Music Is My Radar

És már megint milyen jó! Az amerikai dalszerző-énekes előző lemezéért kicsit megkésve rajongtam, azonban a To Dreamers már időben landolt a mappáim között. Kelley ismét bizonyítja, hogy a hatvanas évek második fele, a Beatles, a Byrds és a Kinks öröksége nála méltó kezekben van, miközben nem szimpla múltidézés, hanem jelen idejű a megszólalás. Az új lemez nem annyira pszichedelikus, mint az előző, inkább lényegretörőbb, koszosabb, nyersebb, rock'n'rollosabb, de legalább ugyanannyi emlékezetes dal van rajta. Egy ízben még krautrockos alap is bekúszik (Keeping The Flame), de van itt repedtfazék hangú szaxofon (I Like, I Like), és a hangképbe folyamatosan beúszó bugyborékolások, kerregések, fortyogások. Vibrál, lüktet, izzik az egész cucc, miközben - főleg a vége felé - visszafogottabb, szép pillanatok is akadnak (a Love Let Me In Again fúvósai alatt képzeletben még a nap is átsüt a tetves októberi felhőkön). Állat!

Életem két legfontosabb lemeze egy időben, egy helyen, és gyakorlatilag egyszerre készült. 1967, London, az EMI két szomszédos stúdiója. Az egyik a Bors őrmester a Beatlestől, a másik pedig a szinte teljes egészében Syd Barrett által írt első Pink Floyd lemez, a The Piper At The Gates Of Dawn, aminek semmi köze a későbbi Floyd hangzáshoz. Az előbbit édesapámmal hallgattam lemezről, úgy 1985-86 körül, 6-7 éves koromban, az utóbbit jó 15 évvel később, 2000-2001 körül vettem mindenféle előismeret nélkül egy használt cd-ket árusító boltban. Választani nem tudnék, mindkettőt másért szeretem. Ám ha mégis kéne (tudjátok, egy lakatlan szigetre), akkor Syd Barrett lenne az. Okaim számosak, de talán majd máskor mesélek róluk. Egy biztos: amikor már túlságosan rám telepszik a felnőttlét minden nyűge, borzalma, humortalansága, merevsége, sótlansága, akkor szoktam ehhez a lemezhez nyúlni. Nem, a Piper nem a tinédzserlét, hanem a gyermekkor esszenciája, amikor még utoljára érzi azt az ember, hogy minden rendben van, és ez örökké így is marad. Erről választottam a Madárijesztőt, életem legkedvesebb dalát, a lódobogással, a kóválygó orgonával, Syd 5 éves kisgyerekek éneklését megidéző hangjával, a dal végén a végtelenbe úszó elszállással. 

Milyen jó, hogy már megint fogalmam sincs arról, hogy a kanadai The Whitsundays zenekar Saul című lemeze mit keres a mappáim között. És milyen jó, hogy már megint szuper volt a megérzésem. Nem elég, hogy egy gyönyörű popcsodát is találtam rajta (lásd az alábbi vicces videót), ami kicsit ki is lóg az albumról a tiszta, átlátható hangképeivel, de a lemez többi része se béna. Ropogós-sistergős 60s pszichedélia, Syd Barrett-féle zizzent fajta, félelmetes huhogó vokálokkal, horrorfilmzenés hatásokkal (a Silent In The Wind olyan, mintha Syd Barrett énekelné egy kísértetfilm betétdalát), de benne vannak a The Coral korai agymenései vagy a Beta Band földönkívüli dallamai is. Szeretlek söcsö!

Nem terveztem, hogy Recorder cikkeket linkelgetek, mert hát mindenki meg tudja találni maga is, de ez itt egy annyira kurva jó, alapos írás, hogy külön kiemelem. Már csak azért is, mert lemezboltokról, bakelitekről van benne szó, 30 (!) amszterdami bolt bemutatásán keresztül, Dömötör Endre "tollából". Ilyen faszát magyarul én még nem olvastam a témában.

Új rovatot indítok, Lemezpolc címmel. Időnként leemelek majd egy-egy albumot az itthon talált, régi bakelitek közül, és írok róla maximum 1500 karakterben. A lemezek száma nyilván véges, így ez a rovat sem tart örökké. Az első választásom Halász Judit debütálása 1973-ból, a Kép a tükörben.

Ha ez a lemez angolul szólalna meg, a Pitchfork szerkesztőségében Marc Hogan és Nitsuh Abebe ököllel esne egymásnak, hogy ki írjon róla 8.7 pontos, 15 ezer karakteres, kontextusba helyező mélyelemzést, a barokkos-folkos-twee-s beütésű popzene gyöngyszemének titulálva, de az NME és a Guardian is vérre menő csatát vívna, hogy melyikük publikálja elsőként Nagy-Britanniában. Ám ez még mind semmi! Ha Nico meghallotta volna az Elmúlt az éjjelt, akkor biztosan sírva vágta volna a sarokba az albumot, „hogy mertek ezek az én dalaimnál szomorúbbat írni!” felkiáltással, és Vashti Bunyan is csak addig a pillanatig járna felemelt fejjel, peckesen az utcán, amíg a fülébe nem jutnának a Magány, a Mese, az Altató vagy a Szerenád éteri-angyali popdalai, mert utána haját tépve, hosszú hónapokra bezárkózna a lakásába. A Bóbita utolsó 30 másodperces pszichedelikus elszállásától egy emberként szúrná tökön magát az összes büdös hippi, Jane Birkin meg felzaklatott állapotban, remegő hangon hívná Serge Gainsbourgot, hogy vegyék fel a lemez francia nyelvű változatát. Ja, a többi szám meg csupán minden idők legjobb gyerekdalai közé tartozik. A szövegeket Karinthy Frigyes, Weöres Sándor, Devecseri Gábor, Szabó Lőrinc, Juhász Gyula, József Attila, Babits Mihály és Bródy János írták, a zenét szintén Bródy, valamint Tolcsvay László, Péterdi Péter és Szörényi Szabolcs. Szóval IGAZÁN SEMMI KÜLÖNÖS EZ A LEMEZ! Töltés!

Te jó ég, hogy lehet az, hogy én ezt a számot eddig nem ismertem? Serge Gainsbourg írta neki 1967-ben, és lehet, hogy csak a kétezres évek jártak a fejében, de ez már a 4320-as évek zenéje, amely mellesleg bőven elférhetne a Stereolab vagy a Broadcast dalai között is. Elképesztő! Köszi vixton!

Hát ezt nem gondoltam volna. A minap valamelyik blogról letöltöttem egy Paleo név alatt futó dalszerző-énekesnek a The King James Fakebook című dalát, meg is tetszett, mert nagyon ügyesen variálja Devendra Banhart és Herman Düne jobb pillanatait, úgyhogy gondoltam kicsit jobban utánanézek a dolgoknak, aztán a vége az lett, hogy belecsöppentem egy gyönyörű történetbe.

Kiderült, hogy David Strackany a neve, amerikai, és 2006. április 16-a és 2007. április 15-e között véghezvitt egy monumentális vállalkozást. Autójával végigjárt 152 amerikai várost, adott 215 koncertet, ott aludt, ahol éppen tudott, eközben minden nap írt egy dalt, rögzítette a laptopján, és szépen sorban felpakolta őket a honlapjára The Song Diary címszó alatt. Még nem kezdtem el letöltögetni őket, inkább a videói között kutattam a youtube-on, de máris találtam több ígéretes dalt, a legjobban az alábbit bírtam, aminél hangulatosabb videót régen láttam már. Az egyik legrégebbi amerikai város, a virginiai Fredericksburg történelmi részének néhány utcáján és sikátorán battyog keresztül egy szál gitárral, és károg ifjú Bob Dylant idéző orrhangon (a számot Floridában írta, 2007. január 31-én). Engem teljesen lenyűgözött. És hopp, most nézem, írt egy dalt I'm Budapest címmel.

Én eddig csak névről ismertem a Dale Earnhardt Jr. Jr. nevű zenekart, de most láttam, hogy feldolgozták a poptörténelem egyik legszebb dalát, a God Only Knowst a Beach Boystól, és nemhogy nem rontották el, de basszus ez valami lenyűgöző lett! Három napja töltöttem le, de meg sem mertem hallgatni, gondoltam MINEK, úgyis elbénázták. Hát nem! Másként gyönyörű, mint az eredeti, de hogy nagyszerűen sikerült, az nem is kérdés! Hallgassátok meg ti is!

Előre is elnézést, de hát ez az én blogom, és azt csinálok, amit csak akarok. Szóval ugye azt mondtam, hogy Sarahval kapcsolatban nem lesz újabb poszt (itt az első, itt a második, ez meg a harmadik, és hopp, van egy negyedik is!) a következő dala/lemeze megjelenéséig, ám közben már megfogant a fejemben az ötlet, hogy interjúzni kéne vele. Úgyhogy izzadó tenyérrel, remegő gyomorral írtam neki, és két óra elteltével érkezett is a válasz, hogy persze, naná! Segítőtársam a már emlegetett Klág Dávid, a svéd zenék nagy rajongója és szakértője volt, aki felfedezte őt, teljesen véletlenül (persze ne hallgassuk el, hogy a Popméter 2009. február 5-i playlistjében felbukkan egy Action Biker szám!). A kérdéseket emailben küldtük el neki. A tovább gombra kattintva olvasható a végeredmény, amiben egy pillanat erejéig le lettünk "gyilkosozva", de azért kedves dolgok is előkerültek, például kakaós sütik. Az interjú angolul is olvasható a magyar szöveg alatt.

Hát persze, hogy az egyik legszimpibb magyar zenészről, Hó Marciról van szó, aki nemrég lépett fel Egerben a Popméter meghívására, és Eger ugye Heves megyében található, szóval így nyer értelmet ez az őrületes szóvicc, haha. Alább egy dal a koncertről, itt meg egy másik. Társa pedig nem más, mint Szőke Barna, a Qualitons gitárosa. További dalok, hírek itt.