A blog hasábjain már dumáltam a hangmintázás szépségeiről (lásd Monster Rally), és most ismét előkerül a téma, hiszen a San Diegóból származó TV Girl is szívesen babrál hangmintákkal, loopokkal, rakosgatja őket jobbra-balra, ám a Monster Rally-val ellentétben mindezeket popzenei keretek között teszi azaz dalokat is ír hozzá. Valahogy úgy, ahogy Beck is csinálta a 90-es években.
A TV Girl mögött álló két srác is előszeretettel nyúl soul, funk dob-basszus groove-okhoz, amikből néha hiphop ütemeket csiholnak, és azok fölé írnak elsőre emlékezetes dallamokat. De szeretik például Todd Rundgrent is, annyira, hogy a Hello It's Me szövegrészt is mindenféle szívbaj nélkül felhasználják. És persze mindezt nem egy műtő sterilitásával teszik, hanem koszos, kásás, de dögös hangzással. Amúgy a dalszerzésbe besegít Wavves Nathan öccse, Joel "Kynan" Williams is, akiről szintén volt itt szó. A zenekar eddigi két EP-je a facebook oldalukon elérhető, az első lemezük meg hamarosan jön, amiről már megérkezett egy dal, az I Wonder Who She's Kissing Now, ami az eddigi legnagyobb slágerük, egy szuper soulos szám, hibátlan vokálokkal, és egy vicces videóval. Letöltés itt.
Az Opossom Kody Nielson projektje. Kody Nielson az Unknown Mortal Orchestra dobosa, ami már nyilván figyelemfelkeltőbb információ. Pláne, ha meghallgatjuk az alábbi Blue Meanies című elektronikával megtámogatott psych-pop csodát, mert akkor aztán végképp felkapjuk a fejünket! Bandcampen ingyen elérhető, lemez valamikor nyáron (via dlfnvbrtr).
Hatvanhárom. Last.fm szerint eddig ennyiszer hallgattam meg idén a Deep Time zenekar Clouds című dalát, ebből következően ez az egyik kedvenc számom 2012-ben. Hát nem volt nehéz kitalálni. A Deep Time látszólag új előadó, de valójában nem, csupán nevet változtattak. A kicsit fiús kinézetű Jennifer Moore énekes-gitáros és Adam Jones dobos duója Yellow Fever, majd YellowFever (szóköz nélkül) név alatt tevékenykedett pár éve, egy lemezük is megjelent 2010-ben, amelyen egészen ügyesen terelték össze a szikár, száraz minimalista posztpunkot a melegebb tónusú, szörfös beütésű gitárpoppal, olyan megkapó slágerekkel, mint a nevében is cuki Cutest vagy a Donald. Mostantól azonban Deep Time a nevük, első lemezük júliusban jön, a Clouds a beharangozó dal, és ebből most kihagyták a posztpunkot, helyette beatesebb és még tapadósabban fülbemászó lett a cucc. Persze, hiszen 63-szor meghallgattam, és gyanítom, hogy az év végéig még jópárszor beteszem.
Hiába agyalok erősen, akkor sem jut eszembe, hogy mikor szerettem utoljára úgy igazán egy friss, elsőlemezes angol gitárzenekart, most azonban nem kell tovább gondolkoznom, hiszen itt az Electricity In Our Homes Londonból, amelyik teljesen feleslegessé tesz mindenféle agyalást, csak élvezni kell azt a csodálatos katyvaszt, amit létrehozott ez az egy lány és két fiú felállású trió.
Na jó, azért egy kis agytornára mégiscsak szükség lesz, hogy leírjam, miért kell őket nagyon szeretni. Hát például azért, mert a basszusgitáros lány, aki ráadásul néha énekel is, kapásból a lemez egyik legjobb dalát, az ellenállhatatlanul monoton Appletree-t (és egy háztetőn rögzített élő verziója sem béna). Aztán a gitárok úgy szólnak, olyan zaklatott ritmusban, mint a nemrég tárgyalt Unrest zenekar esetében. A basszus meg olyan szépen, vastagon posztpunkol, mint mondjuk a Young Marble Giantsnél. És az első számban a vokál teljesen Syd Barrett (amiben mintha azt énekelnék, hogy Budapest sunny). Meg szerintem az sem utolsó szempont, hogy hiányzik belőlük a tenyérbemászó modorosság és a kúlra való állandó és örökös rágörcsölés, ami sajnos néha tönkre tudja vágni a hasonszőrű zenekarok próbálkozásait. Ja, és szuper dalaik vannak. Nyilván. A Dear Shareholder innen vihető.
Na, szerintem megtaláltam az egyik legtökéletesebb címkét, amivel egy zenekart be lehet taggelni: DRUNKEN GAY ADVENTURE MUSIC! Hát mennyivel jobb és szórakoztatóbb már, mint például az ambient drone, a glitch hop, a grime garage, meg az efféle marhaságok, amiket manapság el szoktak sütni! Ha lesz egyszer zenekarom, minimum ez lesz a neve, sőt, buzdítani fogok másokat is, hogy változtassák meg erre a nevüket, és persze ilyen feliratú pólóban fogok mindig nyilatkozni, amikor éppen nem NŐI RUHÁBAN! DRUNKEN GAY ADVENTURE MUSIC, hát menten meghalok!
A találmány a Seattle központú Your Heart Breaks zenészkollektíva mögött álló Clyde Petersen nevéhez fűződik (ebben az interjúban hangzik el). Clyde lány. Vagyis fiú. Vagyis mindkettő! Igazából egyik sem! Clyde transznemű! Aranyos, folkos indiepop közeli szellős, meleg pop szerelmes dalokat ír ("sparse homo pop love songs" - ahogy ő nevezi), amikben zenészbarátai működnek közre majdnem az összes amerikai államból, köztük olyan híresebb arcok, mint a Moldy Peachesből ismert Kimya Dawson, Laura Veirs, vagy Karl Blau. És itt valóban nem a Scissor Sisters féle harsányabb melegpopra vagy a Hidden Cameras vazelinben tocsogó dalaira kell gondolni, inkább tényleg ilyen kis prüntyögő, esetlen, botladozó, megtört szívű, és nagyon kedves számokra, melyekre a queercore (pikánsabb nevén homocore) mozgalom is hatott. Legjobban sikerült lemezük a 2006-os New Ocean Waves, letölteni innen lehet. Ja, és szerintem tök jó lenne egy queercore fesztivál Magyarországon, ahol a lányok fiú-, a fiúk meg lányruhában jelennének meg. Vagy mondjuk mindenki MEZTELENÜL! Szuper móka lenne! Egyesek szerint viszont egyáltalán nem lenne jó móka.:(((((((((((((((((((((((((((((((((((((((
Kicsit furcsán érzem most magam. Oké, legyen valaki bármekkora zenerajongó is, akkor sem ismerheti a világ összes együttesét. Azt azonban egyszerűen nem tudom felfogni, hogy ha van egy zenész, jelen esetben Mark Robinson, akinek négy azaz NÉGY zenekara is volt, amelyekből ráadásul kettő kurva jó (Unrest, Air Miami), egy „csak” jó (Flin Flon), és a maradék egy is teljesen rendben lévő (Grenadine), ám a 2011-es évvel bezárólag mégsem hallottam/olvastam róluk soha. Ezek szerint nem vagyok akkora zenerajongó (istenem, hát leszarom), vagy nem figyeltem eléggé, vagy már megint a komcsik ármánykodása lehet a háttérben?
Robinsonról (aki ezen a képen úgy néz ki, mint szegény megboldogult Pauer Henrik, aki játszott a Neurotic zenekarban és szerepelt a Megáll az időben is, ő volt Köves Gábor) először a Bringing Up Baby blogon olvastam az Air Miami kapcsán, nemrég pedig SneakyThieve hívta fel rá újból a figyelmemet. És nagyon köszönöm nekik, mert Mark Robinson egyike az amerikai és úgy általában is az egyetemes indie rock legnagyobb hőseinek, de tényleg, és ha egy normális és rendes világban élnénk, akkor nemcsak Stephen Malkmus, Frank Black és Thurston Moore neve folyna mindenhonnan, hanem az övé is. Viszont van egy jó hírem: a music is my radar szerencsére annak a normális és rendes világnak a része, amiről az előbb beszéltem, úgyhogy Mark Robinson pontosan oda kerül, ahová való. Sőt, az én szívemben sokkal, de sokkal közelebb.
Mert például az Unrest zenekar Cath Carroll, So Sick vagy Make Out Club című dala is pontosan ugyanakkora gigantikus és zaklatott indie rock himnusz, mint a Debaser vagy a Teen Age Riot, és még az az el nem hanyagolható helyzeti előnyük is megvan, hogy nincsenek annyira elhasználva, ahogy az Air Miami „pattogós indiepop slágerei” is ugyanolyan csodálatos dalok, nem beszélve a Yo La Tengo és Stereolab ábrándos, fátyolfelhős világához passzoló, Bridget Cross által énekelt szuper számokról (Seabird, Afternoon Train). És aztán még a 90-es évek második felében megcsinálta a Flin Flont, ami meg simán megelőzte a dance-poszt-punk kétezres évekbeli felfutását. Meg amúgy is, mennyire szimpatikus dolog már 1984-ben, 17 évesen lemezkiadót alapítani TeenBeat Records néven, és a saját dolgaink mellett tolni a haverok és nem haverok zenekarait. Ismerkedésnek meg legyen mondjuk itt az Unrest 1993-as Perfect Teethje, aztán az Air Miami 1995-ös Me, Me, Me című albuma, a Flin Flontól meg az 1998-as A-OK.
Igen, a szinti mögött. Egy ideje már szurkolok a Computer Magic mögött megbúvó New York-i Danielle Johnsonnak. Mert hát tök szimpi lány (ez a kép!), a zenéje is az; ilyen dobgépes, analóg szintis, retrofuturista cucc, amire leginkább különféle sci-fi filmek hatottak. Vannak is egészen jó dalai, némelyiket nagyon szeretem, de valami mégis hiányzik belőlük, hogy igazán emlékezetessé váljanak.
Most azonban itt van végre egy szuper sláger, a Moving Forward, vagyis azt nem tudom, hogy sláger lesz-e belőle, mert ahhoz viszonylag sok emberhez is el kellene jutnia, de ez mindegy is, a lényeg, hogy megírta valahára azt a szuperfülbemászó, táncparkettre való elektropop számot, amit már tényleg vártam tőle. Eddigi három EP-je a honlapján elérhető, az idei Orion című EP meg soundcloudon. És még annyit, hogy szeretném már, ha elindulna itthon a Nők a szinti mögött elnevezésű programsorozat (a név máris levédve), úgyhogy koncertszervezők, remélem tudjátok mi a dolgotok!
A mediafire accountomat, ahová feltöltöttem a zenéket az elmúlt másfél évben, szépen felfüggesztették, úgyhogy mostantól egyik link sem él. Kis kereséssel a legtöbb cucc szerencsére elérhető azok közül, amiket felpakoltam. Ha nem találtok valamit, akkor nyugodtan írjatok a blog címére, ott fent jobb oldalon látható, és elküldöm mailben. Dühöngeni nem fogok (azért a kurva anyjukat persze!), hiszen az internet tele van linkekkel, szóval mindig meg fogom találni a módját, hogy a kedvenceimet eljuttathassam Hozzátok.
Frissítés: a nehezebben elérhető dolgokat pótoltam (Aidan Smith, Fekete-tenger, Adventures In Stereo), és legalább az idei feltöltéseket is igyekszem élő linkekre cserélni.
Öööö ja hogy most írnom is kéne valamit? Hát pedig elég lenne ez a két csodás fotó, meg a lemezek linkje, aztán mehetne mindenki a dolgára, persze legfőképpen a fiúk, ha értitek mire gondolok, hahahahaha! Vivian Girls Katyről volt már itt szó (Vivien Katalin, mekkora tréfa!), hiszen 2010-ben szólókarriert kezdett La Sera név alatt, az első dala lehengerlően ellenállhatatlan volt (Never Come Around), de a debütálás sajnos kissé balul sült el, no de a Sees The Light címre hallgató friss eresztés sokkal jobban sikerült: az 50-es és 60-as évek fordulójának csajpopja, a "punkos" lendületű kirohanások, az aranyos country-s szösszenetek az elejétől a végéig fenn tudják tartani a figyelmet, már ha nem éppen Katyre gondolunk a zenéje helyett!
A kocsiban gitárral, napszemüvegben ülő Jessie Baylint dalai alapján egy kicsit érettebb, komolyabb Nőnek képzelem el, mint a még mindig tinilányos, huncut Katyt, de attól még ugyanolyan szexi (sexy) tud lenni. És ő is majdnem ugyanonnan merít ám, ahonnan Katalin, csak nála hangsúlyosabb a country és a soul, és tényleg azt tudom csak ehhez a hatvanas éveket idézően puha, meleg, analóg hangzású zenéhez elképzelni, hogy ebben a pillanatban is ezt hallgatja egyszerre sok-sok kamionsofőr a Nashville-től Memphisig tartó úton, mielőtt félrehúzódnának pisilni, vagy éppen szunyókálni egyet. A Little Spark innen vihető.
