobb GZM lemezek mellé, és nem fog szégyenben maradni, főleg, hogy azon van a 2000-es évek egyik legidiótább refrénjével megáldott dal (henryaaaaaaaa matildaaaa supamarketsupaaaaaaaa). Az új lemezről egyelőre nem sokat tudok mondani, a myspace oldalán három szám érhető el, de annyi már rögtön elsőre kiderül, hogy Euros továbbra sem vesztette el a humorérzékét, legalábbis a dallamok alá bepakolt Casio szinti prüntyögés erre enged következtetni, na meg az a neve mellé beillesztett bemutatkozó szöveg, hogy Best Hungarian Act MTV Awards 2008.

Gyorsan kiposztolom két aktuális kedvencemet, mert ők eddig kimaradtak a szórásból, és hamarosan jönnek a bemutatkozó lemezeikkel. Woodsist kiadó, természetesen lo-fi beach pop, az egyik a Beach Fossils, a másik meg a Real Estate.

A Beach Fossils Dustin Payseur egyszemélyes projektje egyenesen New York szívéből, Brooklynból, és ha édesanyám meglátná, akkor biztosan megkérdezné, hogy "mi van kisfiam, te is a pincében napoztál az idén nyáron?". Úgy látszik, a lo-fi műfajában működő zenészek mind ilyen hófehérbőrű, nyeszlett figurák, bár ez a dalaikon egy cseppet sem érződik. Mondjuk Dustin zenéje számomra pont nem a hétágra sütő, hanem a fátyolfelhőn átszűrődő napot juttatja az eszembe, de végül is teljesen mindegy, mert attól még folyamatosan izzadunk.

És hát ez alól a Real Estate sem kivétel. Nem véletlenül állítottam párba ezt a két zenekart, mert annyiban kicsit különböznek a többi hasonló együttestől, hogy itt a lo-fi kevésbé zajosabb fajtája érvényesül, a dalok "áttetszőek", a gitár is viszonylag tisztán, néhol Byrds-szerűen csilingel; az elvágyódó, fülbemászó dallamok kivehetőbbek, csak az éneket takarták be szolid torzítással, és talán emiatt egy fokkal szerethetőbbek, élvezhetőbbek a lo-fi-tól idegenkedők számára is.

Beach Fossils - Vacation

Real Estate - Fake Blues

Nem tudom mi történt. Tegnap még az elmúlt hetekhez hasonlóan bágyadt hangulatban voltam, ráadásul az előző posztban emlegetett Taken By Trees kiszivárgott lemeze is ráerősített erre az érzésre. Aztán ma ráakadtam erre a dalra, aminél jobb rockszámot nem nagyon hallottam idén, és felrázott a tespedtségemből. A zenekar neve Grooms, New Yorkból jöttek, izgága noise rockban utaznak, debütlemez októberben várható. Szerintem Sonic Youth rajongónak melegen ajánlható, ex-Parts & Labor tag is van benne, szóval aki az ilyesmire fogékony, az biztosan rá fog harapni. Engem meg talán csak arra akart figyelmeztetni, hogy hamarosan szeptember, vége a tétlen izzadás időszakának, és más, FONTOS dolgok után kell nézni. Ki tudja.

Az első hír az, hogy végre hallat magáról az egyik kedvenc zenekarom, a birminghami Broadcast, mert október közepén új EP-vel jelentkeznek, és turnézni is fognak az Atlas Sounddal. A Broadcast tényleg az a zenekar, akiket nem lehet nagyon senkihez sem hasonlítani, talán a Stereolabbal mutatnak rokon vonásokat, bár zenéjük nem annyira szerteágazó. Nyilvánvaló hatásokat persze tudunk azonosítani (hatvanas évek filmzenéi, The United States Of America, analóg szintik és modern elektronika), de ami ebből lecsapódik, az tényleg összetéveszthetetlenül eredeti és hipnotikus, Trish Keenan énekesnő pedig biztosan valami távoli galaxisból érkezett hozzánk, mint Majka, az űrből jött lány.

A másik nagyszerű hír, hogy Victoria Bergsman előáll szólóprojektjének, a Taken By Treesnek a második lemezével szeptember elején. Victoria svéd csaj, és ő énekelte a Peter Bjorn And John Young Folks című híres slágerében a női vokált, előtte pedig a The Concretes zenekarban működött közre. Az első kislemez már elérhető, és olyan, mint egy megunhatatlanul bágyadt és nyugis Stereolab szám, monoton dob-basszus témával, keleti hangulatokkal, amin nem is lehet csodálkozni, ugyanis Pakisztánban zajlottak a lemezfelvételek, és a hírek szerint Panda Bear is háttérvokálozik majd az egyik számban (Anna), illetve feldolgozásra kerül az Animal Collective idei remek lemezéről a My Girls, méghozzá My Boys címmel.

Pár hónapja történt, hogy újra kezembe vettem a 303 magyar lemezt, amivel saját magamat ajándékoztam meg még tavaly karácsonykor, lapozgattam, és megálltam Cseh Tamás Műcsarnok című lemezénél. Újból végigolvastam, amit Dömötör Endre írt, majd eszembe jutott, hogy én egy-két tévében elkapott dalon kívül még soha nem hallottam egyetlen lemezét sem. Kicsit el is szégyelltem magam, és eldöntöttem, hogy akkor itt a remek alkalom, hogy nekiálljak ennek a komoly életműnek. Abból a pár pillanatból, amit addig ismertem, csak annyi maradt meg, hogy bár Bereményi Géza szövegei nagyszerűek, a hozzá tartozó zene nekem egy picit - bocsánat érte - dallamszegénynek tűnt, és talán ezért is halogattam a lemezeivel való ismerkedést. Hogy mennyire volt kellemes meglepetés a Műcsarnok végighallgatása, azt most nem is tudnám hirtelen szavakkal kifejezni, mindenesetre azt gondolom, hogy ez az egyik legjobb magyar lemez, ami valaha készült, tele változatosan hangszerelt, megható és vicces pillanatokkal, elragadó dallamokkal, és nem szégyellem bevallani, hogy a Kex Családja után a címadó szám volt a második magyar dal, amit életemben megkönnyeztem. Ma nem csak azt sajnálom, hogy meghalt az egyik legjobb magyar dalszerző-énekes, hanem azt is, hogy nem kezdtem el előbb hallgatni Cseh Tamást.

Jöjjön hát egy újabb "fehérseggű Beach Boys-klón" (gurkaserpa találó kifejezése) Amerika déli feléről, Memphisből. A Magic Kids eddig egyetlen 7 inches kislemezzel rendelkező zenekar, de a rajta található két dal biztosan ott lesz az év végi kedvenc számos listámon, főleg a Hey Boy című azonnal ható fülbemászó sláger. Ha egy mondattal kéne leírni, hogy mi ez, akkor az így hangzana: egy iskolai gyerekkórus találkozása a hatvanas évek közepi, életvidám Beach Boys hangzással. Meg vagyok véve kilóra.

Na, hát akkor következzék a beszámoló második része, amelyből kiderül, hogy a Thermals milyen Híres Zenekarok Híres Dalait dolgozta fel, és hogy melyik Híres Blogger maradt fenn megnézni helyettem a Grizzly Beart, hogy aztán leírja, mit látott és hallott.