Music Is My Radar

Rájöttem valamire. A kedvenc női vezetésű zenekaraim, vagy női előadóim környékén mindig ott van egy szinti, legfőképpen egy analóg szinti. Broadcast, Stereolab, Action Biker, most így hirtelen. Felettébb érdekes. Erre akkor ébredtem rá, amikor az egyik ismerősöm kitett a facebookra egy Soft Metals videót, ami nyilván nem metál, hanem analóg szintis, darkwave őrület még tavalyról, amelyben amúgy egy lány forgolászik, tapsikol és táncol a billentyűk előtt. Tehát most szólok előre, hogy ha legközelebb egy lány randevúzna velem, akkor feltétlenül legyen a hóna alá csapva egy faborítású analóg szinti, és ha még egy 2-3 perces tökéletes popdalt is hoz magával, amit mellesleg ő írt, nos, akkor könnyen lehet, hogy a randi után a házasságkötő teremben kötünk ki. Stimm? Most pedig jöjjön két szintit bűvölő lány: az egyiket biztos ismeritek már (Princess Chelsea), a másikat talán nem (Bachelorette), de most teszek róla, hogy igen. És mindketten Új-Zélandról érkeztek. Izgi.

Princess Chelsea Cigarettás Duettje már párszor körbejárta a netet, szerencsére a magyar oldalakat is, viszont a lemeze csak most vált elérhetővé, vagyis lehet, hogy én maradtam le róla eddig, na mindegy, szóval valóban szuper szám és videó. És persze említsük meg, hogy a Brunettes zenekar férfi tagja is énekel benne, akiknek az egyik számát beválogattam a kedvenc kétezres évekbeli dalaim közé, és ezt természetesen csak azért írom le, hogy elmondhassam, hogy én már AKKOR OTT VOLTAM, amikor még csak kevesen hallottak róluk! Na, de vissza Princesshez, mert a Lil' Golden Book című lemezére tényleg oda kell figyelni, még ha nincs is rajta még egy olyan kiemelkedő dal, mint az előbb emlegetett, de a bájos énekhang; a levegős, szellős hangzás, az apró ötletek meg a szinti (és néha zongora, orgona) hangja miatt érdemes újból és újból elővenni. Katt!

A Bachelorette név mögött álló Annabel Alpers nem olyan elbűvölő jelenség, mint Princess, de az öncímű lemezének dalai talán erősebbek is, mint honfitársáé, és míg ott becsúsznak azért akusztikusabb hangok is, itt a többnyire analóg elektronika tényleg visz mindent. Nyilvánvaló párhuzam a Broadcast (főleg a 2005-ös Tender Buttons album), a Waveforms például az egyik legjobb Broadcast szám, amit nem a Broadcast írt. És igen, pontosan azért szeretem, mert hasonlít az egyik nagy kedvencemre, mi másért. Ráadásul volt olyan magyar blogger, aki csak az ő kedvéért ugrott át Szlovákiába! Klikk!

Azon a nyáron szokatlanul meleg volt Stockholmban, előfordult olyan is, hogy hetekig nem ment a hőmérő higanyszála 30 fok alá. Ezt másképp nem is lehetett elviselni, csakis folyamatos vízközelben való tartózkodással, ami ugye ott annyira nem nehéz. A város csatornái tele voltak a vízbe beleugráló lányokkal és fiúkkal. Aznap is, amikor Hjalmar végigsétált valamelyik csatorna mentén, hogy találkozzon Ingával, akivel egy közeli kávézóban beszéltek meg találkozót. Jó szokásához híven előbb érkezett, mindig így szokta, legalább tíz perccel korábban, hogy legyen ideje kényelmesen elhelyezkedni, körbenézni, hogy kicsit otthonosan érezze magát, már amennyire ez belefér ilyen rövid időbe. Viszont alighogy leült, Inga is megérkezett. Nyilván ő is így szokta - villant át Hjalmar agyán, majd a torkában dobogó szívével gyorsan felpattant a székből, hogy üdvözölje. Ó, ezek szerint ő is - gondolta magában Inga, miközben látható zavarában hirtelen a hajához kapott, hogy megigazítsa. Leültek a helyükre, a pincér felvette a rendelést, és aztán elkezdtek beszélgetni. A kezdeti felfokozott izgalom idővel szerencsére kezdett múlni, főleg amikor úgy fél óra után a háttérben elindult egy lemez. Kábé az ötödik számnál egyszer csak Inga közbevágva Hjalmar egyik mondatába ezt mondta:

- De hát ez a zene teljesen olyan, mintha a Stereolab és a The High Llamas randevúzna egy tengerparti svéd kisváros kávéházi teraszán!

- Aha, tényleg, nekem is ez jutott eszembe! - válaszolta Hjalmar, miközben majdnem félrenyelte az eperlevet meglepetésében.

- Imádom ezeket a zenekarokat... - merengett tovább Inga.

- Én is, én is! - mondta szinte megkergülve Hjalmar.

És aztán visszatértek az eredeti témához, majd egy másikhoz, egy harmadikhoz, és így tovább, és szinte észrevétlenül elszállt három vagy négy óra. Mielőtt távoztak volna a helyről, természetesen megkérdezték a pincért, hogy mi volt az a szuper zene: Top Sound, stockholmi zenekar. Megköszönték a fontos infót, kiléptek a kávézóból, végigsétáltak a csatorna partján, majd Hjalmar hazakísérte Ingát. 

- Holnap is találkozunk? - kérdezte végül Hjalmar.

- Hát persze... - válaszolta Inga.

Hjalmar elmosolyodott. Inga is.

Soha, soha, soha, de SOHA a büdös életben nem fogom tudni megunni azt, amikor ismét feltűnik a "semmiből" néhány amerikai huszonéves (jelen esetben Tiger Waves néven), akik kiállnak valamelyik óceán (vagy tó) partjára, beleszagolnak a levegőbe, és a képzeletbeli hálójukat feldobva a levegőbe, elkapnak néhány Beach Boys, surf/beach pop és mondjuk The Shins dallamot, beleírják a saját lehengerlően boldog és szívbemarkolóan melankolikus pillanataikat, majd lemezre préselik dalok formájában. Mert ez vagyok én, a szívem nagyobbik fele egy egyszerre végtelenül vidám és végtelenül szomorú beach/surf pop dallam. Úgyhogy ezért kerül elő itt újra és újra Brian Wilson infantilisen vidám és mélabús oldala, nézzétek el már nekem. Annyit azért még hozzátennék, hogy érezni, hogy 2011-es a lemez, hiszen a hangzásról messziről ordít, hogy a lo-fi robbanás után készült. Bandcampen minden fent van a zenekartól, teljesen ingyen, kislemezek, egy EP, és az Only Good Bands Have Animal Names című lemez, amit már szanaszét hallgattam. A kiválasztott dal az album legnagyobb slágere. Ja, és az utolsó szám címe meg az, hogy Best Coast.

Down, Down, Down by Tiger Waves

Megkezdtem a nagy Tisztogató Hadműveletet, ami abból áll, hogy a 2011-es mappámban felhalmozódott sok felesleges cuccot tesztelés után kivágjam a szemétbe. Ám a lomtalanításkor is elő szoktak kerülni olyan csodák, amik addig elkerülték az ember figyelmét, így akadtam rá a Django Django nevű angol zenekar Waveforms című dalára. Betettem a számot, elindultak a kattogó, döngölő elektronikus ütemek, aztán egyszer csak beestek a parádés, pszichedelikus Beta Band és Beach Boys dallamok, és onnantól már kenyérre lehetett engem kenni. Gyors kutatómunka után kiderült, hogy nem véletlenül jutott eszembe a Beta Band, ugyanis az egyik tag az konkrétan a Beta Band egykori billentyűsének, John Macleannek (aki később a The Aliensben folytatta) a tesója. Amúgy meg az év egyik legkirályabb slágere lett nálam. A végén még tényleg az lesz, hogy a Beach Boyst már csak remixekben fogom hallgatni, ahogy az Air France bulin, haha. Mp3-ban itt.

Kint a legfrissebb Recorder, megtaláljátok a szokott helyeken. Én ezúttal olasz filmzenékkel, magyar gyereklemezekkel, valamint egy Stevie Jackson és egy Still Corners lemezkritikával járultam hozzá (nem, a Beach Boyst nem én írtam). És aztán gyertek november 30-án (jövő szerdán) az A38-ra, a magazin megjelenéséhez kapcsolódó ingyenes bulira, ahol ismét zenekarok és dj-k lépnek fel. További infók itt.

"Oh, look what the sun did!" - énekli Josh Rouse (tudjátok, a kis ember nagy gitárral) az alábbi videóban, de sajnos fogalmunk sincs róla, hogy mit csinált a nap mostanában, hiszen a ködös, párás, felhős időjárás miatt már egy ideje nem láttuk. De most Josh új, mediterrán hangulatú lemezével (amit Josh Rouse & The Long Vacations nevű, vadiúj zenekarával közösen jelentetett meg) megpróbálom előcsalogatni, ám ha erre sem jelenik meg, akkor maradjon ott, ahol van. Ja, és pukkadjon is meg!

Azt már tavaly is megfigyelhettük, hogy ezek a szerencsétlen zenészek a Tisztességes, Rendes Emberekkel szemben szeretnek idő előtt karácsonyozni. Bár emögött valószínűleg üzleti megfontolások állnak, hiszen a novemberben megjelent kislemezekből befolyt összegeket nyilván a karácsonyi ajándékokra lehet fordítani. Megrendítő erejű felismerés, ugye. Mondjuk ez a veszély nem fenyegeti a Summer Fiction mögött álló Billt (tavaly itt írtam róla), hiszen ingyen kínálja bandcamp oldalán a dalt. Ami tipikus karácsonyi szám, de a jobbik fajtából, és még "duruduru" férfivokál is hallható benne, a száncsengő mellett, nyilván. A fa alá pedig csak azt a lányt kérném még, aki a borítón díszít éppen. Remélem Jézus Krisztus megkönyörül rajtam!

Felébredni, ágyban megreggelizni, majd közben ráakadni valami aranyos zenére, hát ez gyakorlatilag egész napra garantálja a jókedvet. És az a szép az egészben, hogy a floridai Little Elephant mögött rejtőző szobapop arc (akinek énekhangja kicsit hasonlít Jasonéra a Coconut Recordsból) is nagy valószínűséggel az ébredés után és a reggeli közben, vagy után gyártja cuki dalait. Amelyek annyira nem is emlékezetesek ám, és csak annyira esnek jól, mint egy májkrémes szendvics, de néha éppen pont egy májkrémes szendvics okozza a legnagyobb örömet az életben. Botladozva énekel, gitározik hozzá, viszont a legjobban a billentyűs részek tetszenek, kedvesen csilingelnek, és határozottan feldobják a dalokat. Azért meg külön piros pont jár, hogy a számokat különféle sportolókról nevezi el, kosár- és baseballjátékosokról. A találatért köszönet Ski Lodge-nak, hiszen az ő facebook oldalán láttam, és akit be is tettem az egyik recorderes heti playlistbe, itt ni. Little Elephant szerzeményeit meg itt lehet meghallgatni.

Scary Banders by Little Elephant

Willie "the say yey kid" Mays by Little Elephant

Majd elkezdi rázni a fejét a szuper Beatles dalokra. Kész. Komolyan, ez itt tényleg az egyik legkirályabb videó, amit valaha is láttam. És kinek köszönhetem ezt is? Hát persze, hogy Brian Wilsonnak! Még mindig a Smile megjelenésének lázában égek, és van az a legendás felvétel, amikor Brian zongorával előadja a Surf's Upot 1966-ban (itt látható), és azt tudtam, hogy ez Leonard Bernstein CBS-en látható műsorában (Inside Pop - The Rock Revolution) szerepelt először, de azt nyilván soha nem láthattam. Eddig a pillanatig, ugyanis youtube-on fent van az egész! És mekkora kincs, te jó ég!

Bernstein ugye elsősorban komolyzenész (aki akkor már 50 éves volt), viszont ebben a műsorban kísérletet tesz arra, hogy kicsit közelebb hozza a szülőkhöz a gyerekeik zenéjét, nagyrészt a Beatles dalain keresztül. Magyarázatokat fűz a dalrészletekhez, hogy honnan emeltek át elemeket, kapcsolatot keres a klasszikus zenével is, vagy egyszerűen csak élvezi a zenét, és RÁZZA A FEJÉT! Az alábbi videót 4:07-től kezdjétek nézni, akkor indul a lényeg, a Turn Turn Turn klasszikus Byrds dallal, csodálatos az egész, nem találok szavakat, nézzetek meg, aztán itt a második rész is (a legkomolyabb fejrázás ebben van, 4 percnél). És akit a többi rész is érdekel, az már meg tudja találni magától is.

Frissítés: időközben törölte magát a feltöltő, így nagy bánatomra nem nézhetők meg a videók, én pedig balga módon nem töltöttem le magamnak, szóval bízzunk abban, hogy egyszer újból felkerülnek.

Újabb frissítés: felkerült ismét a videó, a teljes műsor egyben, nagy-nagy köszönet awatsnak, aki kommentben megosztotta Velünk!

A zenerajongók természetüknél fogva naiv álmodozók, és lehetetlen vágyainknak általában hangot is adnak: de jó lenne, ha Brian Wilson a konyhánkban előadná nekem presszó szintin a God Only Knowst! És az milyen szuper lenne, ha Gruff Ryhs a szobám szőnyegén ülve elxilofonozná a Candyliont! Na persze! Aztán abban a pillanatban, amikor mégis megvalósul valami tényleg elképzelhetetlen, akkor csak fogják a fejüket és nem hisznek a saját szemüknek. Jens Lekman bécsi koncertjén (illetve után) pontosan ez történt.

Bár az utóbbi egy-két évben örvendetesen megnőtt a vállalható külföldi zenekarok magyarországi koncertjeinek száma, a legnagyobb kedvenceimért még mindig Bécsig kell utazni. Így volt ez évekkel ezelőtt a The Coral, vagy idén Gruff Rhys és a Belle & Sebastian esetében. És most a svéd trubadúr fellépése miatt vágtuk magunkat autóba október végén. Mielőtt azonban rátérnék a koncertre, pár szó erejéig időznék egy kicsit a helyszín körül is.

Legutoljára Joanna Newsom januári Müpás előadása előtt és közben éreztem így magam, ugyanis Jens egy 19. századi klasszicista színház, nagy oszlopokkal és egy több száz fős lelátóval szegélyezett báltermében adta elő dalait, és ettől úgy meghatódtam, hogy az indulás előtt gyorsan ingre cseréltem a pulcsi alá felvett pólót (hiszen az interneten megnéztem a helyről készült képeket). Az ember hozzászokott már ahhoz, hogy ha koncertre megy, akkor azt valami füstös lebujban adják elő, vagy egy nagyszínpadon, ahol általában száll a por a levegőben, 35 fok van, és nyomorult olaszok/franciák/hollandok ordítoznak mellette. Ehhez képest ez a színházas koncert kifejezetten üdítően hatott, még úgy is, hogy az osztrákok a szokásos faarccal, élő halott pózban üldögélték végig, miközben mi (a legelső sorban, öt méterre Jenstől!), a gyorsabb dalok alatt alig bírtunk megülni a fenekünkön. Meg is fogadtam magamban, hogy én mostantól nem vagyok hajlandó másmilyen típusú koncertterembe betenni a lábamat. Igen, innen már csak egy apró lépés az ötórai tea, a sakkdélután, és a konzervatív, polgári értékekről folytatott hosszú és kenetteljes eszmecsere. Természetesen mellényben és csokornyakkendőben, biedermeier stílusú bútorokkal a háttérben! A ROCK HALOTT!

Na de milyen volt a koncert? Hát egyrészt jó, másrészt meg Nagyon Jó. Abban a pillanatban, hogy odalépett Jens a mikrofonhoz, nem volt mi kizökkentsen az élményből. Egy pillanatra még azt is elfelejtettem, hogy van még valaki vele a színpadon, pedig a vörös, szakállas, duci vikinget, aki püfölte a dobokat, vagy éppen fejhangon dalolt együtt a Lekmannal, nehéz lett volna figyelmen kívül hagyni. Ám mégis, amint megszólalt Jens azonnal felismerhető, bársonyos baritonja, úgy egy órán keresztül csak ő egyedül volt a színházban. Egyedül, egy szál gitárral, egy aranykulccsal a nyakában (amit meg is énekelt, Golden Key címmel), egyedül a vicces, melankolikus, nosztalgikus, vagy éppen tragikomikus történeteivel; a lányról, akit a háborúellenes tüntetésen látott (I Saw Her In The Anti-War Demonstration), ’93 édes nyaráról, amikor először hallotta a Regulate-et Warren G-től (A Sweet Summer’s Night On Hammer Hill), Kirsten Dunstról, akire mindhiába várt a haverjával (Waiting For Kirsten), a soha el nem felejtett első csókról (And I Remember Every Kiss), vagy a magány utáni vágyakozásról (Black Cab).

De akkor is egyedül volt, amikor benyomta samplert, és akusztikus gitáros dalai alá betolta a diszkós loopokat, akkor is egyedül táncolt, konfetti esőben, amit maga szórt szét a nézők felé, de inkább csak rá hullottak, miközben énekelte a The Opposite Of Hallelujaht, és a Sipping On The Sweet Nectart. Akkor meg pláne egyedül volt, amikor az utolsó dalt, az iraki fodrásznőjéről szóló Shirint, a közönséghez odalépve, tőlük egy méterre adta elő, kék fényben, megtört szívvel, mint Pierrot, a szomorú bohóc, a commedia dell’arte társulatok állandó figurája.

És hogy mi történt a koncert után? Hát igazából semmi különös. Megvártuk az öltözőnél, majd amikor kijött, kedélyesen elbeszélgettünk vele, és végül közösen előadtuk a Pocketful Of Moneyt, amit az alábbi videón láthattok. Aztán persze fogtuk a fejünket és nem akartunk hinni a saját szemünknek. Ha ezentúl életem végig csak rossz dolgok történnek velem, én már akkor is boldog leszek (a képeket a szervező csapat, a Teenbeatclub Beatpoprecords facebook oldaláról szedtem, és azt is elárulom, hogy kettőn látszunk is, őrület!).

Jens Lekman & The Funky Hungarians - Pocketful Of Money from djcsuklya on Vimeo.